Magyar bel canto – Kritika Kolonits Klára Erkel-lemezéről 

Erkel Ferencnél aligha van ellentmondásosabban megítélt operakomponista, hiszen miközben a szakma egyöntetűen elismeri a magyar zenei élet intézményesüléséért tett erőfeszítéseit – hisz olyan intézmények létrejöttében vállalt jelentős szerepet, mint a Magyar Királyi Operaház, a Zeneakadémia, vagy a Budapesti Filharmóniai Társaság –, zeneszerzői életművéről már sokan kritikusan nyilatkoznak. Operaszerzői stílusát a szakma egy része nem tartja eredetinek, csak a korabeli francia és olasz irányzatok verbunkossal beoltott utánérzetének, és úgy érzik, operáiban a zeneileg érdekesebb részletek unalmas negyedórákkal váltakoznak, valamint kritikával illetik szövegkönyvei dramaturgiai fogyatékosságait is. Életművének felemás megítélése a két világháború között odáig vezetett, hogy a Hunyadi Lászlót és a Bánk bánt a kor elismert színházi szakemberei drasztikus átdolgozásnak vetették alá – librettóikat újraírták, Erkel zenei anyagát felhasználva új jelenteket hoztak létre, másokat kihúztak, énekes számaik egy részéből zenekari intermezzókat készítettek, hangszerelésüket kiigazították stb. –, s ettől kezdve általánosan elterjedt vélekedéssé vált, hogy Erkel darabjai eredeti formájukban már nem tarthatnak számot a közönség érdeklődésére.

1945 után meg is indult az Erkel-operák átdolgozási dömpingje. A Magyar Rádió ugyan mind a nyolc darabját rögzítette, valamint Szegeden játszották egy ideig a Saroltát, Debrecenben és Budapesten a Brankovics Györgyöt, az Erkel Színházban a Dózsa Györgyöt, de egyszer sem a komponista által jóváhagyott, végső szerzői verziókat szólaltatták meg vagy rögzítették hangfelvételeken. A 20. században eszményinek tartott dramaturgiai elveknek megfelelően a többi Erkel-opera szövegkönyveit is újraírták, zenei anyagukat tömörítették, újrahangszerelték, meghúzták vagy éppen új jelenetekkel gazdagították azokat.

„Brankovics György – Mara románca” Kolonits Klára előadásában

Végre eredeti formájukban

Nemzeti operaszerzőnk életművének megítélése napjainkban se változott sokat, és két legnépszerűbb darabját ma is különböző átiratokban, változatokban játsszák dalszínházaink. A Magyar Állami Operaház a Bánk bánt jelenleg például egy szerzői változatnak semmiképpen nem tekinthető formában játssza. A közelmúltban egyedül a Szegedi Nemzeti Színház tett kísérletet a darab minimális húzásokkal és szövegkorrekciókkal történő szcenírozott bemutatására 2016-ban, míg 2010 előtt a debreceni Csokonai Színház direktoraként Vidnyánszky Attila karolta fel nemzeti operánk ügyét, s valósított meg az eredeti zenei formákat a szerzői szándékokhoz hívebben megszólaltató előadást.

Mindezek fényében semmi meglepő nincs benne, hogy egyetlen operaénekesünk sem jelentkezett Erkel-albummal Kolonits Klára 2024-es lemezéig.

A művésznő a kora romantikus, bel canto előadásmód felől közelít Erkel dalműveihez, hiszen Erkel is ehhez az operastílushoz csatlakozott darabjaival. A bel canto, vagyis a szép éneklés 19. század eleji gyakorlata a hang szépségét, a virtuóz dallamformálást helyezte a középpontba, miközben a bravúráriák, őrülési jelenetek cifra ékítményei korántsem csak a primadonnák tehetségének öncélű fitogtatását szolgálták. Megfelelő stílusismerettel és technikai rutinnal ugyanis a dráma szolgálatába lehet állítani a túlburjánzó koloratúrákat, amelyek így zeneileg hitelesen ábrázolják a hősnők lelkivilágát. Ezt a stílust a két világháború között már meghaladottnak gondolták, sőt, még 1945 után is elfogadott volt Donizetti, Bellini vagy Rossini darabjainak brutális megcsonkítása. Kolonits Klára azonban végre eredeti formájukban, csupán szövegkorrekciókat alkalmazva, a maga teljességében mutatja be Erkel verbunkossal és népies műdallal beoltott, olasz és francia minták alapján létrehozott bel canto stílusát, illetve annak továbbfejlődését. A két ismert dalmű mellett ugyanis felkerült a lemezre egy-egy részlet a Brankovics Györgyből és az István királyból is.

A Brankovics György a szerző egyetlen operája, amely nem a magyar történelemből meríti témáját, és deklamáló énekszólamai, súlyosabb hangszerelése, drámaibb szopránt igénylő hősnője már a wagneri zenedráma felé mutat előre. A lemezre a Mara románca került fel az opuszból. Ebben a hősnő egy számára addig ismeretlen érzéssel szembesül, amelyet magának sem mer bevallani: beleszeretett egy titokzatos férfibe. Kolonits a teltebb, sötétebb szoprán hangot igénylő szólamot is kifogástalanul abszolválja, szép dallamívekkel tagolja részekre az áriát, s a visszafogottabb hangvételtől fokozatosan jutunk el az érzelmi kiteljesedést jelentő tetőpontig.

„Bánk Bán – Tisza-Parti – Entr'acte” Kolonits Klára előadásában

Amire csak a legnagyobb énekesek képesek

Crescimira áriája az István királyból szintén a felfedezés erejével hatott, mert végre egy nagy formátumú énekesnő tolmácsolásában hallhatjuk Imre herceg jegyesének elbeszélését az álmában megjelenő angyal üzenetéről. Az opera korábban rövidített és teljes változatban is megjelent CD-n, de a kiadványok készítőinek egyszer sem sikerült minden tekintetben kifogástalan énekest találniuk a horvát királylány szerepére. Az áriában a hullámzó dallamvilág erős atmoszférát teremt, miközben az álom elbeszélését misztikusan sejtelmes zenekari kíséret veszi körül. Kolonits átszellemülten tolmácsolja álmát, miközben végig érezzük a beteljesülés reménye által előidézett örömének visszafogott izgatottságát.

A művésznő régi szerepei közül a Hunyadi Lászlóból Szilágyi Erzsébet, a Bánk bánból pedig Melinda zenei anyagának jelentős része került még a CD-re. A felvétel legnagyobb értéke, hogy mindkét hősnő számai húzás nélkül lettek rögzítve. Melinda őrülési jelenetét az élő előadások alkalmával is csak kivételes alkalmakkor hallhattuk teljesebb verzióban, s ez idáig azt az opera egyetlen „teljes felvétele” sem rögzítette vágatlan terjedelmében. Pedig a Tisza-parti jelenet a Bánk bán, sőt az egész életmű egyik legizgalmasabb részlete.

Erkel ugyanis sajátosan fejlesztette tovább az olasz komponistáktól eltanult őrülési jelenetet, és pszichológiailag hitelesen ábrázolja, ahogy Melinda zaklatott lelkiállapotban megérkezik a folyópartra, majd a valóságtól eltávolodva megőrül. A vihar a hősnő lelkiállapotának metaforájaként értelmezhető, ily módon a realisztikus külső táj belső tájjá, a Tisza pedig az e világi és túlvilági lét között húzódó határfolyóvá lényegül át. Ellentétben Donizetti vagy Bellini operáival, Erkel nemcsak a megbomlott elméjű hősnőt tárja elénk, hanem az őrületig vezető utat is felvázolja.

Kolonits már a 2017-es szegedi előadásban is meggyőzött róla, hogy az operairodalom egyik legizgalmasabb fél óráját hallhatjuk nemzeti dalművünkben.

Az egyre vadabb tempójú verbunkos részletek jelzik az őrület kiteljesedését, a táncot összekapcsolják a túlvilágra való átlépéssel, és ezzel megidézik, sőt beépítik a dalműbe a középkori haláltánc műfaját. Kolonits virtuóz éneklése, kristálytisztán csengő koloratúrái érzékenyen reagálnak Melinda lelkivilágának rezdüléseire, és íly módon a burjánzó ékítményeket a drámai kifejezőerő szolgálatába állítva hitelesen ábrázolja az őrületig vezető utat. Melinda első felvonásbeli áriája, az Ölj meg engemet talán az egész album legszívszorítóbb részlete. A művésznő képes felkelteni részvétünket a nagyúr szerencsétlen sorsú felesége iránt. Érzelemteljes, kifinomult éneklése finom dinamikai árnyalataival megejtően magával ragadó.

„Hunyadi László – Szép reménysugár”

Szilágyi Erzsébet díszítésekkel teletűzdelt szólamai nemcsak az olasz, hanem a francia bel canto világából is bőven merítenek. Erkel egyik mintaképe minden bizonnyal Meyerbeer A hugenották című darabjában szereplő Valois Margit lehetett, Kolonits pedig az özvegységre jutott, gyermekeiért aggódó nagyasszony figurájával is hitelesen azonosul, és erről immár nemcsak az élő előadások, hanem a CD segítségével is meggyőződhetünk. Előadásában a Hunyadi Lászlóból rögzített részletek szintén lekötik a hallgatóság figyelmét, hiszen azokban egy percnyi üresjárat sincs:

romantikusan szélsőséges érzelmek villannak fel bennük az aggódástól a kétségbeesésen át a mindent elsöprő örömteljes reményig, mindezt olyan muzikalitással adva elő, amelyre csak a legnagyobb énekesek képesek.

A katartikus élmény létrejöttében a zenekarnak is oroszlánrésze van: Dinyés Dániel vezetésével a zenészek árnyalatokban gazdag játéka nagyszerű zenedramaturgiai hátteret biztosít az énekesnő számára. Külön dicséret illeti a Brankovics- és István király-részletek revelatív erejű megszólaltatását, de a Tisza-parti jelenet zenekari szövetét is ritkán hallhatjuk ilyen magával ragadó előadásban. Dinyés nagyon hatásosan építi fel a drámai csúcspontokat, fokozza a végletekig az érzelmeket.

A kartontokban, igényes kivitelezésben megjelentetett és kifogástalan hangtechnikával rögzített felvétel egyetlen hiányossága a kísérőfüzet. Ez azonban nem csökkenti a kiadvány jelentőségét: Kolonits Klára Erkel-albuma nemcsak egy kivételes képességekkel és tehetséggel rendelkező énekesnő pályájának egyik újabb csúcspontja, de az Erkel-operák előadás-történetében is mérföldkő. Rávilágít a komponista hatásosságára, eredetiségére, és felhívja a figyelmünket kevésbé ismert operáinak értékeire.