A család is demokrácia – Kritika az Avatar: Tűz és hamu című filmről

A Sully család tagjai még meg sem gyászolták Neteyam, a legidősebb fiú halálát, máris ismét menekülniük kell. Hazaútjukat azonban nemcsak a korábbi ellenségek, hanem egy új kihívás is keresztezi egy vérszomjas na’vi törzs képében. A Varang (Oona Chaplin) vezette klán egy tragédiát követően kiábrándult Eywa istenségéből, és Pandora örök egyensúlyának megtalálása helyett már csupán fel akarja égetni a bolygót. Így a Sully gyerekek egy olyan új, kifordult világrenddel kénytelenek szembesülni, melyben a korábbi kolonizáló emberek gyakran éppen az ökoszisztéma megóvására törekszenek, míg egyes őslakos na’vik már inkább elpusztítanák azt. A feje tetejére állt erőviszonyok, az összekuszálódott kulturális kölcsönhatások, illetve a különböző morális megfontolásból, eltérő célokkal alkalmazható technológiai innovációk tükrében pedig csak még bonyolultabbá válnak a felnövés kihívásai, miközben a család egysége is mindinkább veszélybe kerül.

„Avatar: Tűz és hamu” – hivatalos szinkronizált előzetes

Sikerre tervezve

Látványviláguk és felvetett témáik gazdagsága ellenére az Avatar-filmek körüli diskurzus jellemzően mégis mennyiségi alapokon nyugszik: a különböző médiafelületek egymásra licitálva adnak hírt róla, hogy mekkorára rúgnak a gigászi gyártási költségek, milyen mértékben élnek a készítők az újonnan kifejlesztett forgatási technológiákkal, és mennyivel szárnyalja túl az új részek játékideje az előzőekét. Mindeközben a rajongók is azt találgatják, vajon mekkora rekordbevételekre számíthatnak az aktuális felvonások. De mi lehet a titka a más szuperprodukciókat megszégyenítő sikernek? Mi állhat az Avatar-jelenséget övező globális érdeklődés hátterében? A forgatókönyvíró-rendező-producer, James Cameron tehetsége nagyrészt éppen abban rejlik, hogy mesterien képes kivitelezni és újdonságként tálalni a blockbusteresztétika bevált megoldásait. A legfrissebb Avatar-epizód ráadásul a széria eddigi legmagasabb költségvetéséből készült, a legfejlettebb gyártási technológiákat használja fel, és a leghosszabb játékidővel rendelkezik, így a számok szintjén előzményeinél is nagyszabásúbb élményt kínál.

A Tűz és hamu zsánermixe ráadásul a korábbi felvonásokhoz hasonlóan egyszerre kínál feszült akciót, izgalmas kalandot, érzelmes melodrámát, társadalomtudatos sci-fit és családi szórakozást, hogy a lehető legtöbb nézőt legyen képes megszólítani. Pandora sokszínű világa ennek megfelelően számos univerzális konfliktust és ismert narratív mintát rejt magában, miközben a fotórealisztikus effekteknek köszönhetően a legelképesztőbb animációs trükkök is képesek valóságosnak hatni. A bemutatott idegen kultúrákra és a látottak fantasztikumára való rácsodálkozás pedig narratív szinten is kifejeződik: a nézők a rendszeresen új környezetbe kerülő karakterekkel együtt fedezhetik fel a különböző lényeket és helyszíneket, azaz ezek felfedezése és megismerése dramaturgiai eszközként szolgál.

Ez a kíváncsiságot kielégítő gyermeki perspektíva pedig nemcsak a filmben és az annak vizualitásában való teljes elmerülést segíti, hanem olyan pozícióba is helyezi a történetek befogadóit, amely a látvány valóságán túl a mindenkori másik elfogadására ösztönöz.

A megismerés folyamata meghatározó fejlődési ívet ír le az eddigi filmekben, kulturális szinten és a karakterek magánéletét tekintve egyaránt. Az egyes szereplők mindig más-más őslakos klánok, levegő, víz, majd tűz na’vik közé igyekeznek beilleszkedni az egymást követő epizódok során. Továbbá míg az első Avatarban Jake (Sam Worthington) és Neytiri (Zoë Saldaña) kapcsolatának kezdetét követhettük végig, addig a folytatás a családalapításukkal foglalkozott, a harmadik epizód pedig a gyerekek önállóvá válását emeli ki. Ezáltal a visszatérő konfliktustípusok mindig más-más élethelyzetekben, új szempontok mentén kerülnek elő. A Tűz és hamu a szülők harcai mellett már kifejezetten a gyerekek, az apja megbecsüléséért küzdő Lo’ak (Britain Dalton), a saját helyét kereső örökbe fogadott testvér, Spider (Jack Champion), valamint a származását kutató klóncsemete, Kiri (Sigourney Weaver) kihívásaira fókuszál. A főszereplők generációváltása szintén kalkulált megoldás, amely a tizenhat évvel korábban bemutatott első rész fiatal közönségének lecserélődését tükrözi, miközben a gyerekeket érintő kortárs társadalmi és családi problémákat hozza felszínre a konfliktusokat felnagyító fantasztikus sci-fi-világ segítségével.

A kapcsolódás szintjei

A történet elején Jake apaként igyekszik mindent kontrollálni, és kijelenti, hogy „a család nem demokrácia”. A patriarchális rend fenntartása ugyanakkor csak további széthúzáshoz vezet a korábbi kollektív tragédia, Neteyam halálát követően. A család tekintélyelvű dinamikája azzal az autoriter működéssel kerül párhuzamba, amelyet a Pandorára érkező katonák képviselnek, miközben az őslakosok törzsi szellemisége a közös együttélés harmóniáját hirdeti. Így a gyerekek a hatalmi státuszban lévő Sully családfő és a környezetet átható természetősanya, Eywa kereszttüzébe kerülnek. A szimbolikus szülői konfliktusok pedig lázadást eredményeznek, és számos fizikai, illetve érzelmi válsághelyzetet teremtenek. A karakterek drámája alapján tehát az Avatar: Tűz és hamu az olyan „problémás gyerekekkel” foglalkozó kortárs filmek és sorozatok tematikáit idézi, mint többek között a Kamaszok, az Armand, A tanári szoba vagy a Magyarázat mindenre. A magukat kereső fiatalokat érintő nehézségek ráadásul ezúttal is értelmezhetők tágabb politikai és társadalmi jelenségek lenyomataiként.

Az egyes Sully gyerekek más-más kortárs problémaköröket képviselnek: Lo’ak környezetvédelmi, Spider kolonialista, Kiri pedig a digitalizációból fakadó szorongásokat él át. A lassan felnövő Lo’ak úgy tanul meg kiállni saját értékrendjéért és próbál önállósodni, hogy egy hozzá hasonlóan kitaszított bálnaszerű lény megmentésére siet. A természetvédelmi törekvéseket képviselő cselekedetei szükségszerűen ellentmondanak az idősebb generációk akaratának, mégis kizárólag ezáltal, a szigorú szülői keretekből kilépve képes biztosítani jövőjét. Spider ezzel szemben a származásával kapcsolatos identitásválságot él át. Az emberfiú a gyarmatosítást vezénylő ezredes, Quaritch (Stephen Lang) biológiai utódja, de az őslakos na’vik között nő fel. Idővel ráadásul szervezete adaptálódik a bolygó viszonyaihoz, így a bolygót leigázni vágyó emberek szemében nélkülözhetetlen kísérleti alannyá, törzse számára viszont ellenségeket hozó teherré válik. A két faj között rekedt szereplő megkülönböztetett státusza tehát a rasszalapú gondolkodás következményeit és a fiatalkori önkeresés biológiai aspektusait érzékelteti.

Kiri spirituális elveszettsége pedig a digitális kultúra kapcsolódási nehézségeit idézi. A kislány egyfajta női megváltóként, Eywa apa nélkül fogant gyermekeként jelenik meg, ezért képes kommunikálni az egész Pandorát átszövő organikus hálózattal. A bolygót átfogó növényi gyökérzet „vezetékei” azt az internetnek megfeleltethető virtuális „szellemvilágot” alkotják, ahol a na’vik emlékei felhasználói adatokként tárolódnak. Kiri ugyanakkor egyre nehezebben éri el a közös forrást, túlzott próbálkozásai nemcsak veszélybe sodorják, hanem el is idegenítik környezetétől. Míg Spider biológiai adottságai következményeként, addig Kiri a hálózathoz való ellentmondásos viszonya miatt képtelen kapcsolódni szellemi szinten a törzs többi tagjához. Így Sullyék jelképes szivárványcsaládjának széthúzása számos különböző társadalmi tényezőre vezethető vissza. Egy ilyen helyzetben pedig sem a szigorú szülői iránymutatás és büntetés, sem a „problémás gyerekek” közösségből való kizárása, vagy (akár erőszakos) elhallgattatása nem bizonyul érdemi megoldásnak.

Digitális organizmus

A Sully családnak két mottója van, hogy „sose adják fel” és hogy „mindig összetartanak”. A filmben gyakran hangoztatott hasonló közhelyes megszólalások ugyanakkor minden naivitásuk ellenére a másik megismerésének és elfogadásának egyetlen kulcsát jelentik. Szemléletes például az a jelenet, amelyben Spider biológiai és nevelőapja harcolnak egymással avatártestükben a fiúért, aki a dulakodás során szakadékba zuhan. A férfiak azonnal utána ugranak és elkapják, de nem bírják felhúzni, mivel Spider korábban karon lőtte egyiküket, és a sérülés megakadályozza a mentőakció sikerét. A helyzet – sok más szituációhoz hasonlóan – kizárólag a közös egymásra figyeléssel, a természet és a technológia ötvözéséből származó előnyök segítségével oldható meg. A kölcsönhatások szerepe ráadásul nem kizárólag témaként, hanem a film vizuális megoldásaiban is meghatározó.

Az Avatar: Tűz és hamu szuperprodukciója egy olyan „digitális organizmus”, amely innovatív effektmunkával kelti életre a mindenkori emberi dráma hiteles természeti környezetét.

Noha James Cameron formanyelvi eszköztára nem újítja meg a – gyors vágási tempóra, az eseményeket gondosan középpontba keretező dinamikus beállításokra és a feszültségfokozóan hirtelen mozgásokra épülő – stilizált akciójelenetek megszokott blockbusteresztétikáját, az ezeket övező technológiai újítások a megszokottnál nagyobb fokú realitásérzetet adnak a nagyrészt animált alkotásnak. A színészek ugyanis nem pusztán szinkronizálják digitális karaktereiket, hanem ténylegesen megformálják őket, fizikai játékuk úgy kerül rögzítésre, hogy az később a számítógéppel előállított képsorokban is felismerhetően visszaköszönjön. Az effektek épp úgy hatnak az alakítások meghosszabbításaként, ahogy az avatártestek az emberi karakterek kiterjesztésévé válnak a történetben. Azonban míg kezdetben Jake avatárja elsősorban a tolószékes férfi protéziseként szolgált, később gyerekei számára már a megkülönböztetésre okot adó tényezőként jelent meg. Hiszen a Sully család tagjai na’viként is hordoznak emberi vonásokat: például az őslakosokhoz képest öt ujjuk van.

A vízközeli törzsekkel szemben ráadásul Sullyék bőrszíne szintén más árnyalatú, és nem alkalmazkodtak a tenger alatti élethez sem. Spiderről nem is beszélve, aki emberként kezdi felvenni a na’vik fizikai jegyeit, hogy a klán és a család tagja maradhasson. Az egymás elfogadását hirdető történetben ugyanakkor ellentmondásnak érződik, hogy a spirituális kapcsolat létrejöttéhez különleges testi adottságok szükségesek. Az emberek tehát látszólag semmiképp sem élhetnének békében az őslakosokkal fizikai különbségeik miatt. Erre a konfliktusra világítanak rá az Eywa tiszteletét megtagadó tűz törzsek, akik nemcsak felégetik maguk körül a természetet, a bolygót összekapcsoló, érző gyökérzetrendszert, hanem ellenségeik csápos hajvégződését is levágják, hogy a megskalpolt áldozatok ne kapcsolódhassanak többet a természetanya mindent átfogó hálózatára. A vérszomjas Varang követői továbbá fizikai torzításaikkal, különösen vörös-fekete testfestésükkel jelzik közösségtől való teljes spirituális elszakadásukat.

Kibékíthetetlen ellentétek

Ráadásul, míg a Sully család tagjai a beilleszkedésre használják a technológiai lehetőségeket, az avatártest adottságait, addig Varang társai pusztításra készülnek az emberektől kapott fegyverekkel és harci eszközökkel. A tűz népének „lázadó tinédzser” imázsát pedig csak tovább erősítik a megjelenéseikkor felcsendülő – a klasszikusabb hatású, vonósokat és fúvósokat felvonultató fő zenei motívumoktól eltérő – rockosabb, elektromos gitárra épülő aláfestő dallamok. Az elveszett gyerekszereplők törzsbe integrálásának békés megoldásaihoz képest viszont a kiábrándult tűz na’vikkal szemben kíméletlen erőszakkal lépnek fel az őslakosok. A családtagok még Eywa isteni segítségét is kérik, hogy sújtson le a szakadárokra. Így az egyéni teljesítmények helyett hiába kerül előtérbe egyfajta kollektív hősmítosz, a természeti közösség ugyancsak erőszakkal igyekszik kiharcolni a harmóniát. Noha családi szinten épp az ilyen végletes megoldások bizonyultak tarthatatlannak.

A Sullyék elszakadását okozó tragédia, az egyik gyermek elvesztése, valamint a Varang kirekesztettségét eredményező természeti katasztrófa, az erdeiket felperzselő vulkánkitörés hasonló, halálos áldozatokkal járó szerencsétlenségek.

A párhuzamok ellenére az összefogás mégis kizárólag a kisközösség számára tűnik elérhetőnek, míg társadalmi távlatokban működésképtelenek a kapcsolódási módszerek.

Egy-egy kihívásokkal küszködő na’vi gyermek még visszatalálhat a közösségbe, ha a körülöttük lévők kellően megértők és befogadók, egy teljes klán esetében azonban már kibékíthetetlenek az ellentétek. Mintha a Tűz és hamu alkotói a különböző kollektívák működésének idealizálásán túl valójában összeegyeztethetetlennek látnák a radikálisan eltérő világnézeti különbségeket. Ezt mutatja az is, hogy az emberi teste halála után na’vi avatárjában visszatérő korábbi főellenség, Quaritch ezredes kizárólag a tűz törzs körében lel szövetségesekre, míg a biológiai fiát nevelő őslakosok és idővel saját embertársai is elutasítják jelenlétét.

Ugyan a Tűz és hamu (a tervezett további részek ellenére) a korábbi epizódokban megkezdett történetszálak lekerekítéseként hat, akár egy trilógia lezárásának is tekinthető, a film kielégítő végkifejlet helyett mégis csupán a széria újabb témavariációjának érződik. A számos forrásból – köztük bibliai motívumokból és műfajfilmes közhelyekből – építkező cselekmény hosszas akciójelenetekbe torkolló tetőpontjai egyre kevésbé képesek rálicitálni a korábban látottakra. Hiába fokozódnak folyamatosan a gondosan kalkulált dramaturgiai tétek, az elképesztő harci tusák sokadszorra már inkább az ismert koreográfiák kötelező újrázásainak tűnnek. Noha az eddigi Avatar-filmek mindegyike tartogat izgalmas gondolatokat, aktualitásokra reflektáló, mégis univerzális motívumokat, ezek összefonódásai és kölcsönhatásai mostanra számos ellentmondást is eredményeznek. Bár az aktuális felvonás egy új szereplőgeneráció magára találását mutatja be, a franchise különlegessége mégis egyre inkább elvész a készítők saját maguk felé támasztott kihívásának árnyékában, hogy minden alkalommal valami újdonságot nyújtsanak, miközben nem lépnek ki a népszerű sorozat meghatározott keretei közül.