Primadonnák összecsapása – Kritika az Operaház Stuart Mária-előadásáról

Érdemes volt a Stuart Mária nyolc előadásos szériájából többször is megnézni az előadást, azért is, mert a címszerepet végül két művésznőre osztották ki, és a jól sikerült rendezés az évad egyik legfontosabb bemutatóját eredményezte.

Gaetano Donizetti opera seriái nem tartoznak a közkedvelt repertoárdarabok közé, mert bár vannak köztük jól sikerült opusok, főbb szerepeik általában rettentően kényes és nehéz szólamok, amelyek nagy feladat elé állítják az énekeseket. Amikor 1987-ben a Magyar Állami Operaház színpadra állította a Boleyn Annát, nagy bátorságra vallott, hogy két szereposztásban vállalta a darab megszólaltatását, sőt, a címszerepet három szopránra is kiosztotta. Nem véletlenül alakult tehát ki a világ nagy operaházaiban az a gyakorlat, hogy a mester történelmi témájú műveit akkor emelik be a repertoárba, ha a társulat számára rendelkezésre áll egy kivételes koloratúrképességekkel rendelkező, a bel canto operák iránt elkötelezett művésznő. Nincs tehát semmi meglepő benne, hogy a Magyar Állami Operaházban közel negyven éve mutattak be utoljára Donizetti-ritkaságot, bár igaz, a Boleyn Annát a premiert követően kisebb megszakítással, de tíz évig műsoron tartották.

A magyar operajátszás hőskoraként emlegetett, Erkel nevével fémjelzett korszakában a Nemzeti Színházban számos Donizetti- és Bellini-operát mutattak be, de a Stuart Mária színpadra állítását Erkel Ferenc sem vállalta. Ennek oka a darab különleges voltában keresendő, hiszen gyakorlatilag a partitúra két primadonnaszólamot tartalmaz, s a korabeli híradások szerint az itáliai ősbemutatón kisebb botrányt okozott, hogy a második felvonásban a két díva előadás közben esett egymásnak. Manapság persze nem emiatt ritka vendég a mű a dalszínházakban, hanem mert nehéz két olyan énekesnőt találni, akik miatt érdemes lenne bemutatni azt.

Pedig a Stuart Mária története ma is aktuális kérdéseket vet fel a magánélet és az államügyek összefonódásáról, a hatalom természetéről.

Nem mellesleg zenei anyaga is értékes, ma is élvezhető muzsika, ami lehetőséget ad az előadók számára tehetségük legjavának megcsillogtatására.

A librettó a két királynő rivalizálására összpontosít: I. Erzsébet uralkodása csúcsán van, Stuart Mária bukott királynőként lép elénk – egyikük a hatalmát megtartó és kiteljesítő, másikuk a hatalmát vesztett államfő. Erzsébet hatalomféltésből tartotta tizennyolc évig háziőrizetben Skóciából elűzött uralkodótársát, és ez idő alatt többször is sikeresen védte meg trónját az ellene összeesküvő főurakkal szemben. Máriának végül az lett a veszte, hogy napfényre került: tudott az Erzsébet ellen tervezett Babington-összeesküvésről, és beleegyezését adta a királynő meggyilkolására. Mindezekre az opera szövegkönyvében is utalnak, de Donizettiék egy szerelmi szál beiktatásával a két uralkodó magánéleti konfliktusára, valamint az udvari intrikákra összpontosítottak. Ennek következtében a cselekmény kiszámítható és sablonos: leírható azzal a sémával, hogy a két szoprán szereti a tenort, ezért az egyik szoprán elpusztítja a másikat, ugyanakkor lehetőséget teremt a pszichologizálásra, amelynek segítségével a modern rendezők közelebb tudják hozni a művet a kortárs közönséghez. Szabó Máté pedig nem először rendezett Donizetti-operát, így személye garancia volt a színvonalas színpadra állításra.

Hiteles és életszerű

Rendezése, ahogy 2016-ban a Lamermoori Lucia esetében, most sem helyezte más kontextusba a történéseket: az előadás során az történt, aminek az eredeti rendezői utasítások szerint történnie kellett, és a stilizált jelmezek is a Tudor-kort idézték meg. Szabó ugyanakkor igyekezett mozgalmasabbá tenni a statikus jeleneteket, amit egyrészt a díszletelemek többszöri átrendezésével, másrészt az énekkar mozgatásával ért el. Rendezésétől nem voltak idegenek a hagyományos operarendezések megoldásait idéző tablószerű beállítások sem, és mindez szépen megkomponált vizuális keretbe foglalta az előadást.

A díszlet zártságával, a fém és márvány hidegségének kombinálásával ráirányította a figyelmet a címszereplő lehetőségeinek korlátozottságára, s hatásosan jelenítette meg a hatalmi játszmák ridegségét.

A merev szabályok uralta hierarchikus közegben Erzsébet sem teljesen szabad, hiszen cselekedeteit az államérdek és az intrika éppúgy befolyásolja, mint személyes hiúsága. Belső konfliktusai és az udvari elvárások kényszerhelyzetet teremtenek számára. A rendezői koncepció szerint érzelmein sem tud uralkodni, s képtelen minden szituációban méltóságteljesen viselkedni: hisztérikus kitörései, ripacskodása nem teszi Máriával egyenrangú ellenféllé. Vele szemben a skótok egykori királynője rab volta ellenére is szabadon hozza meg döntéseit: igazságérzete nem engedi megalázkodni, emberi méltósága megőrzése érdekében pedig tudatosan választja a halált.

A jelmezek színszimbolikája ugyancsak találó volt. Mária a második részben fehér ruhában lép elénk, kiemelve ártatlanságát és bűnbánatát. Erzsébet öltözete az előadás első felében feltűnő és hivalkodó, amivel egyrészt hatalmát reprezentálja, másrészt hódítani szeretne, a második részben aztán férfias páncélt ölt magára, kiemelve keménykezűségét és megfelelési kényszerét udvaroncai és bizalmasai felé.

A rendezés nagy erénye, hogy jól kidolgozott jelenetekbe ágyazta a történéseket, hagyta szabadon kibontakozni a zenét, s mindaz, amit a színpadon láthattunk pszichológiailag hiteles és életszerű volt.

Szabó Mátét a hatalom által megnyomorított sorsok érdekelték: Stuart Máriát a hatalom elpusztítja, ezért élete nem teljesedhet ki, míg Erzsébetet felemeli, de szabadságát korlátozza, s ezért a korlátlan szabadság számára is csak illúzió marad.

Az Operaház eredetileg egyetlen címszereplővel tervezte levezényelni a nyolc előadásból álló szériát, de végül Kolonits Klára mellett Sáfár Orsolyát is felkérték a királynő megformálására. Kolonits Klára már korábban bizonyította, hogy igazi bel canto primadonna, aki elkötelezett a kora romantikus olasz operák megszólaltatása iránt, és a bemutatót nem túlzás az ő jutalomjátékának tekinteni. Három évvel ezelőtt két koncertszerű előadáson már megformálta Stuart Mária alakját, szerepformálása pedig most kiteljesedhetett: technikailag fölényesen uralta a szólamot, szép, csengő szoprán hangon énekelte ki a legnehezebb ékítményeket is. Ismét bebizonyította, hogy a bel canto operák cikornyás koloratúrái megfelelő technikai tudással, érzékenységgel és muzikalitással a drámai folyamatok szolgálatába állíthatók, és az érzelmek széles skálájának felvonultatására adnak lehetőséget a primadonna számára. A művésznő maximálisan azonosult a kiszolgáltatott királynő alakjával, és az előadás végén le is arathatta a megérdemelt babérokat. Szerepformálása nagyon emberi volt, a figura érzelmileg is megérintette. A börtönjelenetben olyan átszellemült magasztossággal énekelt, amire csak kevesen képesek, s a zárójelenetben Mária alakja megdicsőült.

Ideális szereposztás

Dicséretet érdemel Sáfár Orsolya technikailag szintén kifogástalanul megoldott alakítása, aki érzelmileg hitelesen azonosult a bukott királynő alakjával. A művésznőnek nincs akkora gyakorlata a bel canto operák világában, mint Kolonitsnak, de alakítása meggyőző és szerethető volt. Ő is a címszereplő bűnbánó esendőségét emelte ki, hitelesen varázsolva elénk gyötrődéseit, szépen megugorva a szólam támasztotta nehézségeket.

Balga Gabriella korábban szintén kipróbálta már magát bel canto mezzo szerepben, így nem meglepő, ha otthonosan mozgott Donizetti zenei világában, és vokálisan is remekelt VIII. Henrik utódjának szólamában. Énekhangja látszólag könnyedén, hajlékonyan és egyenletesen járta be a kottát, az ékítményeket hitelesen állította a drámai kifejezőerő szolgálatába, s fület gyönyörködtető muzikalitással szólaltatta meg énekelnivalóját. Hatásosan jelenítette meg Erzsébet kimért hidegségét és a hisztéria határát súroló kétségbeesését.

A második felvonás összecsapás-jelenete kiemelkedően jól sikerült: Kolonitscsal szép összhangban énekeltek, s igazi, feszült drámai pillanatokat teremtettek.

Mária udvarhölgyének szerepére ideális választásnak bizonyult Heiter Melinda: kulturált énektechnikával, szép szopránhangon lehelt életet rövidebb szólamába, s jelenlétével mindvégig támogató és megértő társa volt Máriának.

A darab férfi szerepei hálátlanok, de nem igénytelenebbek szoprán társaiknál. A tenorszerep, Robert Dudley énekelnivalója, próbára teszi az előadóművészeket, de Juraj Hollý példásan teljesítette feladatát. Otthonosan mozgott a bel canto operák zenei világában, hajlékony, világos színezetű tenorja kellő magabiztossággal és erővel állta a sarat az általam látott három előadáson.

A Talbotként színpadra lépő Kovács István a tőle megszokott magabiztos színpadi jelenléttel, nagy szakmai rutinnal formálta meg az áldozattal együttérző gróf figuráját. Mindvégig kulturált énektechnikával, lágy basszus hangon énekelt, élvezetes alakítást nyújtva. Cecil szerepét a fiatal tehetség, Balázs Norbert formálta meg figyelemre méltóan, kiváló színpadi érzékkel, tanúbizonyságot téve jó színészi készségeiről.

A zenekart az előadások során Rajna Martin és Szennai Kálmán vezette, és irányításukkal a zenészek szép összhangban muzsikáltak. Rajna olykor nyersebb hangvételt ütött meg, erőteljesebb fortékkal, lendületesen interpretálva a partitúrát, míg Szennai inkább a zenekari kíséret líraiságát igyekezett kiemelni. Mindketten hatásos drámai egységekbe foglalták a jeleneteket, szépen felépítették a feszültebb hangulatú részleteket. Rajna vezénylése energikusabb, Szennaié lágyabb volt, de mindketten nagyszerűen kiszolgálták az énekeseket, magabiztosan, a kotta alapos ismerőiként vezették a zenekart. Az énekkar is remekelt, s hozta szokásos formáját: a nagyszabású kórusbetétek árnyalatokban gazdagon, magukkal ragadó muzikalitással szólaltak meg.

A közönség az általam látott előadásokon nagy tapssal jutalmazta a művészeket, s ha telt házak nem is voltak, a Stuart Mária szép sikert aratott Budapesten. Évadvégi nagy feladatként az Operaháznak az elmúlt 15 év egyik legkiemelkedőbb premierjét sikerült megvalósítania. A májusban levezényelt nyolc előadás után azonban a következő évadban nem lesz műsoron a darab, de aki lemaradt róla, az a május 16-i előadást – Sáfár Orsolyával a címszerepben – még pár hónapig visszanézheti az OperaVision oldalán.