Horrorpipőke – Esszé A csúf mostohatestvér című filmről

Az elsőfilmes Emilie Blichfeldt saját forgatókönyve alapján készítette el a tündérmese provokatív átértelmezését. A rendezőnő verziója ugyan hűen követi a cselekmény ismert fordulatait, a perspektívaváltás és a korábbitól eltérő, szatirikus hangvétel azonban egy egészen új olvasatot kínálnak. A film hőse ezúttal a kissé ormótlan és butácska Elvira (Lea Myren), aki bármit megtenne hőn imádott hercege (Isac Calmroth) szerelméért. Míg az elárvult, majd szolgasorba kényszerített, szépséges Hamupipőkét (Thea Sofie Loch Næss) a jó tündér segíti, hogy eljuthasson a bálba, addig Elvirának komolyan meg kell szenvednie az érvényesülésért anyja, a gonosz mostoha (Ane Dahl Torp) felügyelete alatt. A lány súlyos szenvedésekkel járó, erőszakos kezeléseknek veti alá magát a groteszk szépségversennyé váló előkészületek során, melyek célja a férfiak lenyűgözésén és meghódításán túl elsősorban az abszurd társadalmi normáknak való megfelelés.

Gyermekkorunk szörnyei

A csúf mostohatestvér a klasszikus gyerekmesék kortárs horroradaptációinak trendjét követi. A hullámba tartozó alkotások javarészt azért ellentmondásosak, mert közkedvelt rajzfilmfigurákat állítanak be félelmet keltő szörnyalakokként az ismert történetek korhatáros kiforgatásai során. Az olyan feldolgozások, mint többek között a százholdas pagony aranyos állatkáit vérszomjas vadakként prezentáló Micimackó: Vér és méz, a Mickey egérből kegyetlen gyilkost faragó Egércsapda, a Pán Péter eseményeit drogmámoros rémutazásként bemutató Peter Pan's Neverland Nightmare vagy a Grincs tanulságos karácsonyát lidérces álommá változtató The Mean One mind a horrorfilmek alapvetően paradox jellegét fokozzák, miközben különböző borzalmak megmutatásával és kellemetlen érzések kiváltásával igyekeznek szórakoztatni közönségüket.

De mégis miért van igény a gyerekközönségnek szóló forrásművek horrorparódiáira?

A hasonló alkotások elkészültének gazdasági hátterében gyakran az eredeti szellemi tulajdonok szabadon hozzáférhetővé válása áll. A klasszikus karakterek és történetek szerzői joga mostanra lejárt, így az elévülés következtében bárki számára ingyenesen felhasználható köztulajdont képeznek. A népszerű szereplők felbukkanásai pedig képesek felkelteni a figyelmet egy-egy produkció iránt és kiemelni azt a kevésbé ismerős tartalmak tengeréből. A horrorközeg ráadásul – mindamellett, hogy alacsonyabb költségvetés mellett képes hatásos lenni – a gyerekkor ártatlanságával való tabudöntögető leszámolás bűnös izgalmát is kínálja. Ezek a filmek a személyes múlthoz való ambivalens kötődést teszik témájukká: nézőik egyszerre térhetnek vissza a kialakuló identitásuk formálásában nagy szerepet játszó egykori mesék világához, miközben felnőttkori tapasztalatokkal reflektálhatnak az őket ért korábbi hatásokra. A csúf mostohatestvér ennek megfelelően az alapjául szolgáló tündérmese tanulságainak kritikai felülvizsgálatát nyújtja.

A csúf mostohanővér – magyar szinkronos előzetes

Emilie Blichfeldt rémtörténete az olyan kortárs kosztümös drámák sorát követi hősnője pszichés horrorjának bemutatásával, mint a Fűző, a Lánglelkű Katalin vagy A feleségem története, miközben a társadalmi nemi szerepek parabolikus boncolgatásának zsánerfilmes elbeszélésmódja leginkább A szegény párák és A szer női szörnyfilmjeinek megoldásait idézi. Míg a tündérmesékben a szereplők kinézete belső értékeik kivetüléseként orientálja a befogadást, addig A csúf mostohatestvér a külsőségekből születő előítéletek következményeire reflektál. A gonosz mostoha vér szerinti lányának főszereplővé tétele a rendezőnő kritikai állásfoglalását jelzi: ezúttal már nem is tűnik olyan magától értetődőnek, hogy a jó végül elnyeri méltó jutalmát, hiszen az egykori mesevilág közegét a valós problémákra reflektáló kulturális tér váltja fel. A korábbi csodák felnőtt szemmel átoknak tűnnek, a fejlődést segítő, gyermeki képzelet uralta fantázia helyét az önvizsgálatra késztető, magunknak teremtett horror veszi át.

Iszonytató nőiség

A horrorfilmek rendszerint tényleges félelmek felnagyításán keresztül adnak lehetőséget a hétköznapi traumák feloldására. A nyugodt egyensúlyi helyzetet – különösen a nők esetében – olyan természetes folyamatok is felboríthatják, mint az öregedés, a gyermekvállalás utáni megváltozott testi és lelki állapotok, vagy a mindenkori szépségideálnak való megfelelési kényszer.

A csúf mostohatestvér horrorisztikussága szintén a nőket hátrányosan megkülönböztető, megalázó társadalmi elvárásokból fakad.

A hirtelen megözvegyült mostoha az eladósodott család boldogulása érdekében igyekszik férjet szerezni gyermekeinek. A házasság ugyanis mindenekelőtt gazdasági kapcsolatként értelmeződik. Így a lánykérés potenciális helyszínéül szolgáló bál alakulása egy egész életre meghatározhatja a résztvevők sorsát, akik éppen ezért mindent hajlandóak alárendelni az eseményen való sikeres szereplésnek. A karakterek érvényesülését ugyanakkor különböző, a nőket általánosan diszkrimináló külső körülmények nehezítik: Agnest őszinte érzelmei, Elvirát testi adottságai, (mostoha) anyjukat pedig kora gátolja a partnerszerzésben.

Agnest szüzessége idő előtti, szerelemből történő elvesztése miatt ki is közösítik, szolgasorba taszítják, és a Hamupipőke gúnynévvel illetik. Hiszen a bűnbe esése és tisztessége elvesztése miatt minden kedvező házassági ajánlat lehetőségétől elesett leány már nem töltheti be kijelölt szerepét feleségként, így a családi és a társadalmi közegben is feleslegessé válik jelenléte. A kevésbé vonzó külsejű hajadon, Elvira pedig egyenesen szörnnyé alakul a horrortörténet világában, ahol a szépség gazdasági és társadalmi érdek. A folyamatot jól illusztrálják a táncpróbák jelenetei, melyek során a csúnyácska lányokat megalázó módon a hátsóbb sorokba, bájosabb társaik mögé, takarásba állítják. A hátrányos megkülönböztetés csapdájából kitörni vágyó hősnő ennek hatására egyre extrémebb testmódosító beavatkozásokhoz fordul, de alakja esztétikusabbá formálódásával párhuzamosan korábbi naivan romantikus énje is megváltozik, és az önsanyargató őrületbe hajló megszállottság fokozatosan veszi át az uralmat őszinte, kislányos személyisége felett.

Elvira felfokozott nőisége idővel egyfajta groteszk performansszá válik. A lány a bálon már magát alázatos kiskutyának tettetve, a férfiakra kiszolgáltatottan nyüszítve nyeri el a kérők tetszését, miközben anyja egy képzeletbeli pórázon vezeti végig az egybegyűltek előtt. A hősnő személyisége ráadásul olyannyira háttérbe szorul, hogy valós neve helyett már pusztán mostohatestvérként konferálják fel. Mindeközben a férfiakról és az idealizált hercegről alkotott szentimentális elképzelések folyamatosan szertefoszlanak: előbb a királyfi érzelmes(nek gondolt) verseskötetéről derül ki, hogy valójában a saját férfiasságához írt ódákat tartalmaz, majd az első véletlen találkozáskor a nemes ifjú letolt nadrággal jelenik meg, miközben éppen könnyít magán, és kigúnyolja az utána sóvárgó hölgyet. Noha a szerelemről álmodozó, giccsbe hajló fantáziálásokra kezdetben még a vágyakozások köde borult, az ezt nyomatékosító rózsaszín szűrők hiába tűnnek el az események előrehaladtával, a patriarchátus által rákényszerített, rögzült nemi szerepköréhez kényszeresen ragaszkodó Elvira illúziói ennek ellenére sem változnak.

Groteszk testképek

A tündérmesék megidézett motívumai a társadalmi elvárások nyers valóságával kerülnek kontrasztba, amit a szépségideál fokozódó nyomása, valamint az ebből fakadó fizikai és pszichés torzulások szörnyűségei érzékeltetnek. A csúf mostohatestvérben a tökéletlen női test látványa válik a horror színterévé. Elvirát már kezdetben is megfosztják az önkifejezést jelentő mosolygás lehetőségétől, hogy ne tűnjön fel fogszabályozója, a későbbiekben pedig különböző „hibáit” igyekeznek kezelni brutális módszerekkel. A szépészeti beavatkozások ugyanakkor undort keltően kerülnek bemutatása, legyen szó egy pattanás kifakadásának szuperközelijéről, az érzéstelenítés nélkül végzett orrműtétről, vagy a fogyásra használt bélférgek szándékos táplálásáról.

A szépségipar mélyreható kritikája ráadásul nem csupán az olyan megoldásokban merül ki, mint az orvosok pácienseik iránti teljes érzéketlensége és a nyilvánvaló szenvedések semmibevétele, hogy a klinika padlójáról patakokban folyik a vér, hanem abban a lelki válságban és pszichés torzulásban, amit a kezelések eredményeznek. Elvira végül már el sem tudja képzelni önmagát a számára boldogságot jelentő beavatkozások nélkül, és saját maga kezd öncsonkításba: a lány úgy próbálja önsanyargató erőszakkal beleszabni a lábát Hamupipőke bálon felejtett cipőjébe, ahogy a nők igyekeznek megfelelni a kényelmetlen, nem rájuk illő társadalmi normáknak. A folyamatok ugyanakkor mindkét esetben szenvedéssel teli, fenntarthatatlan állapotokat szülnek.

Az eszményi szépség hajszolásának következménye az elidegenítő csúfság, az ösztönösen elsajátított megfelelési kényszer pedig a boldog befejezés elmaradását eredményezi.

A meseiség dekonstrukcióját továbbá a realista ábrázolásmód is erősíti, ami az ábrándok mögötti valóság tragédiáját képes érzékletesen kiemelni. A csúf mostohatestvér korabeli festményeket idéző látványvilága az életképszerű kompozíciók, a szereplőket környezetükben láttató totálképek, a korhű díszletek és az eredeti helyszínek segítségével válik autentikussá. A gyakori variófelvételek, a céltudatos ráközelítések ráadásul ténylegesen egy kép szemlélésének befogadói élményéhez teszik hasonlatossá a filmet. A természetes fénnyel bevilágított sötét tónusú, félhomályos belső terek és a hátborzongató szürkeségbe boruló külső felvételek pedig a kilátástalan szereplőket körülvevő komor atmoszférát teremtik meg. A kosztümös filmekre gyakran jellemző pompával szemben a szereplők ruhái és a tárgyi világ sokkal inkább funkcionális, mintsem attraktív. A vizuális stílus részletessége ezúttal nem a kamerának beállított, szemet gyönyörködtető képeket eredményez, hanem a morózus eseményeket ágyazza a realitásba.

A tündérmese vége

A csúf mostohatestvér készítői a társadalmi reflexiókon és a látottak realizmusigényén túl különböző anakronizmusok alkalmazásával is igyekeznek elszakadni a klasszikus mesék világától. A fikciós, de történelminek ható környezetben olyan megoldások utalnak a jelenkori állapotokra, mint a szépészeti klinika korabeli eszközökkel elkészített katalógusa, a táncjelenetek videóklip-esztétika szerinti montázsa vagy a korabeli klasszikus hangszerek és az elektronikus hangzás keverése. A formai megoldások azonban hiába vonatkoztatják egyértelműen a jelenre a múltban játszódó eseményeket, a szereplők továbbra is archetipikus típuskarakterekként jelennek meg. A szőke szépség, a gonosz mostoha és a csúnyácska lánytestvér hármasából ráadásul éppen a főhősnő szorul leginkább háttérbe.

Elvira hiába kerül a középpontba, az események alakulásának szempontjából, valamint a társadalmi szerepe alapján szintén marginalizált alak marad. A lány továbbra is mellékkarakterként viselkedik a saját történetében, mivel a tündérmese eredeti fordulatai nem hozzá kötődnek, a döntéseket pedig javarészt anyja hozza meg helyette. A passzív szereplő sokkal inkább elszenvedője, mintsem aktív alakítója lesz a látottaknak. A nők háttérbe szorulása ezenfelül az egész narratíván végigvonul. A film témája ugyan a patriarchális társadalom által nőkre kényszerített egymás közötti versengés, a szereplők mégis alig lépnek kapcsolatba egymással. Az interakciók hiánya a minimális mennyiségű dialógusban is szembetűnő, a praktikus megjegyzéseken kívüli ritka párbeszédek során pedig rendszerint csupán a férfiakról esik szó, vagy a meghódításukra tett kísérletekről. A párhuzamosan zajló, de egymásra ritkán reflektáló női sorsok a nemi szerepek átfogó, de egyediség nélküli portréját alkotják.

Az egyértelműen pozitív karakterek mellékszálai, mint a Hamupipőkébe őszintén szerelmes lovászfiú osztálykülönbségekkel szembeni küzdelme és Elvira saját nővé válásától rettegő kishúgának öntudatra ébredése kifejezetten kidolgozatlanok maradnak. A kizárólag a negatív példákra koncentráló film szatírája azonban ennek köszönhetően idővel egyoldalúvá válik, különösen mivel a kritika eszközéül választott testhorror már az első beavatkozáskor olyan iszonytató, hogy a későbbi „műtétek” nem képesek érdemben fokozni a sokkhatást, csupán egyre groteszkebbé teszik a látottakat. Ezáltal nemcsak a horror, hanem a túlzásokat övező bizarr humor is egyre közönségesebbé válik. A csúf mostohatestvér eredményesen számol le a gyerekkor naiv ártatlanságával, de nem kínál alternatívát a továbblépésre.