Fecseg a felszín, hallgat a mély – Kritika a Magyar Állami Operaház Così fan tutte-előadásáról

Mozart három, Lorenzo da Pontéval közösen írt operája közül kétségkívül a Così fan tutte szövegkönyve a legkonvencionálisabb: könnyed cselekménye hemzseg a vígoperai közhelyektől, a szereplők jellemét sablonosan ábrázolja, az anekdotikus alaphelyzetből kibomló történet pedig sztereotip fordulatok mentén halad előre. A valószínűtlenségekkel teletűzdelt történetet ma már gyakorlatilag lehetetlen teljes komolysággal, realista eszközökkel színpadra állítani. Mindemellett sokáig a téma pikantériája is elriasztotta a darabtól a rendezőket.

Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy az elmúlt közel hetven évben a népszerű Mozart-operák közül – noha folyamatosan repertoáron tartották – ezt az opust újították fel a legritkábban a Magyar Állami Operaházban. Szinetár Miklós 1960-as rendezését csak 2014-ben cserélték le. Ekkor azonban nem akárkit, hanem a világhírű Jiří Menzelt kérték fel a Così új köntösbe öltöztetésére. Az Oscar-díjas alkotónak azonban nem sikerült igazán emlékezetes előadást létrehoznia, így 2018-ban ismét Szinetár Così fan tuttéja tért vissza a fővárosi operaszínpadra. Pedig Mozart a kortárs közönség számára is izgalmas, összetett zenés drámává alakította a semmitmondó fabulát, amely akár a rendezői színház eszközeivel átértelmezve, akár konzervatívabb módon is, de mindenképpen izgalmasan feldolgozható lenne.

A muzsika ugyanis árnyalt jellemekké változtatja a librettó papírmasé figuráit, és valódi mélységgel tölti meg a látszólag semmitmondó cselekményt. Mindez azt eredményezi, hogy miközben az előadás jóformán zavartalanul csörgedezik a buffósablonok ismerős medrében, a színpadra lépő figurák lelkében finoman árnyalt, pszichológiailag is hiteles érzelmi folyamatok játszódnak le.

A Così fan tutte így válik zavarba ejtően kétarcú művé: az ironikus és parodisztikus szöveget a partitúra zenei szövete az önismeret drámájává alakítja át.

Ha a színpadra állítók a könnyebbik utat választva egyszerű bohózatként kezelik, óhatatlanul lefokozzák a darabot. Elképzelhető, hogy da Ponte könnyed limonádénak szánta a történetet, Mozart azonban következetesen kiélezi a fabulában rejlő belső feszültségeket, és szinte pszichológusi pontossággal feszegeti a hűség vagy éppen a szerelmi kapcsolatok törékenységének és felszínességének kérdését. A zene nem illusztrálja, hanem felülírja a librettót: miközben a cselekmény látszólagos súlytalansága megmarad, a szereplők egyre mélyebb önismereti spirálba kerülnek. Mindez remek lehetőséget teremt formabontó előadások létrehozására is.

Kortárs látványvilág

Székely Krisztától nem állnak távol a formabontó rendezői megoldások, a kísérletező, újszerű megközelítések: Saint-Saëns Sárga hercegnőjét és Offenbach Hoffmann meséit is ötletesen, modern megoldásokkal öltöztette új köntösbe. Így joggal reménykedhettünk benne, hogy végre valami radikálisan mást kapunk majd, mint amit a korábbi Così fan tutte-előadások alkalmával megszokhattunk. A művésznő vérbeli profizmusában ezúttal sem kellett csalódnunk, hiszen a színpadon rend uralkodott, a produkció nem nélkülözte az alaposan átgondolt koncepciót, irányítása alatt az énekesek remek színészi alakításokkal örvendeztették meg a közönséget, az előadás egészét átlengte az irónia és a humor. A közönség tetszését meg is nyerte a jól működő, szórakoztató előadás.

Ezt a klasszikust az előző rendezéseihez képest hagyományosabb megoldásokkal gondolta újra. A LED-falakon látható animáció, a jelmezek és a díszlet egyéb elemei a maguk stilizáltságában kortárs látványvilágot teremtettek, miközben a színpadon nagyjából az történt, aminek az eredeti rendezői utasítások szerint történnie kellett. A látottak csak egy-egy részletükben tértek el a szerzői szándékoktól – példának okáért da Ponte szövegében sehol sincs utalás arra, hogy Ferrando és Guglielmo álruhás csábítása olyan jól sikerül, hogy a nadrág is lekerül róluk a második felvonásban, és a hölgyek rögtön rájuk is másznak.

Székely Kriszta értelmezése szerint a Cosìban minden a felszínességről szólt: a szerelem szabad, a kapcsolatok nélkülözik az igazi kötődést, az érzelmek kiüresedettek, a zárójelenetben a párok tagjai is szabadon cserélődnek.

Ezt a mondanivalót szolgálja a vetített díszlet, a jelmezek giccsessége, valamint az énekesek gesztusrendszere szintén: mindez az üres csillogás és a luxus sekélyességének kritikáját adja. Az események – akárcsak a hátterüket adó animáció – gyors egymásutánban követték egymást a színpadon. A rendezés egy pillanatig sem hagyja unatkozni a közönséget, amelynek különösebb meglepetésben nem volt része, hiszen a merészen kísérletező színpadra állítás ezúttal elmaradt. A rendezői koncepció azonban könnyen befogadható, a kortárs operarajongók tudtak vele azonosulni: a közönségsiker nem is maradt el.

Pozitívan kell értékelnem, hogy a színház vezetése hosszú évtizedek után talált egy rendezőt, aki tudott mit kezdeni ezzel a problematikus remekművel, és vizuálisan megújítva, magas fokú profizmussal hozott létre belőle egy kortárs látványvilággal rendelkező, ugyanakkor nagyrészt a hagyományos rendezői megoldásokat idéző előadást. Az est végén mégis hiányérzetem maradt, ugyanis ebben a színpadra állításban Mozart és da Ponte művének egyik legnagyobb erénye, a figurák érzelmi ambivalenciája, belső átalakulása, valamint a sekélyes felszín alatt megbúvó lélektani folyamatok ábrázolása nem rajzolódott ki markánsan. Természetesen nem vitatom e megközelítés létjogosultságát, de úgy gondolom, hogy minden erénye ellenére is sokat elvett az eredeti zenedráma összetettségéből.

Hiányérzetek

Sajnos a zenei megvalósítás – vélhetően a rendezéshez idomulva – sem bontotta ki Mozart muzsikájának minden árnyalatát. Pedig Török Levente nem rossz karmester: mindvégig biztos kézzel vezette a zenészeket, akik precízen kísérték az énekeseket, és remek atmoszférát teremtettek a komédiához. A zenei szövet sokszínűségét mégsem sikerült a maga teljességében megmutatniuk.

Török a szokásosnál gyorsabb tempókat diktált a zenekarnak, aminek következtében a kíséret játékos, élénk és eleven volt, ám adós maradt a gondosan kidolgozott líraisággal. Ez különösen a szentimentálisabb jelenetekben vált érzékelhetővé, ahol a zene mélyebb érzelmi rétegei kevésbé tudtak érvényesülni. Időnként hiányzott az a finom belső feszültség és árnyaltság, amely Mozart partitúráját igazán gazdaggá és sokértelművé teszi.

Az énekkar ezúttal nem szerepelt az előadásban: a rövid kórusjeleneteket kihúzták, helyettük – az irónia eszközeként – a valkűrök lovaglása hangzott el felvételről Wagner Ring-ciklusából, mikor a férfiak elbúcsúztak szerelmeiktől, illetve, mikor „hazatértek” – mindez jól illeszkedett a rendezői koncepcióba, de a partitúra megcsonkításával zeneileg elvett az előadásból.

A férfi énekesek közül Kovács István ideális választásnak bizonyult Don Alfonso szerepére: mind színészi játékban, mind vokális szerepformálásban nagyszerű alakítást nyújtott.

Tökéletesen hozta azt a kimért, már-már kívülállóként szemlélődő figurát, amilyennek Székely Kriszta elképzelte a filozófust, miközben egész színpadi jelenlétéből sugárzott a többiek fölé emelkedő, tapasztalt irányító karaktere. Szólamát mindvégig biztos énektudással, ízlésesen árnyalva, muzikálisan tolmácsolta, alakítása az este egyik legnívósabb művészi teljesítménye volt.

Pál Botond három bemutatóban is közreműködött az évad során, Ferrando szerepe pedig kétségkívül a legnagyobb feladatot jelentette számára. Hangja alapvetően ideális a szólamhoz, a technikai nehézségeket magabiztosan oldotta meg, énektechnikáját sem érheti kifogás. Alakítása ugyanakkor még nem teljesen kiforrott: bár áriáit szépen formálva, hajlékonyan adta elő, az érzelmi árnyaltság és a karakter belső rétegzettsége egyelőre nem jelent meg kellő súllyal produkciójában.

Guglielmo szerepében Dobák Attila magabiztos színpadi jelenléttel játszotta végig az estét, énekesi teljesítménye is figyelemre méltó volt, és remek párost alkotott tenor kollégájával. Szólamát technikailag csaknem kifogástalanul sajátította el, vokális szerepformálása azonban egyelőre kevésbé kidolgozott, inkább a magabiztos technikai tudással, mintsem a figura jellemének árnyalt kibontásával hívta fel magára a figyelmet.

A cserfes szolgálólány, Despina szerepében Kapi Zsuzsanna színészileg brillírozott: játékában kellő humor, lendület és könnyedség párosult.

Éneklése azonban nem volt teljesen mentes kisebb egyenetlenségektől, és hangszíne időnként színtelenebbnek hatott a szerepben másoktól megszokott karakteresebb megszólalásokhoz képest.

Kálnay Zsófia összetett Dorabella-alakítással örvendeztette meg a közönséget. Nem először énekli e szerepet, így nem meglepő, hogy Kovács István mellett az ő alakítása bizonyult a leginkább kiforrottnak: mélyre ható zenei megközelítéssel és karakteres, tudatos szólamformálással tette hitelessé Dorabella alakját, különös figyelmet fordítva jelleme belső változásaira.

Fiordiligi rendkívül nehéz szerepében Megyimórecz Ildikó debütált. A szólamot tisztességgel elsajátította, és az est folyamán végig technikailag biztosan, fegyelmezetten énekelt. Egyelőre inkább a biztos megszólaltatás köthette le energiáit, ugyanakkor zeneileg így is akadtak figyelemre méltó megoldások alakításában. Színészi játéka még inkább sematikus maradt, de mindez egy olyan szerep esetében, amely különösen nagy énekesi és színészi rutint igényel, várhatóan tovább fog árnyalódni.

Az új Così fan tutte sikerének kulcsa elsősorban a lendületes, mai hangoltságú, ugyanakkor nem radikálisan kísérletező rendezésben rejlik, amely összességében szórakoztató előadást eredményezett. Bár nem minden megoldás reflektált kellő mélységgel a mozarti muzsika érzelmi sokrétegűségére, a produkció egységes képet mutatott, és működőképes színházi estét kínált. Az előadás a következő évadban nem kerül műsorra, de az OperaVision oldalán még pár hónapon át megtekinthető.