Női testekbe zárt történelem – Kritika A zuhanás hangja című filmről

A zuhanás hangja klasszikus nagyregényeket idéző cselekménye négy idősík között váltogatva mutatja be egy család különböző generációinak mindennapjait az első világháborútól az azt nem sokkal követő időszakon és a szocialista éveken át a kortárs állapotokig. A középpontban ugyanakkor nem elsősorban egy-egy kiemelt karakter vagy szituáció áll – az eseményeket a közös vidéki helyszín köti össze. A továbböröklődő birtok és a rajta álló kétszintes parasztház ad otthont a különböző korok hasonló kihívásokkal szembenéző szereplőinek. A vékony falakkal és átlátható kulcslyukakkal elválasztott szobák, a népes összejöveteleknek teret adó, körbekerített nagy udvar, illetve a közeli folyópart mind traumáktól terhelt emlékek színhelyéül szolgálnak. A történelem során elszenvedett személyes tragédiák pedig az eltérő korokat összekötő tematikus kapcsolatokon keresztül törnek felszínre, melyek sajátos asszociatív belső logika szerint rendeződnek: a film fő szervezőelve a halál jelenléte, amely a meggyötört test közös nevezőjének segítségével kapcsolja össze a (tiltott) szexuális vágyakozás motívumát a lélek újjászületésének eszméjével.

„A zuhanás hangja” (16) – magyar feliratos előzetes

Heimatfilm a halálról

A film készítői számos művészeti és kulturális hagyományból merítenek: a történet a múlt század nagy ívű családregényeit idézi, az ábrázolásmód absztrakt lírai realizmusában ugyanakkor az újhullámos feminista szemléletmód hatása nyilvánul meg, míg tematikája alapján az alkotás a történelmi emlékezetre koncentráló tablófilmek sorába illeszthető. Számos ihletforrása ellenére ugyanakkor A zuhanás hangja leginkább a német heimatfilm, vagyis „szülőföldfilm” műfajára adott kortárs kritikai reakciónak érződik. Ez a második világháború lezárását követően különösen népszerűvé váló zsáner olyan konzervatív, mindenekelőtt szórakoztató jellegű történeteket foglalt magába, mint például a Heidi 1952-ben bemutatott adaptációja, a Romy Schneider főszereplésével készült Sissi-sorozat, vagy A muzsika hangja forrásául szolgáló A Trapp család.

A hasonló filmek rendszerint idilli vidéki környezetben játszódnak, kötelezően megoldódó családi konfliktusok körül bonyolódnak, valamint szentimentális értékeket képviselnek. A műfaj ennek megfelelően nagyrészt éppen annak köszönhette sikerét az 1950-es évek során, hogy az általános erkölcsi igazságok megfogalmazásán keresztül képes volt feledtetni a háború okozta nemzeti traumákat és a nácizmus morális hatásait. Miközben a rendkívüli veszteségeket szenvedett német területek lerombolt nagyvárosokkal, gazdasági nehézségekkel és Kelet-Európa felől érkező menekülthullámmal néztek szembe, a tradicionális népi kultúrát hirdető, könnyed, természetközeli történetek menekülést jelentettek az aktuális társadalmi problémák elől. Ezek a krízishelyzetek ráadásul manapság újfent relevánssá váltak: az elvárosiasodás és a modern urbánus környezet okozta szociális feszültségek és szorongások, a munkaerőpiac átrendeződése, valamint az újabb migrációs hullámok ismét aktuálissá tették a heimatfilmek kínálta múltba temetkező elszakadást a válságszituációktól.

A zuhanás hangja azonban hiába idézi számos elemében a „szülőföldfilmek” megoldásait, a készítők alapvető szkepticizmussal fordulnak ezek szirupos eszképizmusához.

Míg a heimatfilmek dicsőítik a hagyományos értékeket és a klasszikus mintákat, addig A zuhanás hangja eseményei ezek megkérdőjelezését szemléltetik: a többgenerációs családi történet az élet helyett ezúttal a halált állítja a középpontba, a korábban biztonságot és otthont jelentő vidéki környezet a traumáktól való elszakadással szemben a tragédiák színterévé válik, a morális rend helyreállításához képest pedig az erkölcsi tabuk és az elhallgatott határátlépések kerülnek előtérbe, de még az egyszerű vonalvezetésű, lineáris narratívák is töredezetté, epizodikusan montázs-szerűvé válnak, míg a heimatfilmek élénk technicolor színvilágát szemcsés szürkeség váltja fel. Hiszen A zuhanás hangja kortárs nézőpontú visszatekintése a történelmi folyamatokra adott távolibb, közvetett tapasztalatokra épül. Így a film sokkal inkább kritikai kommentárokban gazdag és reflexióktól terhes – különösen ami a női sorsok alakulását illeti.

Öngyilkos gyerekkor

A történetben hangsúlyos családi összejövetelek a valahová tartozás érzetének erősítése helyett elfojtott traumákat hoznak felszínre. A gyerekek elhunyt felmenőik nyugtalanító post mortem fényképportréival szembesülnek a mindenszentek ünnepén tartott vacsora során, máskor pedig a közösségben töltött önfeledt pillanatokra vetnek árnyékot a rokonok közötti vérfertőző pillantások, miközben egy-egy ártatlannak tűnő játék mögött is kimondatlan tragédiák lappanganak. A keserűséggel teli emlékek olyan szorosra fűzik az idősíkokon átívelő impulzusokat, hogy az ezek közötti hirtelen váltások már-már észrevétlenek lesznek, a történtek a huszadik század átfogó látleletévé válnak. Az eltérő korokban megjelenő generációk egymáshoz való viszonya ennélfogva alig követhető a cselekményben, ahogy a szerepelők rokoni kötelékei is szinte felfejthetetlenek, hiszen ezúttal – az aktuális társadalmi berendezkedéstől függetlenül zajló – személyes történelem ismétlődő mintái hangsúlyozódnak.

A zuhanás hangja tehát külsőségei ellenére se nem hagyományos értelemben vett családtörténet, se nem klasszikus tablófilm, sokkal inkább a női tapasztalatok letargikus impresszióinak mozaikja.

A császárság, a weimari idők, a szocializmus vagy a demokratikus berendezkedés kontextusai mindössze a tárgyi világ egyes részletein és az emberek öltözködésén változtatnak, az egyéni problémakörök, az intim benyomások állandóak maradnak. A testi abúzussal, szexuális visszaélésekkel és beteljesületlen vágyakkal övezett anyagi világból egyedül a fizikai lét megszűnésével lehet szabadulni. A test halála jelenthet csak menekülést a különböző módokon fojtogató közeg elvárásai elől: legyen szó az érdekházasságból vagy a szégyenből kiutat jelentő öngyilkosságokról és kasztrációról, a háborús szolgálat kötelességétől megszabadító végtagvesztésről, illetve a szülői elhanyagolás és a magány érzetét feledtető gyermeki halálábrándokról.

Az olyan folyamatosan visszatérő motívumok, mint a film címében is megörökített (öngyilkos) zuhanás pillanata, a testi és lelki bénultság állapota, a szélben vagy a vízben történő lebegés metaforikus képe, illetve a nemkívánatos (férfi) tekinteteknek és vágyaknak való kiszolgáltatottság – mind a felvázolt női létélmény meghatározó részeivé válnak. A történet női karaktereit életkortól és idősíktól függetlenül összeköti a magukra maradottság traumája: életük egy pontján mindannyian kénytelenek szembesülni saját tehetetlenségükkel, amikor valamilyen módon egy rajtuk túlmutató erő hatalmába kerülnek. Egyesek kislányként ragadnak egy magas fa ágán, ahonnan képtelenek lemászni, mások egész életükre tolószékbe kerülnek, vagy nemi erőszak, esetleg egy bűnös viszony elszenvedőivé, testi alárendeltséget és szolgaságot jelentő visszaélések áldozataivá válnak, míg többen önként zuhannak a halálba.

A felszínt pásztázó tekintetek

A zuhanás hangja naplószerűen szerkesztett epizódjai tematikusan kapcsolódó képeslapokként tárják fel a női léttel járó keserű benyomásokat. Ahogy a megszokott történelmi narratívák női tapasztalatokká alakulnak, úgy szorítják háttérbe a film formanyelvi megoldásai a hagyományos történetmesélés eszközeit. A lineáris cselekmény impressziók alapján rendszerezett jelenetsorokká bomlik, melyek tarthatnak akár csak pár pillanatig, de önálló kisjátékfilm hosszúságúak is lehetnek. A látottakat más-más szereplők narrációjának asszociatív monológjai kísérik, ezzel fokozva a múltba nézések személyességét, miközben a tetőpontokon megszólaló popslágerek mély hangzású, elégikusan hömpölygő dallamai mellett egy folyamatos zúgásszerű, ritmikus zörej szolgál a képsorok fő aláfestéséül. A nyugtalanító, ódon hangulatú atmoszférát továbbá a színtelenségig deszaturált, fakó látványvilág és a megsárgultan régies, szépiaszerű képek fokozzák. A tényleges események jelentőségét felülíró stílus a formanyelven keresztül sajátítja ki és teszi szubjektívvé az ábrázolt történelmi tapasztalatokat.

A megörökítés folyamata ráadásul a történetben ugyancsak megjelenik, mint egyfajta kizsákmányoló eszköz: nemcsak a testet kisajátító tekintetek, hanem a különböző családi fényképezések is tárgyiasítják a létükben kiszolgáltatott karaktereket. A fotókon rögzített, ezáltal konkrét tárgyi emlékekké váló alakok közül mindössze a képkészítés pillanatában elmozduló, szellemszerűen elmosódó karakterek szabadulnak fel a fizikai kötöttségek alól. Hiszen még a korábbi öngyilkosságok látszólagos menekülőútjai is számos esetben a halottfotózáshoz kikészített holttestek végső tehetetlenségéhez vezetnek.

Mindeközben a szellemként suhanó kamera gyakran megrekedt lélekként bolyongva köröz a kiüresedett terekben, várva az újjászületés lehetőségére.

A lélekvándorlás ugyanis visszatérően sejtetett motívum a halállal való változatos találkozások során, míg az időben legfrissebb, kortárs szálban az események központjául szolgáló és generációkon keresztül otthont adó családi ház renoválása, újjáépítése zajlik.

A fizikai lét lerombolására tett kísérletek tehát csak az állandó „limbusállapotot” (azaz köztes állapotot) erősítik, az átmeneti helyzetek mindig az ismert tapasztalatokba térnek vissza. A film ugyanakkor hiába forgatja ki érzékletesen letargikus megfigyelésein keresztül a nőket mindenkor körülvevő, biztonságosnak gondolt komfortterek tapasztalatait. A hagyományokban, a családi közegben, de még a saját testben is hordozott traumák félresikerült montázsa nem eredményez lényegesen új meglátásokat az ismétlődő minták egymás mellé illesztése során. A történelmet női szemmel végigkísérő, általánosító tragédiák életképei mind ugyanazon benyomásokra rávilágító témavariációkként hatnak. Ezáltal – a generációk és az idősíkok közötti folyamatos váltások ellenére – idővel még a legmegrázóbb sorsfordulatok is önismétlővé válnak. A motívumok gyakran mindössze a sokkhatásra alapoznak, de az ezeket magukba foglaló epizódok nem fejlődnek kohezív egésszé. Mivel a történetnek nincs átfogó dramaturgiai íve, így a bemutatott tapasztalatoknak sem lesz kifutása, a narratíva pedig érzelmi vagy logikai katarzis nélkül ér véget.

A zuhanás hangja már-már költeményszerű mozzanatainak sulykolt tragikuma különösen a (személyesség oltárán szándékosan feláldozott) társadalmi kontextusok hiányában érződik felszínesnek. Hiszen a női impulzusokra kihegyezett megfigyelések túlzott általánosításaik miatt szinte szabadon behelyettesíthetőek bármilyen más társadalmi csoport kihívásaival. A szociokulturális és történelmi háttér kidolgozatlanságának tükrében ráadásul kizárólag a készítők rendkívüli ambíciói és tipikus kezdő filmes túlzásai határozzák meg a formanyelvi líraiság absztrakcióira épülő film értelmezését. A mindössze második produkcióját készítő forgatókönyvíró-rendezőnek, Mascha Schilinskinek azonban még nem sikerül következetesen a koncepciót szolgálva alkalmaznia ígéretes vizuális elképzeléseit. Az alkotói látásmód túlzásai ugyan beárnyékolják a kész művet, A zuhanás hangja elemeiben mégis értékes látlelete a (női) lét impresszióinak.