Visszatérés az ősóceánhoz – Kritika James Cameron Avatar: A víz útja című filmjéről oktatásmódszertani reflexiókkal

Az Avatar első részének rendezői koncepciója nagymértékben építkezett a Z nemzedék befogadói attitűdjére. Pandora, az alfa Centauri bolygórendszer holdjának világát – a digitális technológia korabeli lehetőségeit maximálisan kihasználva – csodálatos képi elbeszélés formájában varázsolta elénk. Színtere nem véletlenül juttatja eszünkbe Shakespeare Szentivánéji álom című színművének mesebeli erdejét, ahonnan szintén nem hiányoznak a különleges lények, varázslatok és alakváltások, sőt, a na’vik megjelenítését jellemző antropomorf és erősen szexualizált testkép sem.

Szimbolikus képi alakzataival a film az irodalmi szövegszerveződés eljárásaira reflektál – ezek például jól működtethető és alkalmazható látványelemek lehetnek az irodalomoktatásban.

Hiba volna a korszerű irodalomoktatás részéről, ha nem próbálná meg az irodalmi műveltség részeként kezelt klasszikus, de az újabb korosztályokat kevésbé megszólító régi irodalmi szövegeket – köztük az említett Shakespeare-drámát is – a film nyújtotta értelmezési lehetőségek felől megközelíteni. Tizenhárom év múlt el, amíg James Cameron (és stábja) megírta, létrehozta koncepcióját, vászonra vitte és 2022-ben végre bemutatta a pandorai humanoid civilizáció és a világegyetemet önérdekből leigázni szándékozó földi ember összeütközését, harcát elénk táró film folytatását. Az Avatar: A víz útja című második rész az elsőhöz hasonlóan „nagyot szólt” értelmezői körökben. Függetlenül attól, hogy fanyalogva dicséri-e vagy lelkesedve ír-e róla az aktuális kritika, illetve hogy hány Oscar-díjat nyert el a négyből, amelyre jelölték (végül a legjobb vizuális effektek kategóriában választották a legjobbnak – a szerk.), biztos, hogy az évtized egyik meghatározó, a meglévő műtípusokat (például az űropera műfaját) megújító film lesz. Csak az nem lát benne semmi jót vagy értékelhetőt, aki a sokak által nagyra tartott vállalkozás ledorongolásával igyekszik kitűnni.

Franchise-ok kora

A 2009-es bemutató óta eltelt évtized más szempontból is új jelenségeket hozott felszínre. Állítólag maga George Lucas nyilatkozott úgy anno, hogy szerinte az Avatar lesz a lezáruló Csillagok háborúja-sorozat szellemiségét továbbvivő produkció. Második részének, A víz útjának megjelenésével be is teljesedett a jóslat. Másrészt a franchise-ok térhódításával érvényüket vesztették az egyszeri, a megismételhetetlen „nagy mű”-ről alkotott elképzelések, illetve azok, amelyek szerint a második rész törvényszerűen kevésbé jelentős és értékes az elsőhöz képest. Ugyanis olyan filmek, mint a Terminátor 2: Az ítélet napja (James Cameron, 1991) vagy a cyberpunk történetét megnyitó 1982-es Szárnyas fejvadász (Ridley Scott) Denis Villeneuve által rendezett 2017-es folytatása mutatták meg, hogy a következő rész jobb is lehet a bevezetőnél. S bár az utóbbira, a Blade Runnerre ez nem teljesen igaz; a második nem írja felül az első hatását, ugyanakkor a történet egy másik dimenzióját hívja életre azzal, hogy a dinamikus akció-képsorozatok mellett még erőteljesebbé formálja a sci-fi-thriller metaforikus beszédmódját: nagy volumenű epikus panorámát nyit a világra.

Az új Avatar-film az ősképek (őstenger, világtenger, égtenger) egyetemes jelentéstartalmaira építkezve a na’vik és Pandora világának eposzi karakterű ábrázolását hozza létre a CGI-technológia révén. S ebben az új – a Csillagok háborújára reflektáló – űreposzban a másik faj kultúráját átsajátító Idegen, az Avatar-projektbe a halott bátyja helyére lépő, a katonaság által kémkedéssel megbízott kerekesszékes, a hibrid testben viszont újra mozgásképes Jake Sully (Sam Worthington) magántörténete viszi előre a film dramaturgiáját. Az első rész kapcsán több kritikus megjegyezte, hogy Jake, aki átáll a na’vikhoz, és velük együtt harcol Pandora megmentéséért korábbi társai és megbízói ellen, valójában John J. Dunbar űrbe transzportált változata. Miként a Farkasokkal táncoló (1990) hadnagyát sem csupán a fehér ember társadalmával való meghasonlottsága vezeti a sziúk közé, Jake kiábrándultságát és lázadását is érzelmi töltet erősíti: Neytiri (Zoë Saldana), a na’vi hercegnő iránti szerelme. Az első részben a fiatal nő nemcsak a másság megszerethetőségének jelentését képviseli a történetben, de a beavatást végző, a női tanító, a mintaadó szerepét is megtestesíti. Noha a három méter magas, farokkal rendelkező, kék/zöld küllemű na’vik – első látszatra – nem igazán szépek vagy vonzóak, közéjük kerülve, az ő „bőrükbe” bújva Jake már más szemmel is képes látni őket, az előítéletek ellenében megérti gondolkodásukat és magatartásukat.

A víz útjában valamelyest – nem biztos, hogy a karakter javára – módosultak a Neytiri alakjához fűződő tartalmak. Karaktere túlságosan is leegyszerűsödik: a családját védelmező, olykor őrjöngő „ösztönállat”-tá zsugorodik. Igaz, hogy James Cameron (saját állítása szerint) az általa megjelenített ősanya képével szeretett volna hozzászólni a női egyenjogúsági kérdésekhez. A filmben megjelenő na’vi nők ugyanis egyszerre képviselik a természettel teljes összhangban élő, az állatokkal és a különböző lényekkel lelki kapcsolatot létesítő, életet adó női princípiumot és a közösségért terhesen is harcoló amazon szerepét, a maszkulin elvet.

Archetípusok és hősképek

A Csillagok háborúja, a Terminátor-sorozat, a Marvel-univerzum, a Szárnyas fejvadász vagy a 2021-ben (újra)indított Dűne-projektum (Denis Villeneuve) – de e jelenségkörbe sorolható akár az új Batman-film (Matt Reeves) is – azért lehet(ne) alkalmas modell a mai irodalom oktatásában, mert az évezredek óta mit sem változott, minden mítosz, eposz vagy történeti narratíva alapját képező legegyszerűbb sémát, a Jó és a Rossz harcát jelenítik meg a lehető legmagasabb szintre fejlesztett – és a Z nemzedék világértéséhez tartozó – komputeres technológia révén. Az Avatar 2-ben elért (látvány)képi ábrázolás hatását még az ilyen típusú filmeket nagyban elutasító néző sem nevezheti nem lenyűgözőnek.

Az ilyen filmek által közvetített hősképek (Han Solo, Terminátor, Deckard, Batman, köztük Jake Sully) fontos és a befogadót megszólító jellemzője, hogy képviselőik korántsem csak eszményien jó figurák (miként Odüsszeusz vagy Toldi Miklós sem volt az), hanem igen mélyről, a bornírt erőszak, a rossz oldal képviselte világpusztító vagy embertelen magatartás szintjéről indulnak el keresőútjukon, és önerőből, a személyes megtapasztalás révén érnek el lényeges intellektuális jellemfejlődést, héroszi átalakulást.

Jake Sully a na’vi civilizációt elpusztítani kész földi katonaság kémjeként lesz a humanoid faj és a pandorai fluoreszkáló esőerdő/őstenger organikus egységét védelmező hőssé, avatarból na’vivá. Hiába ért véget kudarccal és kifejlesztője, a projektet egyébként nem háborús céllal létrehozó Grace Augustine doktornő halálával az Avatar-program, s győzték le a na’vik Jake segítségével a földiek hadseregét, az életelixírt jelentő unobtanium (mint a Dűnében a fűszer) megszerzéséért újra zsoldoshadsereget szervez az RDA részvénytársaság. A háború újraindul. Hozzá kell azonban tenni, hogy az „űrtitánok” harcát most más perspektívából vetíti elénk a film. Amíg az első részben a közösség, a földihez képest idegen faj szemszögéből látjuk a konfliktust, most a magánmitológián, Jake és Neytiri időközben alapított családja életének és küzdelmének bemutatásán van a hangsúly.

Az üldözött, a menekülő, – ha úgy tetszik – a migráns számkivetettségének, a modern család belső, általában nemzedéki összeütközéseinek jellemzően 21. századi (sors)története szervesül a digitális éra technológiájával, 

és jön létre a Galaktikus Birodalom, vagy az Arrakis világa után egy új mitológia: Pandora univerzuma.

Hogyan kerül a csizma az asztalra, avagy az Avatar a korszerű irodalomoktatásba?

A víz útjával kapcsolatban felhozott kifogás leginkább az, hogy szinte semmit sem ad hozzá az első rész meséjéhez. Így lenne? Nem egészen. Noha újraalkotja az első rész által feldolgozott világirodalmi toposzokat, és ugyanazokat az archetípusokat mozgatja, ezeket új, az említett Z nemzedéket hatásosabb módon megszólító tartalmakkal szervesíti. Erre épp az nyújt narratív teret, hogy Jake és Neytiri családot alapítottak: saját három gyermekük mellett Gekkót, egy embergyereket és Kirit, az elhunyt Grace Augustine doktornő (mindkét szerepben: Sigourney Weaver) ismeretlen apától származó lányát is ők nevelik. Mindez olyan, az aktuális középiskolai irodalomoktatás 20. századi vagy kortárs irodalmi témáival korrelál, mint a hierarchiára épülő intézmények csoportpszichológiáját (is) megjelenítő irodalmi szövegek, például az iskola-, nemzedék-, illetve családregények. A példák sorát – noha távoli vagy szokatlan összevetésként hangzik – Ottlik Géza klasszikus alkotásával, az Iskola a határonnal kezdhetjük, hiszen ha jól belegondolunk, a Jake által megjelenített apai (nevelői) modell – legalábbis kezdetben – azt a tekintélyelvű és a fiúk felé az erős, érzelemmentes, védelmezői (alapjaiban patriarchális és erőszakelvű) elvárást közvetíti, amelyet ezek a család- vagy iskolaregények ábrázolnak és kérdőjeleznek meg. De felveti a film az érzelmi elhanyagoltság kérdését is, épp Jake idősebb fiának tragédiája kapcsán: elegendő-e, ha egy apa csak a „harcos katona” szerepét testesíti meg a fiai előtt? Ugyanígy felmerül a kérdés, hogy intellektuális többlet nélkül a biológiai és szociális szerepének (világra hozás, védelem és gondoskodás) hagyományos értelemben maximálisan megfelelő anyai magatartás elég útravaló-e a közösségi színtereken és viszonyok közötti boldoguláshoz?

Nem egyszerűen arról van szó, hogy A víz útja látványos illusztrációként, kiegészítő feladatként használható olyan kortárs és a kérdéssel foglalkozó irodalmi szövegek értelmezése során, mint amilyenek Totth Benedek 2014-es Holtverseny vagy Mohácsi Árpád 2021-ben megjelent Párizsi befutó című, nemzedéki konfliktusokat és devianciákat bemutató regényei, vagy az ezekkel a művekkel több szempont szerint is rokonítható Hidegkút, Molnár T. Eszter 2022-es könyve.

A Z generáció képi világérzékelésére ráhangolódva, magával a filmmel kellene indítani, és ennek a befogadói élménynek a nyomán levezetni – a problémamegoldó irodalomoktatás szellemében – a jelenség értelmezését.

Már amennyiben ezek a kortárs irodalmi szövegek részét képezik az aktuális irodalmi tanterveknek. Mint az egyetemi tanárok és gyakorló pedagógusok alkotta tantervírói munkacsoport egyik tagja, annyit tudok, hogy a vonatkozó vajdasági középiskolai tantervekben – Molnár T. Eszter regénye kivételével – igen, ott vannak, témát jelentenek. Utóbbi csak azért nem szerepel bennük, mert a tantervek elkészülte után jelent meg. A módszertani eljárások közé azonban, mint összehasonlítási modell, nyugodtan felvehető.

Még egy tapasztalati példa

E sorok írója 2013-ban, amikor az Avatar első részét már majdnem fél évtizede vetítették nagy sikerrel a mozikban, a vajdasági magyar hetedikesek számára írt Olvasási munkafüzet virtuális lényekről (például: Ananova, Max Headroom, Lara Croft stb.) szóló olvasmányához a következő feladatot kapcsolta: „Tervezd meg és rajzold meg az avatarod!” (magyarázat: „hibrid lény” – James Cameron Avatar című 2009-es, 3D-s sci-fi-filmjében).

Az időközben újraírt, korszerűsített és hivatalosan is akkreditált irodalmi tanterv alapján íródott új munkafüzet, amelynek első kiadása 2020-ban látott napvilágot, már sokkal szélesebb kontextusban tárgyalja az Avatar-projektumot: többek között a tudományos-fantasztikus irodalom jelenségeinek értelmezéséhez, a környezettudatos magatartás kialakításához, a másság elfogadására történő neveléshez szolgáltat jó példákat. Feltéve, ha a hagyományos modelleket (életrajztanítás és tartalommesélés) előnyben részesítő tanárok is hajlandóak felvenni irodalomoktatási módszereik sorába.