Dalnokversenyek, versenydalnokok – Kritika a Müpa Tannhäuser és A nürnbergi mesterdalnokok című előadásairól

A Fischer Ádám nevével fémjelzett Wagner-napok gyakorlatilag egyidős a Müpával, hiszen 2006 júniusa óta kerül megrendezésre a Duna-parton a kiváló akusztikájú Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Eme tizenkilenc év alatt a rendezvény rangos operafesztivállá nőtte ki magát, amelynek hírneve messze túlnyúlik határainkon, s az elmúlt júniusokban Richard Wagner összes „kanonikus” – az első két operáját ugyanis a mester végül megtagadta – opusának dallamai felcsendültek már a Müpában. A délután négykor kezdődő előadások felvonásai közé egyórás szüneteket iktatnak, így a közönségnek van ideje feltöltődni, beszélgetni, vásárolni, a büfében fogyasztani. A helyszínen a magyar Richard Wagner Társaság is képviselteti magát, kiadványaikat saját standjuknál lehet megvásárolni. Az előadások jól dokumentáltak, hiszen sokszor a rádió is közvetítette azokat, illetve a Müpa szintén készít róluk felvételeket saját archívuma számára, ezenkívül a Ring-ciklus, a Tannhäuser, és A bolygó hollandi felvétele DVD-n ugyancsak megvásárolható.

Félig szcenírozás – teljes színházi élmény?

A Wagner-napok történetét a kezdetektől fogva végigkíséri a szcenírozás megosztó kérdése, hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adottságai nem teszik lehetővé a teljes illúziót keltő színpadra állításokat. A mester zenéje önmagában is megtenné a kívánt hatást, ugyanakkor a fesztivál kiváló példája annak a közhelyes megállapításnak, miszerint nem a szép jelmezek és a realisztikus díszletek teszik teljes körű színházi élménnyé az előadásokat. Egy hagyományos rendezés esetében a korhű díszletek és jelmezek megteremtik ugyan a vizuális illúziót, de önmagukban ezzel még nem eredményezhetnek gördülékeny és jól működő produkciókat. Ha a rendező nem ügyel az énekesek színészi játékára, nincs megoldva a szereplők jellemének kidolgozása, az énekkar csak bevonul, majd mereven megáll és énekel, akkor nem kapunk többet jelmezes koncerteknél.

Az Operaház Mesterdalnokok-előadásai kapcsán épp emiatt fogalmazta meg Fodor Géza 2006-ban, hogy az Andrássy úton mindig csak jelmezes énekeseket látott Wagner egyetlen vígoperájának színrevitelei alkalmával, de igazi polgárokat sohasem.

Ezzel szemben a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben sohasem léptek még színpadra igazán mutatós jelmezekben az énekesek, de nem egyszer interpretálták olyan magas fokon a partitúrákat, hogy a rendezések minden „hiányosságuk” ellenére teljes értékű színházi élménnyel ajándékoztak meg bennünket.

Ennek legszebb példája A nürnbergi mesterdalnokok 2013-ban színpadra álmodott bemutatója volt, amelynek előadása idén júniusban újra nagyszerű összművészeti élményt nyújtott a közönségnek.

A fődíszletelem egy hatalmas, oltárképszerűen csukható-nyitható paraván volt, amelyen a német késő középkori / kora újkori képzőművészet jeles alakjainak alkotásai jelentek meg sorban (Dürer rézmetszetei, Matthias Grünewald egy oltárképe, Hieronymus Bosch Édenje vagy a Nürnbergi krónika a város 16. századi látványképéről készült ábrázolása). A képek funkciója összetett: utaltak a történet idejére, helyszínére, illusztrálták az egyes jeleneteket, és megidézték a németség azon kulturális hagyatékát, amelynek a dicsőítését zengi az opera zárójelenete. Sachs és társai egy olyan történelmi időszakban éltek a 16. század első felében, amely a nemzeti kultúrák megszületésének kezdetét jelentette. Ebben fontos szerepet játszott a reformáció: az anyanyelvű istentisztelet, a bibliafordítások, a német irodalom és írásbeliség szélesebb rétegek számára elérhetővé válása. Wagner a Luther korabeli Német-római Birodalom idealizált ábrázolásával támogatta az egységes Német Császárság létrejöttének vágyát, és hitet tett amellett, hogy a nemzetet elsősorban a kulturális összetartozás teremti meg.

Schulz rendezése gondosan ügyelt rá, hogy a szereplők minden egyes érzelmi rezdülése kifejezést nyerjen az énekesek gesztusai, színészi alakítása révén.

Komolyan vette, hogy Wagner zenedrámát írt, de ízlésesen jelenítette meg a darabban rejlő humort is, és remek népünnepélyt varázsolt elénk a harmadik felvonás fináléjában. A Szent János-napi ünnepi kavalkád bizonyos részletei – például a menyasszonyi ruhát húzó férfi táncos, aki elkapja Éva csokrát – modern korunkra történő utalásokként is értelmezhetők, ezenkívül pedig jól oldották a zene már-már végletekig fokozódó patetikusságát. A gondosan megkomponált színpadi akció tizenhárom év után is eleven és életszerű volt, a legkisebb jelét sem mutatva a szétesettségnek. Összességében elmondható, hogy ez a Mesterdalnokok-rendezés szépen kidomborítja a darab vígoperai hangulatát, miközben nem siklik el annak filozófiai tartalmai felett sem.

Modern környezet – hagyományos kivitelezés

A nürnbergi után idén a wartburgi dalnokversenyre is elkalauzolt bennünket a fesztivál programja, hiszen a másik terítékre kerülő Wagner-opera a Tannhäuser volt. Matthias Oldag rendezése modern környezetbe adaptálva szépen felmondta a librettó eredeti meséjét, és nem helyezte azt új kontextusba. A római elbeszélés végén ugyan a címszereplő heroint fecskendez magába, hogy eljusson a Vénusz-barlang mámorába, illetve a dalnokverseny előtt hoszteszek rendezkednek a színen, de ezek a kiszólások nem varázsolták anakronisztikusan maivá a középkori mesét, hiszen ha nem is korhű díszletek és jelmezek között, de megjelent a színpadon a Vénusz-barlang, az erdő és a vár csarnoka, vagyis gyakorlatilag minden az eredeti rendezői utasítások szerint történt. Mindez pedig előnyére vált a produkciónak, mert így csak kisebb rendezői ügyetlenkedéseket kaptunk, de a darab nem dobta le magáról a koncepció egészét, hiszen

Oldag bakijai ellenére profi szakember, aki érti a színház világát, és nagyszerűen vázolta fel a szereplők viszonyrendszerét.

Minimalista, mondhatni spórolós, de egyértelmű megoldásokat alkalmazott: a szerelem istennőjének barlangja egy átlátszó vászonnal elfüggönyözött doboz volt, az erdőt vetített díszlet jelenítette meg, a várcsarnokot – bár modern székekkel és fotelekkel, de – az eredeti elképzeléseknek megfelelően rendezték be. Mindez összességében egy jól működő, gördülékeny, stilizált előadást eredményezett, több szép és magasztos pillanattal.

Hatásos volt a Vénusz-barlangból való szabadulás, ahogy a címszereplő leszakítja a doboz fémvázáról a textilt, és ügyesen megoldottak voltak a tömegjelenetek beállításai, ahogy jól eltalált az előadás egészének világítástechnikája, a harmadik felvonás fekete-fehér színkombinációja, amelyet csak a Vénuszt elborító vörös fénysugár tört meg. A záró felvonás vigasztalanságot árasztó hangulata mellett elsikkadt Erzsébet áldozata, aki halálával megváltotta Tannhäuser üdvösségét. A felvonás fináléja azonban így is katartikusra sikeredett.

Az idén megszólaltatott két operában amellett, hogy mindkettő cselekményében fontos szerepet játszik egy dalnokverseny, az is közös, hogy egymást követő években mutatták be őket, és mindkét színpadra állítás betöltötte már a tizedik esztendejét: a Mesterdalnokokat tizenkét, míg a Tannhäusert tizenhárom évvel ezelőtt mutatták be. A jól karbantartott rendezések egy évtized múltával is élvezetesek voltak, s mivel az elmúlt évadokban egyik darab sem került színpadra a Magyar Állami Operaházban, előadásaik jól kiegészítették fővárosunk operakínálatát. Szerencsére a zenei megvalósításokban sem kellett csalódnunk.

Nagyszerű énekesi alakítások

A Mesterdalnokokban a bemutató idején, valamint 2016-ban is egy fiatal énekest léptettek fel Hans Sachs szerepében, aki koránál fogva nem kelthette a tapasztalt cipész illúzióját. Ezúttal azonban Tobias Schabel formálta meg Sachs alakját, aki külsőleg ugyancsak ideális volt a feladatra, magabiztosan járt-kelt a színpadon, kollégáival szép összhangban énekelt, s méltóságteljesen jelenítette meg a figura töprengéseit. Hanganyaga vokálisan telitalálat volt a szerepre, mindvégig szépen helytállva keltette életre a kottát, de az első felvonásban voltak kisebb vokális megingásai. Szerencsére azonban a harmadik felvonásra szépen belemelegedett alakításába, és kétségtelen, hogy szólama minden érzelmi árnyalatát igyekezett megjeleníteni.

Walther von Stolzingként Magnus Vigilius lépett színpadra, aki gyönyörű, világos színezetű, erőteljes tenor hang birtokosa, s egyenletesen magas színvonalon énekelte végig a tenoristát próbáló szerepet. Vokális szerepformálása érzelemgazdag, dinamikailag szépen árnyalt volt, s mindvégig fület gyönyörködtető muzikalitással énekelt. Visszaemlékezve a szerep 2013-as és 2016-os megformálóira, alakítása számomra abszolút etalon volt, már csak azért is, mert magabiztos, jó kiállású lovagja merőben különbözött a korábbi évek a polgárok világában kívülálló, együgyűbb szerepértelmezéseitől.

Bo Skovhus a premier óta visszatérő szereplője a fesztivál Mesterdalnokok-előadásainak. Nem hangfenomén, de rendkívül kulturált énekes, aki a darab korábbi előadásai során is magas fokú profizmusról tett tanúbizonyságot, és ezúttal sem kellett csalódnunk benne. Zeneileg otthonosan mozgott szólamában, precízen szólaltatva meg azt, miközben nagyszerű színészi játékával, már-már parodisztikus alakítással járult hozzá a vígoperai hangulat megteremtéséhez.

Dicséretet érdemel Pasztircsák Polina Évája, hiszen a művésznő nagyszerűen azonosult a fiatal polgárlány alakjával, és alakítása annak minden lelki rezdülését igyekezett hitelesen közvetíteni. A szerep korábbi megformálói a Müpában számomra nem voltak képesek semmit sem felmutatni a tizenéves lány üde naivságából, azonban Pasztircsáknak most ez is sikerült: az első felvonásban szépen hozta a naiv, kacérkodó lány alakját, hogy aztán az est végére méltóságteljes, érett hölgy váljon belőle, ezt a fejlődést pedig vokálisan is kifogástalanul adta vissza.

Üde színfoltja volt az előadásnak Gál Erika gondoskodó Magdalénája és Cornel Frey Dávidja is, utóbbi hitelesen hozta a tudatlan, de értelmes és kíváncsi inas figuráját. Biztos pontja volt az estének Bretz Gábor méltóságteljes Pogner-alakítása is.

Erzsébet mindent vitt

A Tannhäuser zenei megvalósítása egy fokkal halványabbra sikerült, ugyanis a címszerepet alakító Marco Jentzsch betegen vállalta a fellépést. Az első felvonásban óvatosan lehelt életet szólamába, de sajnos a második felvonás dalnokversenyére sem sikerült jobban összeszednie magát: üzembiztosan felmondta a kottát, és nagyobb vokális bakik nélkül, biztonságosan végiglavírozta az előadást. Zeneileg tehát nem sikerült kiemelkedően megformálnia a címszerepet – hangszíne egészségesen is inkább világosabb, lírai, mint teltebb drámai tenor lehet –, de színészileg remekül helytállt.

Wolfram von Eschenbachot eredetileg Lauri Vasar alakította volna, de az utolsó pillanatban betegség miatt lemondta az előadást, így Birger Radde ugrott be helyette, aki nem okozott csalódást: remekül formálta meg a dalnok figuráját. Méltóságteljes bariton hangja, magabiztos színpadi jelenléte, intelligens szerepformálása ideális Walterré tették.

Nagyszerűen előadott csarnokáriával indított a második felvonásban Elisabet Strid, aki régi, visszatérő szereplője a fesztiválnak, és aki ideális választás Wagner hősnőinek szólamára. Szuggesztív vokális szerepformálása az előadás igazi sztárjává avanzsálta Stridet, s átszellemült alakítása megrendítővé tette Erzsébet halálát is a harmadik felvonás végén. Vénuszként Láng Dorottya is brillírozott, hiszen nemcsak megjelenése teszi alkalmassá a szerelem istennőjének szerepére, hanem érzéki éneklése is. Vogelweide szerepét Szappanos Tibor, Biterolfot Sebestyén Miklós keltette életre élvezetesen. A Mesterdalnokok előző napi előadása után Bretz Gábor Hermann őrgrófként volt az előadás biztos pontja.

Az énekkar mindkét előadásban jól teljesített, a Mesterdalnokokban egyenesen brillírozott, pedig a hatalmas kórustablók nem állítják könnyű feladat elé.

A Magyar Rádió Énekkara azonban olyan magas fokú professzionalizmusról tett tanúbizonyságot, amelyet a híresebb dalszínházak együttesei is megirigyelhetnek.

A harmadik felvonás bonyolult zárójelenetét nem könnyű kiemelkedő színvonalon interpretálni. Másnap, a Tannhäuserben egy fokkal halványabban teljesített a kórus, de az este előrehaladtával hamar magukra találtak az énekkari művészek, s a harmadik felvonás zárójelenete felemelőre sikeredett.

A Mesterdalnokokat ezúttal is Fischer Ádám vezényelte energikusan, a partitúra alapos ismerőjeként annak minden árnyalatát életre keltve, nélkülözve a harsányabb interpretációt. A humorosabb részletek frissen és elevenen, a líraibb betétek ízlésesen érzelmesen szóltak, a nyitó korál vagy a harmadik felvonás zárlata pedig felemelően patetikusan kelt életre. Nem mellesleg Fischer nagyszerűen hangolta össze az énekkart és a szólóénekeseket, s értő módon foglalta hatásos zenedramaturgiai ívekbe az egyes felvonásokat.

A Tannhäusert Matthias Güttler dirigálta. Irányításával a zenészek a nyitányt visszafogottan szólaltatták meg, bár számomra a kelleténél mégis több harsánysággal, majd fokozatosan javult a zenekar teljesítménye. A harmadik felvonásra már egyértelműen biztos voltam benne, hogy Güttler remek karmester, de a körülmények most nem feltétlenül kedveztek neki. A zenekar előző este a Mesterdalnokokat kísérte, ami kimerítő feladat volt számukra, illetve a Tannhäuser-előadás címszereplője is gyengélkedett, nem lett volna szerencsés, ha a főszereplő nem tudja áténekelni a zenekart. Güttler megpróbálhatott alkalmazkodni eme körülményekhez, ennek következtében a zenekari kíséret színvonala ingadozóbbra sikerült, de mindvégig jól kiszolgálta az énekeseket, s több jelenetben is hatásos drámai atmoszférát teremtett.

A fesztivál június 28-i és 29-i előadásai alapján egyértelmű, hogy a budapesti Wagner-napok továbbra is kötelező zarándokhely a mester rajongói számára, programja garancia a színvonalas opera-előadásokra, miközben a jegyárai sem emelkedtek jelentősen az elmúlt közel két évtizedben. A közönség pedig még mindig szereti ezeket az előadásokat, hiszen az előadók nemcsak az est végén, hanem az egyes felvonások után is vastapsokat, „bravó” bekiabálásokat kaptak.