Frankenlady – Kritika a Szegény párák című filmről

A történet egy fiatal, terhes nő öngyilkosságával kezdődik, akin később az őrült tudós benyomását keltő orvos, Godwin Baxter (Willem Dafoe) végez különös műtétet. A férfi ugyanis a nő feltámasztása érdekében a még élő magzat agyát ülteti be a halott anya felnőtt testébe. Így a beavatkozás nemcsak biológiai, hanem társadalmi kísérletként is szolgál, hiszen az operáció során megszülető Bella Baxter (Emma Stone) előzetes tapasztalatok és külső befolyások hiányában objektív gyermeki tudatlansággal értelmezheti az őt érő különböző benyomásokat. A kulturális kötöttségek nélkül fejlődő ösztönlény felnövéstörténete olyan, mintha Frankenstein szörnye válna a My Fair Lady főszereplőjévé. Bella szellemi képességei folyamatosan fejlődnek, ahogy személyisége is formálódik újdonsült partnerei mellett utazásai során, a szemén keresztül láttatott világ mégis egyre üresebbnek és egyszerűbbnek érződik.

A válság mozija

A kortárs európai szerzői filmeket túlnyomórészt a különböző krízishelyzetekre adott reflexiók határozzák meg, legyen szó a migráció, a populizmus vagy a változó nemi szerepek kapcsán felvetett politikai, társadalmi és kulturális témákról. A Szegény párák elsősorban a fennálló rendszer kifigurázásával teszi egyedivé feminista fejlődéstörténetét amellett, hogy a hollywoodi fantasztikus műfajok látványorientált esztétikáját képes kombinálni azzal az allegorikus, nyers stílussal, amely a 2008-as gazdasági világválság hatására bontakozott ki Görögországban, és azóta is meghatározza a rendező, Yorgos Lanthimos munkásságát. Hiszen míg a nagy hollywoodi stúdiók olyan fantasyvilágokat prezentáló, eszképista franchise-okkal reagáltak a válsághelyzetre, mint A Vasember bemutatásával ekkor induló Marvel-moziuniverzum, az Avatár vagy az Alice Csodaországban-nal kezdetét vevő Disney élőszereplős remake-ek sora, addig a recesszió által különösen érintett Görögország fiatal filmesei számára egy abszurditásban és sötét humorban gazdag realista irányzaton keresztül vált lehetővé a nyers valóság előli menekülés, amelyre a szakírók a későbbiekben a greek weird wave, azaz a „furcsa görög hullám” néven hivatkoztak.

Lanthimoson kívül más rendezők is képviselték a trendet, többek között Athina Rachel Tsangari, Argyris Papadimitropoulos, Panos H. Koutras és Yannis Economides, akik kollektív látásmódot képviselve építették fel modellszerű történeteik abszurd világát.

A hullám filmjeinek tárgyilagos, távolságtartó nézőpontja ugyanis olykor már-már parodisztikusnak ható antropológiai megfigyeléseken keresztül, elszigetelt szituációkban vizsgálja a hétköznapi viselkedésminták groteszk torzulásait.

Az Attenberg apja halálos betegségével szembesülő hősnője például különböző állatokat utánoz, a magától értetődő társas érintkezési formákat, mint a csókolózást, a táncot vagy a szeretkezést viszont csak nehézségek árán tudja elsajátítani. Ahogy a karakter David Attenborough természetfilmjeiből ismeri meg az állatvilág rejtelmeit, úgy a greek weird alkotásai ezzel összhangban szembesítenek az emberi élet sajátos szokásaival: a látottak kívülről megbotránkoztatóak lehetnek, a filmek feje tetejére állt különös világain belül mégis értelmet nyernek.

A greek weird filmekben a válsághelyzettel járó létbizonytalanság állapotát jellemzően a gyász, a szülőktől való elszakadás váltja ki, és a szerelmi kalandokon keresztül zajló önkeresés képes feloldani. A Mahairovgaltisban egy fiatal férfi az apja halála után nagybátyjánál vállal munkát, idővel azonban pártfogója gyilkosává válik, miután viszonyt folytat annak feleségével. Az Alpok különös foglalkozást űző főszereplői frissen elhunyt emberek személyiségét magukra öltve igyekeznek megkönnyíteni a hozzátartozók gyászát, mígnem túlságosan is beleélik magukat önsorsrontó szerepeikbe. A Strella transzvesztita címszereplője pedig börtönből szabadult apjával bonyolódik – Almodóvar-filmeket idéző – szexuális kapcsolatba, hogy így érezhesse az őt elhagyó férfi szeretetét. A fesztiválszereplések és az egyedi hangvételt elismerő kritikák ellenére azonban kizárólag Lanthimos futott be jelentős nemzetközi karriert a greek weird alkotók közül. A rendező a Kutyafog absztrakt családi drámájával vált a hullám vezéralakjává, mely alkotás hosszú évtizedek óta az első görög film lett, amelyet Oscar-díjra jelöltek. A parabolikus történetben egy apa teremt kontrollált környezetet külvilágtól elszigetelt gyerekei számára, hogy saját szabályrendszert létrehozva manipulálhassa felnövésüket és jellemük alakulását.

Szintén hasonló konfliktustípusok köszönnek vissza a Szegény párákban, amikor a hősnő a halálba menekül rossz házassága elől, hogy később saját gyermekeként újjászületve szexuális kalandok során szabaduljon teremtő apja kontrollált, zárt világából. Hiszen Lanthimos angol nyelven forgatott, világsztárokat szerepeltető, jelentősen magasabb költségvetéssel dolgozó alkotásai során sem szakadt el az eredeti görög hullámot meghatározó stílusjegyektől, csupán kortárs problémákra aktualizálta és a hollywoodi mintát követő kosztümös, fantasy látványvilággal prezentálta azokat. A homár a párkapcsolatok, az Egy szent szarvas meggyilkolása a családok, A kedvenc pedig a mindenkori elit, az arisztokrácia diszfunkcióira fókuszáló (felnövés)történetek, míg a korábbi témákat vegyítő Szegény párák fejlődésnarratívája a nők helyzetét emeli ki társadalmi kérdésfelvetései során.

Feministát nevelni

Bella Baxter a greek weird filmek hőseihez hasonlóan egy önmagát kereső – az ő esetében szó szerint – felnőtt testbe zárt gyerek figurája, aki motorikus fizikai cselekvésekkel és kendőzetlen érzelmi megnyilvánulásokkal reagál a tanult viselkedésmintákat megkövetelő szituációkra. A csecsemőkre jellemzően kezdetben szégyenérzet nélkül bevizel, majd agresszióját kiélve tör-zúz és gyalázza meg az apja műtőjében tárolt holttesteket. Az állatias magatartást később a tudatos én lázadásának korszaka követi, mely során Bella elsősorban szókimondó személyisége miatt hoz kínos helyzetbe másokat. Mivel elzárva szocializálódott, és nincs tisztában sem a világ működésével, sem az etikettel vagy bármilyen normarendszerrel, amelynek meg akarna felelni, a lány mindenre ösztönösen, kulturális kötöttségek és előítéletek nélkül reagál: senkinek sem adja meg előzetesen a tiszteletet, kezdetben nincs benne együttérzés, még egy zavaróan síró csecsemőt is hajlandó lenne bántani, ugyanakkor mindenkiben megbízik, nem kérdőjelezi meg mások szándékait, és bárkivel kezdeményez testi kapcsolatot, ha úgy tartja kedve.

Hiszen kielégíthetetlen szexuális étvágyával azt a felszabadult élvezetet hajszolja, amelyet elnyomó környezete nem képes biztosítani számára. Bella folyamatos szellemi fejlődését és társadalmi értelemben vett nővé válását ugyanis azok a tapasztalatai befolyásolják, amelyeket a különböző férfiakkal folytatott kapcsolatai során szerzett. Beszédes nevű apját, Godwint becézve Godnak, azaz Istennek szólítja, ezzel fejezve ki a teremtéséért felelős férfi mindenre kiterjedő befolyását életére. A Godwin által létrehozott és irányított, elszigetelt környezetben ugyanis Bella kizárólag elméleti tudásra tehet szert, ezek gyakorlati alkalmazhatósága, valamint a mindennapi társas érintkezési formák idegenek maradnak számára. A kontrollált otthoni környezetből végül egy kétszínű alak, az ügyvéd Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) felbukkanása jelent kiutat, aki mind testileg, mind anyagilag kihasználja a lány naivitását közös utazásaik során.

Az apa által kontrollált tapasztalatszerzéshez tehát a fizikai mobilitáson keresztül vezet az út, miközben az egyes epizódok más-más önismereti tényezőkre világítanak rá.

Lisszabonban Bella először lép ki a külvilágba és kerül interakcióba idegen emberekkel. Ezenfelül a nőcsábász partnere teljesítőképességét meghaladó szexualitásában és felszabadult táncában szintén testi önállósága jut érvényre. Ezek a mozgásmotívumok ráadásul a greek weird hullámhoz tartozó filmek sajátos felnövésnarratíváit is gyakran meghatározzák, elég csak a Mahairovgaltis főszereplőjének árnyékbokszára, Strella drag show fellépéseire vagy az Attenberg hősnőinek kimért, ütemes lépésekre épülő táncjárására gondolni. A valóságot imitáló, de a normalitáson túlmutató mozdulatsorok karikatúraszerű magabiztossággal ruházzák fel a metaforikus szituációkban létező karaktereket.

Lanthimos ráadásul további fejlődési szakaszokkal egészíti ki a nővé válást társadalmi értelemben is taglaló gondolatmenetet a Szegény párák története során. Wedderburn házassággal akarja magához láncolni a testileg már felszabadult hősnőt. Bella ugyanakkor a hajóúton találkozik egy idős nővel, aki – a lány fizikai, szexuális kalandjaival szemben – koránál fogva leginkább már csak szellemileg képes kiélni nőiségét, függetlensége gondolati szabadságán keresztül érvényesül. Így Wedderburn hiába próbálja megfosztani fiatal szeretőjét a tudástól, Bella ragaszkodik az újdonsült filozófiai ismeretek megismeréséhez, Alexandriában pedig megpróbálja a gyakorlatban is kamatoztatni intellektuális felvilágosodását. A korábban kizárólag egyéni szükségleteit szem előtt tartó nőben felébred a gondoskodás és az együttérzés, ahogy szociálisan egyre érzékenyebbé válik.

Az elnyomott rétegekkel szembeni felsőbbrendűsége térbeli helyzetében fejeződik ki, ahogy egy magas toronyból néz le a helyi szegényekre, a társadalmi szakadék csökkentése azonban a nélkülözők felemelése helyett saját kiszolgáltatottságához vezet.

A minden vagyonát férfiakra bízó, majd elveszítő Bella prostituáltként kezd el dolgozni Párizsban, ahol ügyfelei között gyermekeivel érkező családapa, pap, üzletember és más rangos személy is akad. A nőt tehát egyaránt használja ki jelképesen számos különböző intézményrendszer, ahogy a Bella életét meghatározó karakterek szintén mind olyan elnyomó férfitípusokat jelenítenek meg, akik eltúlzott, komikus megjelenésükön keresztül elismert társadalmi pozíciókat figuráznak ki, illetve kritizálnak. A bizarr természetfeletti kísérleteknek hódoló orvos apa a tudományt képviseli, a törvénytelen eszközökhöz folyamodó ügyvéd szerető a jogot testesíti meg, a rendet és a tekintélyét végletesen erőszakos eszközökkel visszaállítani igyekvő férj pedig katonaként él vissza helyzetével. A férfi ráadásul nemcsak a házasságukban igyekszik megfosztani nejét a munkavállalás lehetőségétől, hanem a nő nemi szervének eltávolításával kívánja még tovább korlátozni biológiai értelemben is annak feminitását.

Különös valóságok

A Szegény párák cselekménye alapján akár a Barbie groteszk variációjaként is értelmezhető, társadalmi metaforája ugyanakkor elsősorban a greek weirdből inspirálódó tabudöntögető témákkal, a szexualitás nyílt ábrázolásával és rendhagyó formai megoldásokkal – gyakran minimális, tőmondatokra és nyelvjátékokra épülő dialógusokkal, átvitt értelmű epizódokból felépülő történettel, a fősodorbeli filmekben megszokott prűd ábrázolásmódot megkérdőjelező állandó meztelenséggel, extrém hangulatkeverésekkel, az erős reakciókat kiváltó helyzeteket is érzelemmentesen prezentáló hangvétellel és morbid fekete humorral – forgatja ki a mindenkori kulturális és filmes normákat, így tartva görbe tükröt a világ elfogadott működéselvének, felnagyítva a valóság (külső szemmel gyakran bizarrnak tűnő) momentumait.

A filmnyelv a hősnő aktuális fejlődésállapotához igazodva kezdetben fekete-fehér képeken láttatja Emma Stone korai némafilmekbe illő, burleszkszerű testi gesztusokkal előadott alakítását. A karakter emancipációjával párhuzamosan ugyanakkor a színészi játék is egyre életszerűbbnek hat. Ahogy Bella elkezdi felfogni az őt körülvevő világot, Stone nyílt tekintetének őszinte naivitása mögött megjelenik a cinizmus, miközben testkoordinációja és beszédtechnikája szintén fokozatosan magabiztossá válik. Ezzel összhangban a képi világ kiszínesedik, és a borongós, viktoriánus díszletek egy meghatározhatatlan korban létező fantasy miliőjébe fordulnak. Az ismerős stíluselemekből építkező, a megszokottól mégis elrugaszkodott látvány egy felfokozott valóság illúzióját kelti, amire a sűrűn alkalmazott halszemoptikás felvételek és szokatlan beállítások, az újdonságokra való rácsodálkozást kifejező variózások hívják fel a figyelmet. Lanthimos ugyanakkor olyan modellszerű környezetet teremt, amely a realizmusérzék hiányában inkább hat hivalkodónak, mintsem átgondoltnak.

Míg a greek weird filmek rendre kiléptek elszigetelten létező, teremtett belső fantáziáikból, és megmutatták a köztudatban napfényes nyaralóövezetként élő Görögország kevésbé romantikus, kietlen ipartelepekből és lehangoló, külvárosi lakónegyedekből álló oldalát, addig a Szegény párák nem merészkedik a szándékosan művinek ható animált hátterein túlra.

A periféria hősei helyett Lanthimos általánosítható típusszerepek karikatúráit sorakoztatja fel, társadalmi allegóriája érdekében pedig még a karakteridegen fordulatoktól és az ellentmondásos ideológiai állásfoglalástól sem tartja magát távol.

A már öntudatra ébredt Bella például önként hajlandó visszatérni feleségként biológiai apjához, annak ellenére, hogy az korábban öngyilkosságba kergette az anyját. A nő ráadásul a befejezésre épp olyan elnyomóvá válik, mint a férfiak, akik pozíciójukkal való visszaélésük mértékével azonosan bűnhődnek tetteikért: az életet adó Godwin meghal, a lányt tudatára ébresztő Wedderburn megőrül, a másokat megalázó férj pedig egy bizarr kísérlet áldozatává válva kerül szégyenteljes állapotba.

Tony McNamara forgatókönyvíró korábbi munkái, mint a szintén Lanthimossal közösen készített A kedvenc, valamint a Szörnyella és a Nagy Katalin – A kezdetek során már előszeretettel vázolt fel anakronisztikus elemekben gazdag kosztümös környezeteket szatirikus látásmódja érdekében. Az Alasdair Gray azonos című művéből adaptált Szegény párák azonban elhagyja a regény több elbeszélői szinten játszódó, fiktív levelek és kéziratbejegyzések sorozatából álló posztmodern stílusát. McNamara feláldozza a történéseket meghatározó gondolatok kifejtését a rá jellemző abszurd fizikai humor, valamint az alkalmazott nyelv jelentésének és funkciójának ellentmondásaiból viccet csináló dialógusok kedvéért. A különös világ működésének részleteit nem mutatja be, mivel Bella az utazásai során alig hagyja el kontrollált környezetét, legyen szó az otthonáról, a szállodáról, a hajóról vagy a bordélyházról, a film epizódjai csak különböző modellhelyzeteket vázolnak fel. Ezáltal a hangoztatott ideológiai nézetek is leegyszerűsített meglátásokká válnak, amelyek a civilizált társadalom által elpusztított lélek és az erkölcsileg helyes cselekedetek hatástalanságát emelik ki ironikus fejtegetéseik során. Így a sokszínű látványvilág mögötti mesterkéltség felszínessé teszi a Szegény párák felforgatónak szánt, mégis megcsömörlötté váló szatíráját.