Mozart ünnep a Müpában – Kritika A pásztorkirály előadásáról

Ha Mozart nem komponálta volna meg a Lorenzo da Pontéval közösen jegyzett operáit, és nem alkotta volna meg két német nyelvű daljátékát, akkor a világ dalszínházai valószínűleg több figyelmet fordítanának tizenévesen papírra vetett dalműveire. Azonban a da Ponte-operák, valamint a Szöktetés a szerájból és A varázsfuvola árnyékot vetnek nemcsak a salzburgi csodagyerek kezdeti szárnypróbálgatásaira a zenés színház területén, de a zenetörténeti jelentőségű Idomeneóra is. Tény, hogy Mozart korai operái sokszor túlírtnak tűnnek, valamint a későbbi opusokhoz képest eléggé sablonosak: a tizenéves csodagyerek engedelmesen követi bennük a műfaji konvenciókat, miközben érzéketlenül hagyják a librettók dramaturgiai fogyatékosságai, a jellemek kidolgozatlansága vagy az igazi drámai jelenetek hiánya. Az önmagát megtalált, érett Mozart muzsikájának fényében ezek a zsengék csupán a zsenivé fejlődés útjelzőinek tűnnek, ám egy-egy jobban sikerült részletük, ötletes hangszerelésük révén ma is számot tarthatnak érdeklődésünkre. Érdemes tehát az állandó jelleggel repertoáron tartott Mozart-darabok mellett olykor ezeket a zsengéket is megszólaltatni, ahogy A pásztorkirály április 16-i müpás koncertszerű előadása ugyancsak igazolja.

Átütő erejű passzázsok

Az eredetileg a salzburgi hercegérsek rezidenciáján bemutatott mű voltaképpen nem is igazi opera. Műfaji megjelölése szerint serenata két felvonásban – ez ünnepi alkalomra komponált, néhány szereplős zenés drámai jelenetet, esetleg jelenetek sorozatát jelentette, amelyeket eredetileg csak koncertszerűen vagy félig szcenírozottan adtak elő. A serenaták bemutatására sokszor egy-egy főúri, királyi vagy főpapi palotában, általában zárt körben került sor. Mozart Mária Terézia legkisebb fiának, Miksa főhercegnek salzburgi látogatása alkalmából kapott megbízást a zeneirodalom egyik legtöbbször feldolgozott történetének megzenésítésére. A Pietro Metastasio jegyezte szövegkönyv Torquauto Tasso műfajteremtő drámáját, a pásztorjátékok prototípusát, az Amintát öntötte megzenésíthető formába. Az idő rövidsége miatt azonban Mozart nem teljes terjedelmében, hanem csupán rövidítve zenésítette meg az olasz színpadi szerző szövegét, amelynek középpontjában az uralkodói nagyság áll. A jó uralkodó a kor közhelyes felfogása szerint olyan, mint a történetben Nagy Sándor: emberséges, alázatos, bölcs, igazságos, aki alattvalói boldogságáért fáradozik. Emellett más erények (például az állhatatosság és a hűség) is fontos szerepet kapnak a történetben, miközben egyetlen negatív figurával sem találkozunk, vagyis nincsenek igazi konfliktusok a színpadon. A pásztorkirály sablonos barokk moralitás a felvilágosodás eszméivel fűszerezve: megjelenik benne például az a gondolat is, miszerint a szabadság az ember elidegeníthetetlen joga és boldogságának kulcsa egyben. Mozart zenéje azonban képes élettel megtölteni a vérszegény jeleneteket is, s a darab jelentős előrelépést jelentett stílusában.

A recitativókat rövidebb bevezető részekkel látta el, tehát már nemcsak a szokásos csembalóakkordok kísérik a zenei párbeszédeket. Szokatlan újításnak hathatott a korszakban még általánosan el nem terjedt angolkürt alkalmazása a zenekari kíséretben, valamint a hagyományos barokkária-formák megrövidítése, ami pergőbb muzsikát eredményezett.

Mozartot nem hagyta hidegen a szereplői lelkiállapota, érzelmi hullámzása, s mindezt igyekezett zeneileg árnyaltan ábrázolni, ebbéli törekvésében pedig már a zenekarnak is nagyobb szerepet szánt.

A pásztorkirály zenei anyagában a korábbiakhoz képest szokatlanul sok a zenei aláfestés: a komponista nemcsak az énekszólamokkal, hanem a zenekari kísérettel is a drámai szituációt ábrázolja, a szereplők érzelmeit illusztrálja. Aminta belépő áriájában a patak csobogásáról énekel, s a vonósok és a fúvósok lágy hömpölygése, a zenei ékítmények a víz csörgedezését idézik fel, míg Elisa második áriájában a megszólaló dühe és sóhajai tükröződnek a vonósok elnyújtott, szaggatott, majd szertelenül eleven játékában.

Zeneileg több átütő erejű passzázs is található a partitúrában, amelynek nagy erénye a rövidsége, az énekkar hiánya és a kis létszámú zenekar is, hiszen mindezek következtében a darab előadása költségkímélő. Nincs tehát semmi meglepő benne, ha viszonylagos ismeretlensége ellenére A pásztorkirályból sok hangfelvétel készült. Jó döntés volt tehát a Müpától, hogy idei évadjában, ha csak egyetlen koncertszerű előadásban is, de meghívta a L’Arpeggiata együttest eme korai Mozart-opera előadására, így közel húsz év után újra felcsendülhettek élő előadásban is A pásztorkirály dallamai Budapesten.

A régizenére specializálódott zenekar Christina Pluhar irányításával barokkosan mozgalmas előadással örvendeztetett meg bennünket. Már a nyitány első dallamainak felcsendülése izgalmas előadást vetített előre, s ezt követően sem kellett csalódnunk, a zenekari kíséret kisebb pontatlanságaiért bőven kárpótolt Pluhar magabiztossága, nagyfokú stílusismerete, hiszen mindezek segítségével képes volt árnyalni a zenészek játékát, akik így jó atmoszférateremtőnek bizonyultak.

Magas fokú professzionalizmus

A koncertszerűség ellenére sem túlzás gyakorlatilag teljes értékű szerepformálásokról beszélni, hiszen az énekesek kotta nélkül léptek fel, s úgy jártak-keltek a színpadon, mintha szcenírozott előadást láttunk volna. Alakításaikkal a szövegben és szituációkban rejlő humort is sikerült felszínre hozniuk, s megnevettetniük a publikumot.

Az est sztárvendége a mexikói tenor, Rolando Villazón volt, aki nem először lépett fel barokk operában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hiszen 2018-ban már hallhattuk Monteverdi Orfeójában is, ahogy Nagy Sándor szerepét se most énekelte először. Nem volt tehát semmi meglepő benne, hogy jó stílusismerettel, bejáratott énektechnikával abszolválta a makedón uralkodó szólamát. Határozott színpadi megjelenése, gesztikulációja hitelesen varázsolta elénk a bölcs uralkodó archetípusát. Tenorja ugyanakkor erőteljesebb, mint amit a barokk énekesektől megszokhattunk, hiszen eredetileg romantikus operahősöket keltett életre, s csak pályája derekán váltott a régizenei repertoárra. Hangja az alsóbb regiszterekben homályosabban szólt, a virtuózabb részletekben voltak kisebb megingásai, de kulturált énektechnikája, magas fokú professzionalizmusa kárpótolt alakítása egyenetlenségeiért.

Az Amintát megformáló Baráth Emőke régóta a külföldi barokk operaelőadások sztárja. Nem meglepő tehát, ha ő tudott a leginkább belehelyezkedni a L’Arpeggiata képviselte historikus előadásmódba.

Lenyűgözően muzikálisan lehelt életet Aminta szólamába, miközben érzelmileg kifogástalanul azonosulva szerepével sallangmentesen tudta közvetíteni a közhelyes érzelmeket is.

Nem véletlenül kapott nagy tapsot nemcsak a virtuóz bravúráriák, hanem a szentimentálisabb szólószámok után is. A koloratúrákat magától értetődő természetességgel állította a drámai kifejezőerő szolgálatába.

Bámulatos volt az Elisa szerepében fellépő Elena Sancho Pereg virtuozitása is: könnyedén szárnyaló koloratúrafutamokat hallhattunk tőle, amelyek az ő esetében sem voltak a technikai tudás üres puffogtatásai, s segítségükkel hitelesen tudta bemutatni szerepe összetett érzelmi világát. Egy fokkal haloványabb alakítást nyújtott Tamarinként Tamara Ivanis, aki nem olyan szép színű és erőteljes szoprán birtokosa, de felkészültsége, a régizene világában való jártassága, valamint magas fokú professzionalizmusa miatt alakítása így is figyelemre méltó, a barokkosan túlcifrázott részletek némelyikében pedig már-már káprázatos volt. Baráth Emőke mellett az Agenorét megformáló Zachary Wilder mozog leginkább otthonosan a barokk opera zenei világában, hiszen repertoárja Monteverditől Mozartig terjed. Ennek következtében tenorja kevésbé erőteljes, hangja jobban érvényesült a magasabb regiszterekben, éneklése magabiztos, de középszerűbb volt, amit valamennyire ellensúlyozott magas fokú professzionalizmusa.

Az est végén a közönség vastapssal jutalmazta az előadást, Mozart tizenkilenc évesen papírra vetett zsengéje, amely már előrevetíti a későbbi zseniális operakomponistát, sikert aratott a Duna partján. Érdemes lenne tehát elgondolkozni rajta, hogy megfelelő énekesekkel a szerző más korai operáját is megszólaltassák a Müpában.