Fekete és arany – Kritika a Magyar Állami Operaház Lohengrin-előadásáról

A Lohengrin különleges helyet foglal el Richard Wagner életművében: ez a mester utolsó dalműve, amelynek szerzői műfajmegjelölése opera, partitúrája nem szakadt el teljesen a romantika zenei megoldásaitól, szélesre tárta a kaput a nagy zenedrámák felé vezető út előtt. A francia grande opera és az olasz bel canto ideál hatása érvényesül a menyegzői kórusában, a felvonások grandiózus fináléiban, s a darab hangvétele is romantikusan ábrándos, de a szólóénekesek magánszámaiban már nyoma sincs a különböző áriafajták hagyományos formavilágának. A recitativók deklamáló köntöst kaptak, ahogy a szólószámok szintén végérvényesen zenei monológokká alakultak, és a kottában teljes összetettségében jelenik meg a mester vezérmotívum-technikája. A hangszerelés különösen kifinomultra sikerült: többszörösen osztott vonóskart alkalmaz, önállósítja a fúvósokat, a zenekari kíséret pedig végérvényesen a dráma harmadik szereplőjévé lép elő.

Mindez azt is eredményezi, hogy nem könnyű hatásosan előadni a darabot: az énekszólamok, a hatalmas énekkari tablók és a rendkívül részletgazdag zenekari kíséret mind próbára teszi az előadókat.

Mégis ez a darab hozta meg Wagner számára az átütő nemzetközi sikert, ráadásul különleges helyet foglal el a Magyar Állami Operaház történetében is, hiszen az intézmény 1884-es nyitó előadásán először a mű első felvonása hangzott el, majd három nappal később a Lohengrinből tartották az első teljes estés operaelőadást az Ybl-palotában. Ezt követően egy évszázadon át állandó jelleggel műsoron maradt a hattyúlovag története, közel félezer estén örvendeztetve meg a Wagner-rajongókat Budapesten, majd hosszabb szünetet követően 2004-ben tért vissza a repertoárba. Ekkor Katharina Wagner kelet-közép-európai rendszerváltások idejében játszódó megosztó interpretációja csak nyolc előadást élt meg, és immár húsz éve, hogy – a Wagner-napokkal koprodukcióban készült 2011-es előadásokat nem számítva – nem emelték vissza a misztikus lovag történetét az Operaház műsorrendjébe. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha a műfaj szerelmesei nagy érdeklődéssel fogadták az idei első bemutatót, s a jegyek nagy részét elkapkodták a novemberi négy Lohengrin-előadásra.

Ötletszegény rendezés

Két évtizeddel a Wagner dédunoka botrányosra sikerült színpadra állítását követően mintha Almási-Tóth András mindent meg szeretett volna tenni annak érdekében, hogy a publikum felháborodását elkerülje. Díszes kiállítású, grandiózus bemutatót álmodott színpadra, mellőzve korábbi rendezései extravagánsabbnak ható megoldásait, ami önmagában nem csökkentette volna a látottak esztétikai értékét, de nem kaptunk mélyebb, eredetibb ötleteket, és láthatóan nem végezte el a rendezői aprómunkát. Lisztopád Krisztina mutatós jelmezei és Sebastian Hannak részletgazdag, szép kivitelezésű, a századfordulós építészet stílusát idéző díszletei megfelelő rendezői megvalósítás nélkül felületes, közhelyes előadást eredményeztek.

A rendezői utalások didaktikusak. A második felvonásban például Elsa, illetve Telramund és Ortrud hálószobája jelenik meg egymás mellett: az előbbi aranyba burkolva, az utóbbi feketébe vonva – ezzel jelezve számunkra ki a jó és ki a rossz a történetben. A harmadik felvonás zárójelenetében pedig az esküvőt követően a két hattyú – szintén arany és fekete színbe öltöztetve – elkezdi kitépkedni a liliomokat, ezzel jelezve az Elsa és a címszereplő közti harmónia megbomlását. Az arany és a fekete mint a színpadképek uralkodó színei számos asszociációra adhattak volna lehetőséget, de a rendezés nem aknázta ki az ebben rejlő lehetőségeket. A liliomok szimbolikus szereppel jelennek meg: a remény, a hatalom, a méltóság, a halhatatlanság megtestesítői. Harmadik felvonásbeli kiszáradásuk az idill eltűnését, a remény szertefoszlásának érzetét keltette, de Almási-Tóth rendezése erre sem igyekezett semmilyen utalással rájátszani. Nem utolsósorban az énekkari jelenetek hatásosan megkomponált vizuális statikussága a hagyományos operarendezések világát idézte.

Szerencsére azonban az ötletszegény rendezés színvonalas zenei megvalósítással társult.

Rajna Martin szépen összefogta a zenészek játékát, sikerült előcsalnia a kottából a wagneri muzsika álmodozásának árnyalatait. Szépen építette fel a finálékat, hatásosan emelte ki a drámai csúcspontokat, és a zenekari kíséret energikus drámaisága, éteri líraisága remek atmoszférát teremtett a második és harmadik felvonás során.

Meggyőző alakítások

Az énekkar ezúttal is szépen megugrotta a kotta támasztotta akadályokat, és egyenletes színvonalon keltette életre a sűrű szövésű kórusrészleteket, miközben üzembiztosan hajtotta végre a nem túl fantáziadús rendezői utasításokat. A kettős szereposztásnak köszönhetően színtiszta magyar szereplőgárdával, valamint külföldi énekesekkel is végighallgathattuk a Budapesten élő előadásban rég nem hallott dalművet.

Mindkét gárda művészei szépen teljesítették feladatukat, és kisebb egyenetlenségektől eltekintve nívós művészi teljesítményekkel örvendeztettek bennünket.

Christopher Sokolowski Lohengrinként színészileg meggyőző alakítást nyújtva járt-kelt a színpadon, és vokálisan is ideális választás volt a címszerepre. Fényes tenorja hajlékonyan járta be szólamát, mindvégig megingások nélkül énekelt, hús-vér embernek mutatva a mitikus hőst, aki ebben az értelmezésben nem mentes az érzelmektől, és megérinti őt Elsa vonzereje. Haloványabb teljesítményt nyújtott a címszerepben Brickner Szabolcs, aki eddig pályafutása során nem énekelt még Wagner-szerepet, s hangja sem feltétlenül predesztinálja erre a szerepkörre. Az első két felvonást kulturált énektechnikával, megfelelő drámai hangadással játszotta végig, de az utolsó felvonásban elfáradt, és csak a zárójelenetre sikerült összeszednie magát. Kolonits Klárával azonban remek párost alkotott: a közösen énekelt jelenetek megfelelő érzelmi intenzitással szóltak, így kettőjük kapcsolatát sikerült meghatóan ábrázolniuk.

A premieren Elsát Johanni Van Oostrum alakította, aki ugyancsak tökéletes választásnak bizonyult szerepére, hiszen perfekt énektechnikával lehelt életet a brabanti hősnőbe. Szerepformálása nem volt mentes a teátrális gesztusoktól, de sikerült méltóságteljes, együttérzést kiváltó hősnőnek mutatnia a figurát. A második szereposztás Elsája, Kolonits Klára, sikeresen debütált Wagner-hősnőként. Kristálytiszta szopránja látszólag könnyedén találta meg a szerep megkövetelte ideális hangerőt, valamint a sötétebb hangszínt, továbbá a wagneri deklamálás megszólaltatásához leginkább megfelelő technikát. Alakítása színészileg és vokálisan is összetett volt. Elsája küzdött szerelméért, próbálta megérteni, ami körülötte történik, és aktívan alakította sorsát.

Telramund énekelnivalójának hangterjedelme nehéz feladat elé állítja a szerepet megformáló baritonokat, de Egils Siliņš zökkenőmentesen oldotta meg a partitúra nehézségeit, jól artikulálta a német szöveget, és összetetten formálta meg a figurát. A második szereposztásban Szemerédy Károly is remekelt: átütő erejű baritonja egyenletesen keltette életre a kottát, miközben nagy formátumú politikus alkatnak, nemcsak szimpla intrikusnak mutatta Telramundot.

Az Ortrudként színpadra lépő Kutasi Judit szuggesztív alakítása hozta el a második felvonás legfeszültebb pillanatait, amikor kitört belőle a látszólagos nyugodt felszín alatt rejtőző vad indulat. Rálik Szilvia szintén magas fokú professzionalizmussal keltette életre az Ortrud szerepével kapcsolatos sztereotípiákat, az első hangtól az utolsóig uralva a nehéz szólamot. A rendezés azonban mindkét művésznőt előnytelen helyzetbe hozta, nem adott számukra lehetőséget az összetettebb szerepformálásra. Derek Welton fölényes Heinrich királya tiszteletet parancsoló alakításával szemben Palerdi András nem volt képes igazi súlyt adni az uralkodó alakjának.

Az általam látott előadásokon (november 15. és 16.) a közönség vastapssal, nagy éljenzésekkel fogadta a hattyúlovag történetének visszatérését az Andrássy útra, hiszen zeneileg élvezetes előadásokat hallhattunk. A rendezésnek pedig – minden ötletszegénysége ellenére – megvolt az kétségtelen erénye, hogy nagyjából az eredeti történetet minden zavaró belemagyarázás nélkül mesélte el.