„Számomra minden filmem egy kicsit terápia” – Interjú Dér Asia filmrendezővel

A sajtókönyvben említetted, hogy azért választottad ezt a témát, mert van egy megmagyarázhatatlan, ösztönös félelmed attól, hogy rákban fogsz meghalni. A Nem halok meg számodra tulajdonképpen terápia és a félelmeiddel való szembenézés is volt?

Számomra minden filmem egy kicsit terápia. Sokszor utólag jövök rá, hogy mi mozgatott meg az aktuális történetben. Apai ágon több felmenőm is rákban halt meg, ezért mindig volt bennem egy erős félelem a betegségtől. Emellett egy nehezebben megfogható érzés is dolgozott bennem. Sokáig attól féltem, hogy ha nem dolgozom fel kellően az érzelmeimet és a traumáimat, akkor az majd rákot okoz. Sokat beszélgettünk erről a barátaimmal, és kiderült, hogy nem csak én tartok ettől. Úgy gondoltam, hogy ha őket is foglalkoztatja a téma, akkor még sokakat érdekelhet.

Olyan szereplőt kerestél a filmhez, aki súlyos betegséggel küzd. Hogyan kezdtél neki a szereplőkeresésnek, és hogyan találtál rá Einspach Gáborra?

Olyan személyt kerestem, aki súlyos, akár végzetes betegséggel küzd, de ebben nem a halált látja, hanem a lehetőséget, hogy újragondolja a számára fontos kérdéseket, a döntéseit. Amikor érdekel egy téma, minden ismerősömnek beszélek róla. Valaki mesélt nekem egy orvosnőről, aki halálos betegekkel foglalkozik, és pont erről tart előadásokat. Írtam neki, és már aznap délután felhívott, hogy megtalálta számomra a tökéletes alanyt, Gábort, aki vállalja, hogy filmet készítsek róla.

Azonnal igent mondott?

Leültünk beszélgetni, és elmondtam, miért szeretném elkészíteni a filmet, hogyan képzelem a forgatást, Gábor pedig azt mondta, hogy vágjunk bele.

Össze is tudtatok barátkozni? Egyáltalán közel kerülhet-e egy dokumentumfilmes rendező az alanyához, vagy kell tartania egy bizonyos távolságot, hogy ne befolyásolja az eseményeket?

Ez minden dokumentumfilmesnél egyéni döntés. Én nagyon nehezen tartok távolságot, és sokszor nem is akarok. Könnyen és gyorsan át tudom érezni akár egy idegen személy élethelyzetét is. Nagyon fontos, hogy megismerjük a szereplőt, és megértsük a problémáit, de közben meg kell tartani a távolságot, mert rendezőként az a feladatunk, hogy elmeséljük a történetet, amely a kamera előtt zajlik.

Egy ilyen filmnél, ahol ennyire belelátunk egy személy privát életébe, elengedhetetlen, hogy a rendező ki tudjon alakítani egy bizalmas viszonyt az alanyával. Erre léteznek kidolgozott módszerek, amelyeket a főiskolán megtanulnak a dokumentumfilmesek, vagy ez csupán nyitottság kérdése?

A tanulmányaim alatt sosem került szóba, és sajnos úgy tudom, hogy a mai napig nem tanítják. Most fejeztem be a doktori disszertációmat, amely pont erről szól, valamint a nemzetközi és hazai filmfesztiválokon is egyre többet foglalkoznak a témával. A dokumentumfilmezés nem csak egy műfajtechnikai kérdés. Rengeteg érzelem, trauma törhet felszínre, és olyan lelki folyamatok indulhatnak el a szereplőben vagy akár a stábtagokban is, amelyekre senki sem számított.

Nem vagyunk se pszichológusok, se szociális munkások, mégis sokszor nagyon hasonló szerepbe kerülünk egy forgatás során.

Nagyon fontos lenne erre felkészülni azoknak, akik dokumentumfilm-forgatással akarnak majd foglalkozni, de egyelőre sajnos kevés szó esik róla.

Bár egy súlyos beteget látunk a vásznon, a Nem halok meg mégsem nyomasztó vagy lehangoló élmény, ami valószínűleg Gábor személyiségének is köszönhető. Már az elején érezted, hogy az ő karaktere ekkora erőssége lehet a filmnek?

Mindig nagyon fontosnak tartom, hogy a filmem a főszereplő személyiségéből induljon ki, és azokról a konfliktusokról, érzelmekről és félelmekről szóljon, amelyeket a szereplő hoz magával az életéből. Mivel a Nem halok meg szituatív, követős dokumentumfilm, amely kifejezetten Gábor útjáról szól, az elején éreztem, hogy a személyisége erősen meghatározza majd a film hangulatát. Már az első találkozásunkkor nagyon izgalmasnak tartottam, hogy mennyire máshogy áll a betegségéhez és úgy egyáltalán az élethez. Szinte mindenben más típusú ember, mint én.

A hasnyálmirigyrák halálozási aránya 95 százalék. Gondolom, meg kellett beszélnetek, hogy mi lesz a filmmel, ha Gábor nem éli túl.

Nagyon nehéz kérdés volt, de muszáj volt beszélni róla. A dokumentumfilmekre is vonatkoznak különféle bürokratikus szabályok. Szerződést kellett kötnünk, amely arra is kitért, hogy ha Gábor meghal, a fiai mondják ki a végső szót, hogy megjelenhet-e a film. Gábor azt akarta, hogy akkor is készüljön el, ha meghal. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon be tudtam volna-e fejezni a filmet úgy, hogy már nem él. Borzasztó nehéz lett volna.

Megtetted volna?

Azt hiszem, igen.

A filmben dr. Bodoky György onkológus elmondja, hogy orvosként két feladata van. Meggyógyítani a beteget, vagy ha erre nincs esély, akkor szépen elkísérni őt a halál felé.

Biztos vagyok benne, hogy ez a film akkor is fontos dolgokról szólt volna, ha másképp végződik a történet. És Gábor is ezt akarta volna.

Több mint kétszáz órát forgattatok. Láthattuk Gábor kemoterápia utáni rosszulléteit, valamint azt is, amikor a műtőasztalon fekszik. Volt olyan pillanat a forgatás során, amikor azt mondta, hogy kapcsoljátok ki a kamerát? Te esetleg döntöttél így bármikor?

Gábor sosem kért ilyet. Olyan előfordult, hogy úgy éreztem, mindent felvettünk, amire szükségünk volt, és Gábor épp nem volt jól, ezért abbahagytuk a forgatást, átléptünk a barátszerepbe, és beszélgettünk, vagy csak csöndben ültünk, olvastunk, amíg elaludt. Sok időt töltöttünk együtt úgy is, hogy nem forgott a kamera.

„Nem kell mindig acélembernek mutatni magunkat” – említetted a sajtókönyvben. Volt olyan pillanat a forgatás alatt, amikor elgyengültél?

Nagyon sokszor elgyengülök, ha másokat látok szenvedni, de Gáborhoz hasonlóan magammal kevésbé vagyok empatikus. Próbálom elfogadni a saját gyengeségeimet, és felismerni, ha pihenésre van szükségem. Számomra az volt a legnagyobb tanulság Gábor történetében, hogy rengetegszer magamra ismertem benne.

Szakonyi Noémi Veronika említette egy interjúban, hogy New Yorkban az egyik tanára azt mondta neki, hogy a dokumentumfilmezéshez kell egyfajta jó értelemben vett kegyetlenség, hogy egy szorított helyzetben vagy intim szituációban ne kapcsolja ki a kamerát. Egyetértesz ezzel?

Van olyan rendező, akinek a filmjeit nézve úgy érzem, hogy valóban szüksége volt a kegyetlenség eszközére. Én képtelen lennék hasonlóra, ahogy Noémi is. A kegyetlenség helyett inkább empátiával kezelem a legnehezebb pillanatokat, és szerintem nem kell mindent rögzíteni. Rengeteg filmnyelvi eszköz áll rendelkezésünkre, hogy úgy mutassunk be egy élethelyzetet, hogy ne legyen kényelmetlen, vagy egyenesen újratraumatizáló hatású a szereplő számára, mégis hasson a nézőkre. Számomra az alany jólléte fontosabb, mint hogy hatásos legyen a film.

Miért döntöttetek úgy, hogy már a forgatás alatt elkezditek vágni a filmet?

Amikor Haragonics Sárával készítettük az Anyáim történeté-t, nem néztük vissza a felvételeket forgatás közben. A vágás során jöttünk rá, hogy sok jelenet nem csak arról szólt, mint amit a kamera mögül láttunk a valóságban. Rájöttünk, hogy ha forgatás közben már le tudunk ülni újranézni, hogy milyen irányba halad a történet ahhoz képest, amit eredetileg terveztünk, akkor sokkal tudatosabban tudunk forgatni. Akkor elhatároztam, hogy a következő filmemet már így készítem majd. Ha a forgatás alatt vágjuk a filmet, jobban értjük, mi történik a kamera előtt, tudjuk követni az új irányokat. Egy ember életében rengeteg párhuzamos történet zajlik, és nem tudjuk, hogy évekkel később melyik hol tart majd, és végül melyik válik annyira hangsúlyossá, hogy a film narratíváját adja. Lehet, hogy az egyik szál sokkal izgalmasabbá válik, mint az, ami miatt elkezdtünk forgatni.

Mit adott Gábornak a betegsége során, hogy mellette volt egy kamera, egy háromtagú stáb, és dokumentumfilm készült róla, miközben a betegséggel küzdött?

Azt mondta, sokat segített neki, hogy a forgatás első szakaszában mellette voltunk, amikor magányos volt. Miután körülbelül ötödjére látta a filmet, azt mondta, utólag sok mindenre rádöbbent a fiaival való kapcsolatát illetően. A vetítések utáni közönségtalálkozókon sokat mesélt arról, mi történt vele azóta, hogy meggyógyult, és elkészült a film. Ez valószínűleg számára is felért egy terápiával.

Neked hogyan változott a rákhoz és az elmúláshoz való viszonyod?

Ezen még gondolkoznom kell. A forgatás kezdete óta rengeteget foglalkozom önismerettel. Évek óta járok terápiára. Egyre kevesebb mindentől félek, jobban tudok hinni abban, hogy semmi sem végleges, ha zsákutcába futunk, vissza lehet fordulni és elindulni új irányba. A szorongás és a félelem akkor tud elhatalmasodni rajtunk, amikor nem látunk más utat. Gábor története a bizonyíték, hogy sokkal több út létezhet, mint elsőre gondolnánk. De ez a történet abban is megerősített, hogy nem érdemes külső tényezőtől várni, hogy az majd elindítja bennem a változást. Csak azért, mert extrém élethelyzetbe kerülünk, nem biztos, hogy megtörténik a szembenézés önmagunkkal.

Öt évig tartott, mire elkészült és megjelent a film. Ilyenkor megnyugszik egy rendező, amikor elkezdi járni az útját az alkotás, vagy még csak most jön a neheze, hogy mit szól majd hozzá a közönség?

Számomra ez a megnyugvás, amikor végre eljut a nézőkhöz, és hallom, olvasom, hogy érzéseket vált ki belőlük a film. Ilyenkor már nem lehet változtatni, el kell engedni a filmet. Általában a vágás utolsó fázisát és a bemutatás előtti időszakot élem meg a legnehezebben, amikor még nem tudom, mi lesz a sorsa, eljut-e fesztiválokra, be lesz-e mutatva. Ez most egy évig tartott. Most, hogy már elindult a maga útján, nézik az emberek, vitatkoznak róla, levált rólam a film, mint egy gyerek, és ez megnyugtató érzés.

2020-ban alakult a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete, amelynek elnökségi tagja vagy. Milyen céllal indultatok?

Három fő célunk van.

Minél több nézővel meg akarjuk ismertetni, hogy milyen egy modern dokumentumfilm, hogy ne féljenek a műfajtól.

A Nemzeti Filmintézetnek is meg akarjuk mutatni, hogy milyen nagy igény van a dokumentumfilmekre nemzetközileg is, és érdemes támogatni őket. A harmadik célunk a magyar dokumentumfilmesek közösségének erősítése. Programokat, beszélgetéseket szervezünk, hogy legyen egy erős, egymást segítő közösségünk.

Gyakran elhangzik, hogy a dokumentumfilm már rég nem „beszélő fejekről” szól. A széles közönségben ez mennyire tudatosult?

Ebben a kérdésben borúlátó vagyok. Sajnos úgy érzem, nem tudatosult eléggé. Volt olyan időszak, amikor sokan elkezdték nézni az HBO-n, Netflixen és a különböző streamingplatformokon található dokumentumfilmeket, és úgy tűnt, reneszánszát éli a műfaj. Ma már úgy látom, ez nem segített abban, hogy jobban megismerjék és megszeressék a személyesebb jellegű, moziba készülő dokumentumfilmeket.

A fiatalokat mennyire tudják elérni a dokumentumfilmek?

Meg tudnák célozni, más kérdés, hogy mennyire érik el őket. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon és a Verzió Filmfesztiválon is azt láttam, hogy rengeteg a fiatal. Ez azonban sajnos nem megy magától, sok energiát és főleg pénzt kell fordítani a közönségépítésre. Egyre kisebb költségvetés jut a hasonló fesztiválokra és a dokumentumfilmek, szerzői filmek marketingjére, márpedig ha nincs reklám, nincs közönség. A Katinka és A nemzet aranyai kivételével nem találkoztunk óriásplakátokkal vagy villamosok oldalán található reklámokkal, amelyek dokumentumfilmeket vagy akár szerzői filmeket hirdetnének. Innentől már nem az a kérdés, hogy az emberek szeretik-e ezeket a filmeket, hanem az, hogy egyáltalán tudnak-e róluk.

Az utóbbi időben egyre nehezebben kapnak állami támogatást a rendezők a nagyjátékfilmekre. A dokumentumfilmeknél hogyan változott a helyzet?

Nem sokat változott a helyzet, mert dokumentumfilmekre mindig nehéz volt rendes támogatást kapni. A régebbi, tévében vetített beszélő fejes dokumentumfilmek miatt az az érzésem, hogy a döntéshozókban még nem tudatosult, hogy ezek az alkotások ma már több éven át készülnek, és mozikban, fesztiválokon vetítik őket, ahogy az sem, hogy ugyanúgy egy stáb dolgozik rajtuk, mint egy nagyjátékfilmen, akiket meg kell fizetni. Szerencsére a magyar dokumentumfilmesek közül sokan kapnak támogatást külföldről. Számos olyan nemzetközi filmalap és filmes pályázat létezik, ahol tudnak pályázni a magyar rendezők, de ezeken a helyeken óriási a verseny, hiszen az egész világ dokumentumfilmeseivel állunk egy sorban.

A fiatalok szívesen választják a dokumentumfilmes pályát?

Egyre többen indulnak el ebbe az irányba. Sokan vannak, akik nagyjátékfilmes rendezőként képzelik el magukat, aztán rájönnek, hogy mennyi lehetőség rejlik egy dokumentumfilmben, ezért váltanak. Szerencsére egyre nagyobb az átjárás a két műfaj között, és egyre több hibrid film készül. A filmnyelvi eszközök jórészt ugyanazok, a téma, a lehetőségek és a rendező személye szabja meg, hogy az adott alkotás melyik műfajban találja majd meg a helyét.

Van már újabb filmes terved?

Több témán gondolkozom, lehet, hogy a következő filmem a Budapesti Iskolát idéző hibrid műfaj lesz. Jelenleg többet még nem szeretnék mondani róla, csak annyit, hogy ez is egy tabutémát érint majd.

A Nem halok meg január 4-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.