Kékszakállú a kórteremben – Kritika a Miskolci Nemzeti Színház Bartók-premierjéről

Kevés problematikusabb darabja van az operairodalomnak A kékszakállú herceg váránál, hiszen Balázs Béla szövege nélkülözi az operalibrettók konvencióit: sok mindent elhallgat, sejtet, ezért a szöveg nem egyenrangú társa a zenének – így a kimondatlan tartalmak kifejezése a zenekarra hárul. Cselekménye statikus képek egymásutánja, amelyből hiányzik az igazi színpadi akció, s nélkülözi a korábban jól bevált dramaturgiai fogásokat is. A nyelvezete balladaszerűen tömör: nem tárja elénk Judit és a Herceg előtörténetének részleteit – például hogy zajlott a leányszöktetés, hogyan ismerkedett meg a két szereplő. Az események in medias res veszik kezdetüket: Kékszakállú és Judit mint férj és feleség érkezik meg a címszereplő komor otthonába. Az ajtók mögött megjelenő szimbolikus terek a lelki tartalmak kivetülő szimbólumai. 

Mindez felveti a kérdést, hogy érdemes-e teljesen realisztikus színpadképben gondolkodnia a színpadra állítóknak, s a balladai homály megtartása vagy esetleg a részletek finom jelzésekkel történő felfedése a megfelelőbb megoldás.

Az elmúlt évek budapesti Készakállú-rendezései realisztikus színpadképeket jelenítettek meg, még a 2011-es felújítás háromdimenziós vetítései is valóságos díszletelemekként funkcionáltak. A Magyar Állami Operaházban tavaly ismét elővett, 2018-as interpretáció szintén konkrét terekkel operál, miközben igyekszik keretet adni a mesének, valamint kibontani a librettóban elhallgatott részleteket.

Kórházi pszichodráma

Szabó Máté miskolci Bartók-rendezése szerencsére elrugaszkodik ettől a megoldástól, ami az előadás javára válik, és képes pszichodrámaként láttatni férfi és nő „párharcát”. Vár helyett egy kórházi szobában vagyunk, amely ridegségével jól helyettesíti az ablaktalan, sötét várterem barátságtalan, életidegen hangulatát. A herceg az ágyban fekszik, beteg, talán haldoklik is, Judit ebédet hoz neki. Ételhordóját leteszi az asztalra, az ápoló távozik. Az ötödik ajtó kinyitásáig úgy érezzük: ezúttal ugyancsak egy realisztikus színpadra állítást kaptunk, amely túl sokat nem tesz hozzá a darab előadás-történetéhez. Aztán az ötödik ajtó feltárulásával szétnyílnak a falak, megszűnik a zárt tér, működésbe lép a forgószínpad, s a szereplők feje fölé a zsinórpadlásról az ágy melletti asztalra helyezett, majd földhöz vágott vár makettjének többszörösére nagyított képe ereszkedik le. Mindez tovább fokozza az atmoszféra komorságát, szürreális álommá alakítja a jeleneteket.

A végtelenné tágult, üressé lett tér, a kórházi környezet jól érzékelteti a szereplők elidegenedését az őket körülvevő világtól, ahogy a herceg megközelíthetetlenségét is.

A rendezés azonban az iróniát sem nélkülözi – a nyitóképben kifejezetten ironikusnak hat, amikor megszólal az ágyban fekvő címszereplő, hogy íme, lássad, ez a Kékszakállú vára. A várat megjelenítő makett értelmezhető a férfi bezárkózásának szimbólumaként. Az ajtók feltárulása során Judit fokozatosan ismeri meg férjét, akinek rideg világa sötét titkokat rejteget: mindenhol az erőszak nyomai, vérfoltok bukkannak fel. Felszínre törnek az indulatok, a herceg leteperi Juditot az ágyra. Ekkor Judit már tudja, hogy nem lehet boldog a férfivel: szerelmük elmúlik, ő is csak egy a sok asszony közül, akik szeretetükkel erőt adtak Kékszakállúnak. Az előadás végén férj és feleség helyet cserél: a herceg ágyba fekteti Juditot, majd felöltözik, és elhagyja az asszonyt. Judit melegséget vitt a szeretett férfi steril világába, beavatást nyert a titkokba, és szeretetével talán meg is váltja a herceget.

Borzongatóan szenvedélyes

Szabó Máté rendezésének nagy erénye, hogy bár nincsenek ajtók, s a várat leszámítva nem jelennek meg a maguk fizikai valójában azok a tárgyak, amelyekről énekelnek, ez mégsem hat zavaróan, mert Antal Csaba díszlete erős atmoszférát teremt, amely jól illeszkedik a zenéhez. A jól működő rendezés azonban felemás zenei megvalósítással párosult.

Az est karmestere, Cser Ádám a partitúra jó ismerőjének bizonyult, vezetésével a zenészek megbízható partnerei voltak az énekeseknek. Játékuk szépen kidomborította a zene borzongató atmoszféráját, szenvedélyes erőszakosságát, ugyanakkor hiányoztak a zenekari hangzás finomabb árnyalatai, a fokozatos dinamikai építkezés. 

Ám a partitúra csúcspontjának tartott ötödik ajtó feltárulása így is revelatív erővel hatott, letaglózóan hatásos volt.

Cser interpretációjában volt egyfajta durvább nyersesség, ami jól illeszkedett a rendezéshez, a kórházi szoba steril ridegségéhez.

Cser Krisztiánt hangi adottságai ideálissá teszik a herceg szerepére, hiszen jelentős basszus matéria birtokosa, de sajnos ezúttal is bebizonyosodott, hogy nem képes megfelelő módon bánni hangjával. Nem először énekelte a szerepet, éneklése ennek ellenére egysíkú, jellegtelen volt. Színészi alakításával nem volt különösebb probléma, de vokális teljesítményébe nem vitt érzelmi árnyalatokat, nem azonosult hitelesen a figurával, amelynek sem a rendezői koncepció szerinti erőszakosságát, sem Judittal szembeni kezdeti elesettségét nem volt képes hitelesen megjeleníteni.

Sikerültebb alakítás volt Herczenik Anna hisztérikus Juditja. Szerepformálása nem volt mentes a figurára rakódott közhelyektől, viszont életszerűen jelenítette meg a gondoskodó, a szeretett férfihoz erőszakosan közelebb kerülni akaró fiatal nőt. Szopránja mindvégig kiegyenlítetten szólt, de nem mindig énekelt szépen lekerekített dallamíveket, helyenként pedig nem elfedte, hanem felnagyította szólama prozódiai egyenetlenségeit, s az erőteljes forték mellett nem sikerült a pianókat sem szépen megoldania. Vokális szerepformálásának még érnie kell, de szopránja alkalmas a szerepre, és a zenei előadás egyenetlenségeiért egyes jelenetekben valamelyest kárpótolta a közönséget az alakítás tagadhatatlan szuggesztivitása.

A Miskolci Nemzeti Színház Bartók-bemutatója erényei ellenére sem volt tökéletes, de Szabó Máté rendezése izgalmas intellektuális kihívást jelent azok számára, akik újfajta megközelítésben szeretnék látni Kékszakállú történetét.