Breton-legenda mitikus ködben – Kritika az Ys királya bemutatójáról

A Nemzeti Filharmonikusok operabérletének második előadása a spanyol származású francia zeneszerző, Édouard Lalo háromfelvonásos operáját szólaltatta meg végre élőben is Magyarországon. Az 1880-as évek végén tartott ősbemutatót követően a darab szép karriert futott be Párizsban: a premier után egy évvel már a századik előadását ünnepelték. Ys királyának mitikus története azonban a nemzetközi repertoárban nem tudott gyökeret verni, manapság is ritkán tűzik műsorra a világ dalszínházai. Ennek egyik oka, hogy a partitúra zenei anyaga nélkülözi a könnyen megjegyezhető, slágergyanús énekszámokat. Lalo elsősorban szimfonikus zeneszerző volt, így nem meglepő, ha operái (összesen két befejezett és egy befejezetlen opus) zenei szövetében fontos szerepet kap a zenekar, amely nemcsak egyszerűen az énekszólamok kísérője, hanem a zenedramaturgia igazi hordozója.

A wagneri szövésű, emlékeztetőmotívum-szerű dallamokat alkalmazó muzsika egzotikus hatást keltő, eklektikus alkotás, amely a romantikus francia opera nagyjait éppúgy megidézi, mint a népdalok világát.

A grandiózus tömegjelenetek az úgynevezett francia nagyopera megoldásait alkalmazzák, miközben a deklamáló énekszólamok egyértelműen Wagner hatásáról tanúskodnak. Lalo viszont a korszak egzotikumok iránti rajongásának ugyancsak hódolt: a partitúrát átszövik a breton népdalok zenei világát megidéző dallamok.

A történet fő mozgatórugója a féltékenység. Ys királya azt tervezi, hogy a tartós béke érdekében ellenségéhez adja feleségül lányát, Margaredet. Azonban kiderül, a lány mást szeret: egy ismeretlen harcost, akibe a testvére, Rozenn is szerelmes. A harcos viszont, akit Myliónak hívnak, Rozennt szereti, ezért a sértett Margared félreáll bár a szerelmesek útjából, de bosszút esküszik. Az esküvő napján az ellenséggel szövetkezve kinyitják a várost a tenger útja elől elzáró zsilipeket, de Margared végül megbánja tettét, és feláldozza magát a városáért: a tengerbe ugrik, ezért a település védőszentje, Szent Korentin megkegyelmez Ys lakóinak.

Hatásos atmoszféra

Lalo zenéje számos figyelemre méltó részletet tartalmaz, a nyitány jól felépített, hatásos muzsika, amely idővel kedvelt koncertdarab lett. A hatalmas kórustablók a breton folklórt is megidézik zenei megoldásaikkal, sodró lendületükkel, és szépen árnyalt dinamikai megoldásaikkal.

A zenedramaturgia átgondoltan fogja össze a drámai csúcspontokat, a zene folyamatos hömpölygésének köszönhetően a történet egyszer sem jut nyugvópontra, az események gyorsan követik egymást, a szövegkönyv nem terjengős, és a játékidő sem túl hosszú.

A komponista kihozta a maximumot a történetből, ugyanakkor a befogadóban olyan érzést kelt, mintha a jellemeknek nem lenne idejük megérni, a motivációknak pedig kifejlődni a maguk teljességében, s mindez sokat elvesz a darab pszichológiai hitelességéből. Ugyanakkor Lalo ért a színházi hatáskeltéshez, s a szövegkönyv közhelyei – szerelmi féltékenység, önfeláldozó szeretet, a megbékélést gáncsoló intrikus felléptetése – ellenére is képes hatásos atmoszférát teremteni. A zenekari forték némely jelenetekben a végletekig fokozódnak, ami ugyan elnyomja az énekhangokat, de nyers erőszakosságával jól érzékelteti a felszín alatt megbúvó feszültségeket (sejtetve például, hogy a két lánytestvér valószínűleg nem szereti egymást), ezzel kárpótolva a szövegkönyv fogyatékosságaiért, amelyek a fentebb említett módon csökkentik a darab pszichológiai hitelességét.

Vashegyi György elhivatottságához a francia operairodalom ritkaságainak felkutatása és megszólaltatása kapcsán nem férhet kétség.

Egy-egy francia ritkaság lemezfelvételét, müpás előadását szinte kivétel nélkül egy-egy külföldi együttes, színház vagy fesztivál együttműködésével hozza létre. Az Ys királyának bemutatója a velencei székhelyű Palazzetto Bru Zane intézettel együttműködve valósult meg, amelynek nevéhez 2009 óta számos koncert, operaelőadás, valamint ezek felvételének megszervezése fűződik.

Az est dirigenseként Vashegyi ezúttal is a partitúra alapos ismerőjének mutatkozott, s irányításával a Palazzetto zenészeinek játéka megannyi színben pompázott, előadásukat pedig mindvégig egyfajta, a darab szellemiségéhez illeszkedő emelkedettség jellemezte. A kórustablók kifejezetten üdén, olykor játékosan szóltak, és a zenekari tablók alatt sem unatkozott a publikum, csak a kirobbanó forték nyomták el néha a szólószereplők énekhangját.

Az Aida után az énekkari művészeknek ebben a darabban sem volt könnyű dolguk, hiszen Lalo igen látványos kórusjeleneteket komponált, de a Nemzeti Énekkar ismét szépen megugrotta az akadályokat, s mindvégig homogén hangzással, erőteljes fortékkal, kifejezően tolmácsolta a nép szerepét.

Magával ragadó és érzelmes előadás

A címszerepet megformáló Nicolas Courjal hitelesen jelenítette meg az országa és gyermekei jövőjéért aggódó király figuráját. Az énekes szép hangszínű bariton birtokosa, aki mindvégig határozott jelenség volt a színpadon, s képes volt méltóságot adni a szerepnek. Meggyőző volt a másik baritonista, Jérôme Boutillier alakítása is, aki Karnac hercegként egy breton törzs vezérét keltette életre, de intrikusnak olykor vérszegényebb volt. Szépen elénekelte a kottát, de egy kicsivel több árnyalatot vihetett volna játékába a koncertszerűség ellenére is.

A férfi szerepek közül a Cyrille Dubois énekelte Mylio a leghálásabb, hiszen ő kapott egy fület gyönyörködtető szerenádot is, amelyet Dubois magával ragadóan és érzelmesen adott elő.

Könnyed, hajlékony tenorja minden erőlködés nélkül fogta meg a magasabb hangokat, miközben árnyalt szerepformálása az előadás egyik legösszetettebb alakítása volt.

Judith van Wanroij Rozennként lépett színpadra, kulturált énektechnikával, de egysíkúan énekelt. Alakítása olyan érzést kelthetett a közönségben, mintha Rozenn alakja nem fejlődne, mindvégig ugyanolyan maradna, és csak sodródna az eseményekkel. Szopránja végig kiegyenlítetten szólt, hangról hangra precízen mondva fel a kottát. Talán egy szcenírozott előadásban jobban megbirkózott volna a szereppel, hitelesebben formálta volna azt meg.

Az Ys királya leginkább a Margaredet alakító szoprán számára nyújt lehetőséget tehetsége megmutatására, hiszen a királylány szólama a darab legösszetettebb jelleméhez kapcsolódik. Azonban Margared nem az a szereplő, akivel minden fenntartás nélkül azonosulni tudunk. Ezt a komponista zeneileg is jelezte számunkra, Kate Aldrich pedig tisztában volt szerepe kettősségével, ezért az est végére végül mégis szimpatizálni tudtunk ellentmondásos figurájával. Mind énektechnikáját, mind vokális kifejezőkészségét, mind pedig szerepformálását tekintve igazán összetett alakítást hallhattunk tőle. Szent Korentin és Jahel kisebb szerepeit Christian Helmer énekelte színvonalasan, több mint korrekt alakítást nyújtva a kisebb szólamokban is.

Az Ys királya bár nem tökéletes, ám mégis egy zenei remekmű. Szereplői ugyan ellentmondásosak, s maradéktalanul talán nem is aratott sikert Budapesten – a szünetben többen távoztak a karzatról, miközben az előadás egyébként sem volt teltházas –, de mindezek ellenére örömmel látnánk egyszer szcenírozott formában is Magyarországon ezt az egzotikus ritkaságot.