Krimitől a katedráig – Interjú Baráth Katalin író-történésszel

Egyszerre egyetemi oktató, kutató, regény-, forgatókönyv-, dráma- és reklámszövegíró. Hogyan tud időt szánni mindegyik feladatkörre?

Az időm nagy részét oktatásra szánom, mivel ez a főállásom, és mert vannak kötelezettségeim a hallgatókkal szemben. Ha az egyetemi teendőim megszaporodnak – ahogyan például a szakdolgozat-leadási határidő közeledtével – a kutatás és az írás kissé háttérbe szorul. A nagy művészet az, hogy ezt az egyensúlyt a tanítás, a kutatás és az írás között hosszú távon fenn tudjam tartani, ez ugyanis létszükséglet ahhoz, hogy egyik területen se merüljek ki. Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy a különböző területek hasznára vannak egymásnak. Elvben az egyetemi oktatásnak szerves része a kutatás, legalábbis az kellene hogy legyen (a törvényileg előírt óraterhelés nem enged túl sok mozgásteret), részben azért is, hogy a leendő tanárok és a történészek első kézből kaphassanak olyan információkat, új elképzeléseket, amelyek talán csak évtizedek múlva jelennek meg a tankönyvekben, ha egyáltalán. A bölcsész- és tanárképzésben pedig nem haszontalan, ha a szövegértelmezést és -alkotást a lehető legtöbb szinten tudjuk a hallgatókkal együtt gyakorolni, alkalmazni. Ami a tanítást illeti, az számomra több szempontból, vagyis történészként, íróként és középkorú emberként is egyaránt revelatív tevékenység. (Persze nem minden perce.) Egyrészt, mert ha meg akarom tudni, miről mit gondolnak a huszonévesek, egyszerűen megkérdezhetem tőlük. Másrészt meg folyamatos alkalmazkodást követel, ami a szellemi frissességhez lehet kulcs: értik-e, amit írok vagy mondok, ha nem értik, mi lehet az oka, legközelebb hogyan tudnám másképp, lehetőleg jobban csinálni. És nekem különösen fontos, hogy tudjam, a történelemből mi érdekli a szűkebb és tágabb közönséget, milyen úton-módon tudunk közösen gondolkodni róla. De ha huzamosabb ideig kizárólag egyetemi kötelességekkel, tanulmányok összeállításával vagy épp regényírással kell foglalkoznom, annak rendszerint nem lesz boldog vége. Én így működöm, ez elég korán kiderült. Amikor reklámügynökségeknél dolgoztam, akkor se tett jót a munkámnak, ha nem tudtam valami mást csinálni munkaidőn kívül. Úgy vettem észre, a kollégák többsége is így volt ezzel, és nem csak a kreatív területen dolgozók.

Írói pályája során számos különböző műfajban alkotott. Mennyiben más az alkotói folyamat egy történelmi krimi és egy sci-fi megírásakor?

Történelmi krimit könnyebben írok, hiszen történész vagyok. Ha kigondoltam, miről szóljon egy regény, az írás általában már gördülékenyen megy. Sci-fit írni sokkal nehezebb feladat, mert az elképzelt világ minden apró részletét nekem kell felépítenem.

Az Afáziát sem volt egyszerű megírnom. Az első ötven oldalt kidobtam, később teljesen elölről kezdtem a regényt.

A szövegalkotás folyamata műfajtól független. Először nagyjából megtervezem, mit és hogyan szeretnék elmesélni – ez a legizgalmasabb része –, aztán begépelem a regényt a laptopomba.

Előfordulhat, hogy a jövőben olyan műfajokban is kipróbálja magát, amelyekben eddig nem alkotott – például a horrorban vagy a fantasyben?

A fantasyvel van némi kapcsolatom: az első könyvem egy ifjúsági regény volt, melyben központi elem a fantasztikum, ezenkívül novellákat is írtam ebben a műfajban, de a horror továbbra is távol áll tőlem. Félelmetes történeteket olvasni sem szoktam, mert biztosan nem tudnék tőlük aludni (ez van, ha az embernek élénk a képzelete), és általában olyasmit írok, amit magam is szívesen fogyasztanék. Ettől függetlenül nem kizárt, hogy néhány év múlva meggondolom magam, és írok egy horrort.

A fekete zongora új kiadása tavaly nyáron került a könyvesboltok polcaira. Mit gondol, az új megjelenés megismertette Dávid Veront a fiatal olvasókkal?

Az olvasóim többsége velem együtt öregszik – főleg a korosztályom olvassa a regényeimet. Az Aki gróf úr akar lenni talán járt már huszonévesek kezében, de a Dávid Veron-sorozat első kötete 2010-ben jelent meg, ezért talán az új, javított kiadása sincs eléggé szem előtt ahhoz, hogy a fiatalok könnyen rátaláljanak. Tapasztalataim szerint a Z generáció elsősorban a közösségi médiában keres olvasnivalót, az ott lévő tartalmak pedig általában a külföldi írókat és műveket népszerűsítik, emiatt már egy tavaly íródott magyar regénynek is nehéz elérnie a fiatalokat. Meg szoktam kérdezni a diákokat, mit olvasnak éppen, ami nem kötelező, hogyan találtak rá, tetszik-e nekik, úgyhogy van erről képem, ha nem is reprezentatív. Rendszerint nem ismerik az irodalmi munkásságomat, kínos is volna, ha túlságosan előtérbe helyezném. Szoktam azért olvastatni velük történelmi regényeket, nem egyszer krimit is, ilyenkor derül ki általában, hogy a hallgatók közül sokan évek óta nem olvastak semmit, ami nem kötelező, vagy épp szégyellik bevallani, ha például romantikus regényt olvasnak. De az is elhangzik olykor, hogy hiányzik nekik az olvasásnak az a belemerülős, kötelezettségektől mentes élménye, ami gyerekkorukban megvolt. Nekem biztosan fűződik személyes és oktatói érdekem is ahhoz, hogy ezen a téren a tényleg nagyon szerény eszközeimmel és minimális hatókörömmel elérjek valamit. A történetmondás készsége és szeretete nélkül nehéz történelemtanárnak lenni, de történésznek is. Még ha nem is erre irányulnak a mindenkori kultúrpolitika elsődleges elvárásai.

Műveinek szerves részét képezi a modern magyar irodalom – A fekete zongora is egy Ady-vers köré épül. Elképzelhetőnek tartja, hogy a Veron-regények az iskolai irodalomórák részévé váljanak?

Nehezen elképzelhető, hogy ez megtörténjen, ugyanis bár tudomásom szerint a fiatalok szívesen olvasnak kortárs műveket, a jelenlegi tanterv nem ezekre fókuszál.

Az utóbbi években Rejtő Jenőnél és Agatha Christie-nél tovább nem jutottunk, ezért nem tartom valószínűnek, hogy a népszerű műfajokat az irodalomórák részévé tennék a közeljövőben.

Regényeiben fontos szerepet kap a humor. Mit gondol, az olvasók könnyebben kapcsolódnak egy humoros történethez?

A humor szubjektív. Könnyen előfordulhat, hogy egy viccesnek szánt történet stílusa nem tetszik az olvasónak, így egyáltalán nem tud kapcsolódni hozzá. Kaptam már azonban visszajelzést arról, hogy a humoros írásaim néhányaknak segítettek átlendülni egy nehezebb időszakon – ebből a szempontból igenis fontos, és segíti a kapcsolódást. Ezzel együtt azt tapasztalom, hogy a humoros regények egyre kevésbé népszerűek, az érzelmes történeteket manapság jobban kedvelik. A humornak mintha egyre nagyobb lenne a kockázata. Gondoljunk csak bele, mennyire kétesélyes egy egyszerű viccmesélési kísérlet is! A közösségi média csak növelte a humor kockázatait, igaz, én élőben is vérig tudok sérteni akaratlanul bárkit, aki nem úgy nyitott az iróniára, mint én. Aminek aztán egészen komoly egzisztenciális következményei lehetnek.

A közösségi médiában gyakran oszt meg részleteket a készülő regényeiből. Mennyire követi az olvasói visszajelzéseket? Befolyásolhatják egy történet alakulását?

Szerencsére és velem ellentétben elég tapintatosak az olvasóim. Azt sosem írták még, hogy egy történetnek másképp kellett volna alakulnia.

A karaktereim külsejével kapcsolatban érkeztek már érdekes visszajelzések, például hogy az egyik férfi főszereplőmet miért nem írtam magasabbra – ezen jót nevettem.

De ha már én írok, akkor a történet alakuljon úgy, ahogyan én szeretném. Mivel elsősorban az oktatásból élek, sőt előtte sem az írásból éltem, nem szükséges aktuális trendekhez vagy kiadói igényekhez igazodnom.

Hogyan hat a munkafolyamatra, ha az olvasók megkérdezik: mikor készül el a következő regény?

Negatívan. Ha az olvasók nagyon várják a következő regényt, az inkább hátráltat, mintsem írásra késztet. Az Aki gróf úr akar lenni folytatásának már tavaly télen elkészült a borítóterve, azonban még mindig nem került polcokra a könyv – nem azért haladok lassan az írással, mert ihlet hiányában vagyok, hanem azért, mert kevesebb időm jut rá, mint szeretném.

Kultúrtörténeti monográfiájában (Szórakozik a tömeg, 2023) több különböző populáris kultúrához köthető témát érint (sporttörténet, az autózás története, midcult irodalom, Hollywood). Miért éppen ezekre a területekre fókuszál?

A könyvemben azért szerepel több különböző téma, mert egyszer szeretnék összeállítani egy egyetemi jegyzetet a modern populáris kultúra hazai történetéről, melyet használhatnak a hallgatók – emiatt célszerű minél több lehetséges kérdésre választ adnom. Gyakran tapasztalom, hogy a fiatalok tisztában vannak egy történelmi korszak politikai vagy gazdasági viszonyaival, azonban a kultúrával, mindennapi élettel kevésbé. Fontosnak tartom, hogy a történelem ezen részébe is belátást nyerjenek.

A könyvben érinti a ponyvairodalom témáját is. Íróként degradálónak tartja, ha egy művet ponyvának neveznek?

Kezdetben nem estek jól az ilyen jellegű kritikák. Főként a lektűr kifejezés bántott, mert úgy éreztem, ezzel „limonádé” kategóriába sorolják a könyveimet. Ma már magam is ponyvaként hivatkozom az írásaimra. Az, hogy mit neveznek így, egyébként is folyamatosan változik, hiszen a saját korában Jókai művei is ponyvának számítottak bizonyos kritikusok szemében, most azonban magasirodalmi alkotásoknak tekintjük őket.

Mit gondol, érdemes különbséget tenni magasirodalom és populáris irodalom között?

Szükségtelen a magasirodalmat tárgyalni ahhoz, hogy populáris irodalommal foglalkozzunk, hiszen az utóbbi egy önálló rendszer, nem kell hozzá magasirodalomnak léteznie. A magasirodalom értelmezéséhez sem tesz hozzá sokat az a megállapítás, hogy ez egy színvonalasabb irodalom, mint a többi. A kettős megkülönböztetésnek nincs értelme, sőt, mindkettőnek árt, ha egymáshoz hasonlítjuk őket. Az előfordul, hogy egyik kultúra átvesz egyes elemeket a másikból – ezeket a tendenciákat érdekes vizsgálni.

„Ijesztőnek találom az olvasási és szövegértési készségek foszladozását” – nyilatkozta 2021-ben. Hogyan vélekedik erről a kérdésről ma?

Továbbra is ugyanezt gondolom.

Hajlamosak vagyunk elveszíteni a gondolkodás elmélyültségét – ez a sztereotípiákkal ellentétben mindegyik generációra jellemző.

A technológia fejlődésének köszönhetően nem szerzünk elég gyakorlatot abban, hogy miként kell egy ötletnek, egy gondolatnak, egy történetnek a mélyére hatolni. Az olvasás megtanít erre, a szövegértési készségek gyengülése viszont megakadályozza, hogy elsajátítsuk ezt a képességet.