Az iszonyat víziói – Kritika az Operaház Verdi: Macbeth bemutatójáról

A Macbeth Shakespeare legrövidebb és legfeszesebb dramaturgiájú tragédiája, s nem a cselekmény a lényeges benne, hanem a címszereplő lelkében lezajló folyamatok. A hatalom akarása véreskezű zsarnokká változtatja a királyához hű, derék hadvezért, akinek monológjai mélylélektani feltárulkozások, melyek pontos képet festenek a vérrel szerzett trón személyiségtorzító hatásáról. A darab nem kínálta magát tálcán romantikus operaszüzséként, de a fiatal Giuseppe Verdit ez nem tántorította el. Szövegkönyvírójának írt levelében úgy vélekedett, hogy „ez a tragédia egyike a legnagyobb emberi alkotásoknak”, ugyanakkor tisztában volt a szöveg librettóvá alakításának nehézségeivel is. Lehetetlen lett volna a korban megszokott sablonokra felfűzve zenés színpadra adaptálni a drámát, hiszen többek között nincs benne „hagyományos értelemben vett” szerelmi szál. Verdi ezért meg is jegyzi, hogy „ha már nem tudunk valami nagy dolgot csinálni belőle, legalább csináljunk valami szokatlant”, és ez maradéktalanul sikerült is nekik: a 19. századi operairodalomban párját ritkítja a címszereplő és felesége belső lelkivilágának komor zenedramaturgiai ábrázolása. A harmóniavilág, a hangszerelés és a hangnemválasztás egyaránt a sötét tónusokat erősítik, remek atmoszférát teremtenek a rémdrámának, s hatásosan vetítik ki a szereplők vívódásait.

A darab szellemiségétől tehát nem idegen Matthew Wild értelmezése, aki nyomasztó, a horrorfilmek látványvilágát idéző színpadképeket varázsolt elénk a Magyar Állami Operaház februári Macbeth-felújítása alkalmából.

Önmagából kifordult világ

A rendezés a történetet a 11. századból egy elképzelt jövőbe helyezte át, a vészbanyák szerepét pedig átértékelte: nemcsak jósolnak és figyelmeztetnek, hanem a gonosz megtestesülései, akik mindenhol jelen vannak, sőt, ők mozgatják a szálakat, ők adják a tőrt Macbeth kezébe, vagy helyezik a fejére a koronát. A díszlet sötét színeit a felfelé vezető lépcsők világos sávjai törik meg, amin fel-le mozognak a szereplők. A skót kockás minta nemcsak a férfiak szoknyáján, hanem a nők ruháján is megjelenik, mintegy a színekkel is a férjükhöz köti a feleségeket. A kórus tagjai közül is többen egy férfi művész ruhájával megegyező mintát viselnek, a darab ezzel jelzi a nők férfiakhoz igazodását, s utal a nemi szerepek felcserélődésére. Lady Macbeth a tragédiában azt kéri a gyilkos eszméket szító szellemektől, hogy irtsák ki belőle a nőiességét, és annak helyét váltsa fel a vad kegyetlenség. A shakespeare-i szöveg értelmezői szerint az ily módon felcserélődött nemi szerepek morális kétértelműséget és a természet rendjének megborulását jelzik. Wild a boszorkányok megjelenítésével is elbizonytalanít: az azokat megszemélyesítő férfi táncosok nemcsak szakállt viselnek, hanem női ruhát hordanak, torzságukban is őriznek valamit a banyák nőiességéből. A színpadra állítás tehát hatásosan jeleníti meg az önmagából kifordult világot.

A teret a rendező nyilatkozatai szerint a főszereplők vágyai, illetve bűntudata alakítja, ennek megfelelően az előadás egésze szürreális, és a díszlet a történet gótikus jellegét emeli ki. 

Az előadás legnagyobb erénye erős vizualitása, amelynek segítségével nagyszerűen teremti meg az iszonyat vízióit.

A lépcsősor Wild nyilatkozatai szerint a hatalomhoz vezető utat, illetve az erkölcsi visszazuhanásokat jeleníti meg, bár mindezt sajnos nem sikerült következetesen és egyértelműen közvetíteni az előadás során.

A történet nem lett gyökeresen átértelmezve, a rendezés tablószerű beállításai a hajdani, realisztikus rendezések konvencionális megoldásait idézik. A színpadra állítás legnagyobb hibája, hogy nem végezte el az aprómunkát, s nem dolgozta ki markánsan a szereplők viszonyrendszerét és jellemét. Az operában hangsúlyosabb szerepet kap Lady Macbeth, aki első megszólalásától kezdve kemény és célratörő, férjével ellentétben nem habozik, sőt mindig ő a gyilkosságok mozgatórugója. Ezt a rendezés nem domborította ki, ahogy Macbeth jellemfejlődése felett is nagyrészt átsiklott: nem tárta elénk, hogyan válik a királyához hű lojális alattvaló hataloméhes királygyilkossá, majd jut el a közönyig – ez a Macbeth leginkább csak a boszorkányok bábja, aki sodródik az eseményekkel, és szenved a következményektől. Az iszonyatot megkaptuk, de a mélyebb pszichológiai értelmezéssel Wild adós maradt, ugyanakkor profi módon oldotta meg, hogy az előadás egészét átlengje az iszonyat borzadálya, amelyet több jelenetben a zenekar játéka is erősített.

Rajnai Martin dirigálása jól kiszolgálta az énekeseket, és átgondolt – olykor a szokásostól eltérő – tempóival kimérten adagolta a feszültséget, remek keretbe foglalva a kórustablókat, s szépen felépített zenedramaturgiai ívekké fogva össze a jeleneteket.

Az ihletett karmesteri interpretációhoz méltó volt az énekkar teljesítménye is, amelyről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.

Pedig mindjárt az első jelenetben előnytelen helyzetbe hozta őket a rendezés, ugyanis a boszorkányok karát a színfalak mögé száműzte, de az énekkari művészeket ez sem akadályozta meg benne, hogy a címszereplő és a Lady után a darab harmadik főszereplőjévé lépjenek elő. Az előadás legemlékezetesebb pillanatai a magukkal ragadó kórusfinálék.

Elnyerte a közönség tetszését

A két utolsó előadást volt alkalmam látni, ennek következtében lemaradtam az első szereposztás Macbethjéről, s mind a kétszer Kálmándy Mihállyal hallottam a darabot. Mivel régi szerepéről van szó, mindkét estén rutinosan oldotta meg feladatát, és bár hangjának magasságai megkoptak, baritonja még mindig erőteljesen zengi be a hatalmas nézőteret. Alakításának nagy erénye, hogy otthonosan mozog Verdi zenei világában, s kisebb hibáitól eltekintve még mindig képes volt élvezetesen előadni egy ilyen grandiózusabb szólamot is.

Az első szereposztás Ladyjét Boross Csilla keltette életre átütő erejű drámaisággal, nagy vehemenciával az első áriában. Aktivitása a gyilkosság előtt tovább fokozódott, és lélektanilag hitelesen varázsolta elénk a bűntudat őrületét is az Alvajáró jelenetben. Nagyszerűen átgondolt szerepformálása életszerűen tárta elénk a bonyolult lelkivilágú figura szélsőséges érzelemvilágát. A második szereposztásban Rálik Szilvia formálta meg nagy energiákat mozgósítva a férjét a kegyetlenség ösvényén végigvezető hősnőt, s bár ő is régi szerepét kapta vissza, alakítását mégsem éreztem telitalálatnak. Nem sikerült finoman árnyalnia hangerejét, mintha ebben a rendezésben nem találta volna igazán a helyét: Ladyje sem az események igazi alakítója, sem pedig azok áldozata nem volt.

Nem egyszer leírtam már, hogy Cser Krisztián nagyszerű basszus hang birtokosa, aki azonban hajlamos darabosan énekelni a dallamíveket, mintha nem lenne teljesen ura énekhangjának. A másokkal előadott jeleneteit még jó stílusismerettel, szinte kifogástalanul oldotta meg, de Banquo áriáját nem sikerült hajlékonyan, szép dallamíveket énekelve megszólaltatnia.

A Macduffként színpadra lépő Brickner Szabolcs olyan érzelmi töltettel adta elő negyedik felvonásbeli áriáját, hogy méltán aratta vele a legnagyobb sikert mindkét előadáson.

Ezt leszámítva azonban szerepformálása jobbára csak a rendezői utasítások szolid végrehajtására szorítkozott. Malcolm hálátlan szerepében Bartos Barna nyújtott figyelemre méltó alakítást, s a kis terjedelmű szólamban is képes volt megmutatni, hogy nagyszerű hangmatéria birtokosa, aki magával ragadó érzelmi intenzitással tud énekelni. Szintén figyelemre méltó volt Dani Dávid alakítása a gyilkos szerepében. Mindkét fiatal énekes ígéretes tehetségnek mutatkozik, és bízom benne, hogy fogunk még hallani róluk. Macduff feleségét – aki ebben az előadásban a Lady udvarhölgye volt – Megyesi Schwartz Lúcia keltette életre üzembiztosan.

Mindkét este végén úgy tűnt, hogy az Operaház új Macbeth-produkciója elnyerte a közönség tetszését: vastapssal jutalmazták az előadókat, egyes énekeseket pedig hosszan ünnepeltek, pedig a darab nem tartozik a közkedveltebb Verdi-operák közé. Ugyanakkor századunkban ez már a mű harmadik felújítása a Házban – a pesti közönség minden évtizedben kapott egy új Macbeth-adaptációt. Kétségtelen, hogy a történet aktuális és releváns mondanivalóval rendelkezik korunk közönsége számára is, így amennyiben rendelkezésre állnak hozzá a megfelelő énekesek, érdemes újra és újra műsorra tűzni.