Kréta királya Magyarországon

A Pesti Hírlap az 1930-as évek elején egy rövid közleményben adta tudtára a magyar olvasónak, hogy Bécsben felújították Richard Strauss és Otto Wallerstein átdolgozásában Mozart Idomeneóját, amelyet tudomásuk szerint negyven évvel azelőtt adtak utoljára az ottani állami operában, s az 1800-as években se játszották gyakran a császárvárosban. A szakmabeliek ugyanis a darabot sokáig nem tekintették önmagában is figyelemre méltó műalkotásnak, hanem csak a későbbi nagy operák előfutárának. Közmegegyezéssé vált, hogy az opera seria hagyományainak követése gúzsba kötötte Mozart kezét: a divatjamúlt és megmerevedett operai formák között a partitúra zenei szépségei nem bontakozhattak ki. Ennek következtében meggyökeresedett a mű átdolgozásának, meghúzásának előadói gyakorlata, miközben annak népszerűsége a nyomába sem érhetett a mester közkedvelt dalműveinek.

Pedig Mozart a Don Giovanni mellett élete főművének tartotta az 1781-ben Münchenben bemutatott Idomeneót, ugyanakkor az is igaz, hogy a darab nehéz feladat elé állítja az operatársulatokat. A zenei anyag jelentős része zenekarral vagy csemballóval – egyes előadásokon zongorával – kísért recitativo (énekbeszéd), illetve a szokásosnál jelentősebb szerephez jut benne a kórus és főként a zenekar. Mozart korai remekműve olyan összetett zenedráma, amelyet aligha lehet sikerre vinni átgondolt előadói koncepció nélkül, s a rendező talán akkor jár el a legbölcsebben, ha hagyja érvényesülni a zenében kibontakozó drámai folyamatokat.

A szereplők zenei jellemzése érzékenyen jeleníti meg lelki rezdüléseiket, azonban a recitativók szélesen áradó kifejezőereje átgondolatlan tolmácsolás esetén egysíkúvá válhat, és unalomba fullaszthatja az előadást.

Mozart szinte minden jelenetben fület gyönyörködtető harmóniavilággal teremti meg a drámai alaphangulatot, az érzelmek széles skáláját vonultatva fel. Mindeközben a motívumismétlések, valamint a szólószámok és együttesek összekötése a korábbi Mozart-operákban – s az akkor már divatjamúlt barokk hagyomány szerint – megszokott merev elkülönülés helyett tematikus átvezetésekkel, nagyrészt a szünetek kiiktatásával olyan zenedrámai folytonosságot teremt, ami csak keveseknek sikerült a korszakban. Tény azonban, hogy ha a népszerű Mozart-opuszok felől közelítünk a darabhoz, csalatkozni fogunk benne, mert az Idomeneo zenei világa nagyon más, mint a Don Giovanninak vagy a Figaro házasságá-nak az élet teljességét bemutató, a korábbi operai hagyományok szintézisét és megújítását létrehozó zenei szövete. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy a kréta királyának történetét elmesélő opera hazai előadás-története csak az 1960-as évek közepén vette kezdetét, hiszen az európai operaházak is csupán ekkortájt kezdték felfedezni azt, s az 1970-es évek elején még mindig arról szólt a vita, hogy helye van-e az Idomeneónak a nagy dalszínházak repertoárjában.

A magyarországi bemutatók története

1966-ban ráadásul nem is a Magyar Állami Operaház, hanem az akkor számos zenei ritkaságot hazánkban elsőként műsorra tűző Szegedi Nemzeti Színház vitte színre a darabot, Bernhard Paumgartner zenetudós, a szerző születésének 200. évfordulója alkalmából készült átdolgozásában. A Vaszy Viktor vezényletével megvalósított előadásnak nem lett különösebb visszhangja, s a hazai operaélet egyelőre nem figyelt fel eme Mozart-ritkaságra, hiszen ezután tizenkét évnek kellett eltelnie, hogy az opera dallamai a fővárosban is felcsendüljenek, először koncertszerűen a Zeneakadémián, majd 1979 őszén a felújítás előtt álló Ybl-palotában is. A bemutató létrejöttében nagy szerepet játszott egy akkor még fiatal, de már európai hírű tehetség: Fischer Iván.

Fischert saját elmondása szerint vonzotta a „lehetőség, hogy az Idomeneónak, vagyis a tizennyolcadik századi opera seriának nincs tradíciója” hazánkban, emiatt nem kell semmilyen előadói hagyományhoz alkalmazkodnia annak előadása során. Ascher Tamás személyében pedig – a kritikák tanúsága szerint – eme elképzeléshez alkalmazkodó rendezőtárssal valósíthatta meg a darab pesti bemutatóját.

Az eredmény egy sokak számára megbotránkoztató előadás lett, melyről a kritikák is több vonatkozásban – kisebb vagy nagyobb – fanyalgással szóltak.

A bírálatok elismerték a színpadra állítás jelentőségét, valamint Fischer értő zenei olvasatát, de a rendezésnek és az énekeseknek felrótták vélt hiányosságaikat. Az előadás valóban felrúgta a korábbi operarendezői tradíciókat: a címszereplőt deheroizálta – Bányai Gábor a Színház folyóiratban megjelent kritikájában úgy vélte, Idomeneo lázadása rezignált, s az előadás végén a békedalt szinte háttérbe szorulva énekelte, majd mint egy bukott uralkodó andalgott ki a színről –, volt énekes, aki hason fekve énekelt, s a címszereplő fiát – akit eredetileg kasztrált szoprán énekelt, majd a bécsi átdolgozás során tenor szólamot kapott – Csengery Adrienne-re osztották ki, s több kritikus sem értette, hogy miért kellett elnőiesíteni a figurát, akinek a sárkánykígyó legyőzőjeként és a soron következő uralkodóként hősies harciasságot kellene sugallnia. Nem vették észre, hogy a zene éppenséggel Idamante alakjának éretlen naivságát emeli ki, amelynek kövekeztében nem ismeri fel, hogy apja után ő is ki lesz szolgáltatva az istenség hatalmának.

Az Idomeneo első operaházi előadásának tehát legnagyobb értéke az egykori kritikák szerint a partitúra értő olvasata volt, s hogy a rendezés a zenével összhangban igyekezett bemutatni a szereplők helyzetét, jellemezni karakterüket.

Mindeközben kimozdította az énekeseket az egyébként valóban sokszor oratorikusan merev opera seria statikusságából: a recitativókat élettel töltötték meg az énekesek gesztusai, a zenekari részek alatti színpadi mozgásuk. A Fischer–Ascher páros Mozart szelleméhez hűen igyekezett kortárs közönségnek szóló előadást létrehozni, amely nemcsak szép zenei, hanem izgalmas színházi élményt is kívánt nyújtani a közönségnek. Az eredmény egy ritkán játszott darab megosztó színpadra állítása lett, ami nagy szerepet játszhatott abban, hogy miután a következő évadban megkezdődött az Operaház felújítása, az Idomeneo nem került át az Erkel Színházba, és az 1979 őszén megvalósított tizenhat előadás után levették a műsorról.

Az Andrássy úton azóta sem csendültek fel az opera dallamai, azt legutóbb 2016-ban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hallhattuk élőben a fővárosban Vashegyi György értő zenei tolmácsolásában, a világhírű Ramón Vargasszal a címszerepben. Az előadás legnagyobb érdeme a zenekari játék szépen felépített drámaisága, valamint a Purcell Kórus finoman árnyalt éneklése volt.

Az Idomeneót utoljára nem a fővárosban, hanem 2005-ben a debreceni Csokonai Színházban állították színpadra hazánkban – csekély érdeklődés és előadásról előadásra fogyatkozó közönség mellett. Ebben szerepet játszhatott a kritikák tanúsága szerint a puritán rendezés és az egysíkúbbra sikerült zenei megvalósítás.

Kijelenthetjük tehát, hogy az idei szezon igazi kuriózuma, hogy eme Mozart-ritkaságot tavasszal a Magyar Állami Operaház mellett a Debreceni Csokonai Színház is műsorra kívánja tűzni. A ritkaságok iránt érdeklődő operarajongóknak tehát ezúttal kétfajta rendezői és zenei értelmezésben is lehetőségük lesz megismerkedni a darabbal. Ráadásul az Operaház előadását az a Kocsár Balázs vezényli majd, aki a 2005-ös debreceni előadás karmestere is volt, tehát nem először találkozik a darabbal, így bízhatunk az értő karmesteri interpretációban, valamint az Opera énekkarának profizmusában, márpedig a szólisták mellett a zenekar és a kórus produkciója is hangsúlyosan fontos az Idomeneo előadása során.