Nixon a mozdonycsarnokban – Kritika az Operaház Nixon Kínában című előadásáról

Ritkán fordul elő Budapesten, hogy egy kortárs szerző operája nagyobb érdeklődést keltsen a közönségben. A Nixon Kínában előadására azonban sikerült háromszor is megtölteni az Eiffel Műhelyház hatalmas mozdonycsarnokát. Az érkezési sorrendben történő helyfoglalás ugyan nem volt zökkenőmentes, s aki a jobb hely reményében 30-40 perccel korábban érkezett az előadásra, annak hosszú perceket kellett eltöltenie a huzatos előcsarnokban. Az alkalmi játéktérré alakított helyszín ülőszékei is kényelmetlenek voltak, de a közönség jelentős része kitartott az est végéig, majd vastapssal jutalmazta a látottakat. További kellemetlenség volt, hogy a szünettel együtt közel háromórás előadás fél nyolckor kezdődött, ami miatt az est vége kitolódott fél tizenegy utánra, ráadásul nem volt elegáns megoldás, hogy azokat a helyeket, ahonnan a leginkább be lehetett látni a három részre osztott játékteret, a protokolljeggyel érkezők számára tartották fenn.

Mindezek ellenére érdemes volt jelen lenni eme különleges darab magyarországi bemutatóján. Az elmúlt tizennégy évben ugyanis nem sokszor fordult elő, hogy egy-egy premiert ilyen kiváló szereposztással oldottak volna meg az Operában. John Adams első operáját azonban sikerült az Operának kifogástalan zenei megvalósításban megismertetnie a budapesti közönséggel, pedig Adams egyszerre avantgárd és hagyományos megoldásokat alkalmazó minimalista zenéje nagy kihívás elé állítja a szólistákat.

Heroikus opera cselekmény nélkül

A darab megújítja a történelmi operák romantikában gyökeredző hagyományát, miközben – bár valósághűen meséli el Nixon 1972-es ötnapos pekingi látogatásának eseményeit – nincs igazi cselekménye. Az egész első felvonás az elnöki pár Pekingbe érkezéséről és fogadásáról szól, a második felvonásban a két szuperhatalom vezetői különböző rendezvényeken vesznek részt, majd a harmadik felvonásban feleségükkel lefekvéshez készülődnek, és átgondolják az elmúlt napok eseményeit. A szövegkönyvben túltengenek a monológok, amelyek nem egy esetben elvontabb jeleneteket eredményeznek, miközben többször is a kórustablók lendítik előre vagy akasztják meg a történetet. A harmadik felvonásban egy nagyszabású balettjelenetet is láthatunk, amely felidézheti bennünk a francia opera tizenkilencedik századi hőskorát, a „grand opéra” számos látványelemet és hosszadalmas táncbetéteket alkalmazó műfaját.

A komponista eleinte ódzkodott is a librettó megzenésítésétől, majd végül az eltérő kultúrák találkozását látta bele a történésekbe: az egypártrendszer kínai diktatúrája és az Egyesült Államok liberális demokráciája éles kontrasztot alkot, a szerzői műfajmegjelölés szerinti „heroikus opera” pedig Richard Nixonnak mint nagy formátumú amerikai elnöknek állít emléket. Adams a mítoszteremtésben is kapcsolódik a romantikus operák hagyományaihoz, a komponálás során magától értetődő természetességgel nyúlt viszont könnyűzenei megoldásokhoz is, miközben – ahogy azt az est karmestere, Vajda Gergely is megfogalmazta – minimalista eszközökkel épített monumentális zenedrámát, amely annak ellenére vált a modern operairodalom ikonikus alkotásává, hogy dramaturgiailag széttartó.

A librettó dokumentarista jellege több jelenetben is a hírműsorok stílusában láttatja a jeleneteket, s a más jelenetekben hús-vér szereplők ekkor sematikus jellemű papírmasé figurákká alakulnak. A monológok elmélkedő szövegével összhangban a zenei szövetet áthatja a líraiság, miközben az erőteljes tömegjelenetek a kínai nép erejét és elszántságát hivatottak közvetíteni. Adams egyszerű eszközökkel teremti meg a drámai atmoszférát, miközben a színpadon nincsenek igazi konfliktusok, a szereplők „elénekelnek egymás mellett”, ezért nincsenek igazi együttesek sem az előadásban. A librettó feladja a leckét a színpadra állítóknak, és Almási-Tóth András rendezése nem is volt képes elfedni a dramaturgiai egyenetlenségeket.

A látványvilágot a grandiózus pazarság jellemezte, ami látványos előadást eredményezett, és jól illett a darab monumentalitásához.

Az Opera művészeti igazgatója jól kihasználta a rendelkezésére álló teret, a vetítőkön pergő képsorok pedig kiemelték a látottak filmhíradó-szerűségét. Dicséretet érdemelnek a színpompás jelmezek, a három részre osztott játéktér tablószerű elrendezése, és a csarnok mozdonyát ötletesen az előadás részévé tevő rendezői megoldások. Almási-Tóth nem mindig oldotta fel a kórusjelenetek statikusságát, s olykor mintha a vetítésekkel akarta volna mozgalmasabbá tenni ezeket a részeket. Az énekesek többször is a musicalelőadásokra emlékeztető pózokat vettek fel, ami kiemelte a zenei szövet popkulturális elemeit, s olykor a szereplők jellemzését is segítette. Mindez a történettel összhangban lévő látványvilágot eredményezett, sajnos azonban a rendezői ötletek itt nem álltak meg, és homályos utalások is bekerültek a produkcióba, amelyeket kifejtetlennek, nehezen értelmezhetőnek találtam: például a pizsamás statiszta, akinek injekciót ad be egy nővér, többször is felbukkant az előadás alatt, illetve a Kissingert alakító Kovács István ugyancsak megjelent kínai öltözetben is. Viszont, ha eme kisebb malőrök felett képesek voltunk szemet hunyni, élvezetes három órában lehetett részünk.

Maximális profizmussal

A mikroportok alkalmazásához maga John Adams ragaszkodik darabjai előadása során, ezúttal pedig az előadás helyszíne is indokolta azok használatát. Operaelőadásoknál nem vagyunk hozzászokva a mesterséges hangosításhoz, de természetesen megértem és elfogadom a mikrofonok alkalmazásának szükségszerűségét, viszont azt nem értettem, hogy az opera zenekari bevezetője és nyitójelenete miért szólt felvételről. Az első felvonásban egyébként is nagyobb teret engedtek a hangosításnak, ami hangzásbeli egyenetlenségeket okozott, annak ellenére, hogy Vajda Gergely összefogta a zenészek játékát, és biztonságos mederben vezényelte le az előadást. Ha nem csak három előadás lett volna a darabból, a dirigensi interpretáció minden bizonnyal tovább ért volna, ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy a kortárs darabokra specializálódott Vajda a lehető legjobb választás volt Adams avantgárd megoldásokat neoromantikus és popkulturális elemekkel ötvöző darabjának zenei vezetésére, és a karmester értő interpretációja minden bizonnyal az énekesek teljesítményére is pozitív hatással volt.

A címszerepet mintha Szemerédy Károlyra öntötték volna.

Miközben kulturált énektechnikával, magas fokú profizmussal abszolválta szólamát, látszólag könnyedén oldva meg annak nehezebb részleteit is, színészileg hitelesen jelenítette meg az elnök vívódásait éppúgy, mint nárcisztikus vonásait.

Pat Nixonként új oldaláról mutatkozott be Kolonits Klára, aki a 19. századi romantikus operák után ebben a modern darabban is jól kamatoztatta képességeit: gyönyörű dallamíveket énekelt, árnyalatokban gazdagon adva elő szólamát, s szerepformálása nem nélkülözte a bájos kedvességet sem. A first lady magánszáma a városi séta közben az est leginkább fület gyönyörködtető jelenete volt, miközben színészi képességeit a harmadik felvonás kínai opera jelenetében, valamint a záróképben tudta kiemelten kamatoztatni. A Szemerédy Károllyal közösen előadott részletek kettőjük nagyszerű összhangjáról tanúskodtak.

Mao Ce-tung szerepében Nyári Zoltán nyújtott remek alakítást: a kínai nép vezetője Nixonnál magabiztosabb, aki fizikai gyengeségei ellenére a külvilág felé erősnek mutatja magát. Nyári jellemábrázolása ugyan sematikusabbra sikeredett, viszont a diktátor merev keménységét hitelesen jelenítette meg, miközben vokálisan kifogástalanul abszolválta szólamát.

Mao feleségét, Csiang Csinget sallangoktól mentes alakításban Rácz Rita keltette életre magabiztos színpadi jelenléttel, egyenletes vokális teljesítménnyel. Korábbi szerepköre nem determinálta ilyen hatásos alakításra a diktátor negyedik feleségének szólamában. Az „I am the wife of Mao Tse-tung” kezdetű ária koloratúrái sem fogtak ki rajta, miközben a líraibb hangvételt igénylő harmadik felvonás mellett szólama drámaibb hangnemet igénylő részleteit is szépen megoldotta.

Az elnöki párt elkísérő Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadót Kovács István alakította. A rendezés őt állította be a legzavarosabban, többször váltott jelmezt: öltöny mellett hagyományos kínai öltözetben is megjelent, Jack Danielses üveggel járt-kelt, sőt, beállt a balettosok közé is. Kovács rutinosan teljesítette a rendezői utasításokat, miközben vokális teljesítményére sem lehetett panaszunk, mindezzel olyan fokú profizmusról téve tanúbizonyságot, amely csak keveseknek adatik meg.

Csou En-laj miniszterelnökként Azat Malikot hallhattuk. A kazah születésű művész basszbaritonja jól érvényesült a szerepben, s színpadi jelenléte hitelesen jelenítette meg a Maoval ellentétben életerős, a háttérből irányító vezető alakját. Kifogástalan teljesítményt nyújtott az énekkar is, a látványos tömegjelenetek nagyszerű atmoszférateremtők voltak, árnyalatokban gazdagon, magukkal ragadó sodrással keltek életre.

A Mao első hitveséből és két titkárnőjéből álló trió a három, együtt éneklő nő operairodalmi hagyományát idézte meg – gondoljunk csak a Varázsfuvola udvarhölgyeire, A Rajna kincse sellőire, vagy a Ruszalka nimfáira. Kiss Diána, Fürjes Anna Csenge és Sahakyan Lusine pedig remek összhangban visszhangozta a kommunista rendszer szólamait, és villantotta fel a nyugati gondolkodástól eltérő keleti életszemléletet. Jól sikerült vokális produkciójuk mellett maximális profizmussal valósították meg a nekik szánt koreográfiát is, szépen együtt mozogtak a színpadon.

A Nixon Kínában bemutatójával ismét régi adósságát törlesztette az Operaház, s habár élőben csak három előadás erejéig élvezhettük a színvonalas produkciót, az Operavision oldalán még fél évig visszanézhetjük azt. A felvétel megtekintése a különlegességek iránt érdeklődő operarajongóknak, akik nem jutottak el az Eiffel Műhelyházba, kötelező!