Minden úgy jó, ahogy van – Kritika a Katona József Színház Egy nyár című előadásáról

Carlo Goldoni Egy nyár című komédiája volt a Katona József Színház idei utolsó nagyszínpadi bemutatója. Az író ezen kései munkájában nincsenek szélsőségesen rossz vagy jó szereplők, csupán hétköznapi emberek, akik élni, szeretni, boldogulni próbálnak. Nincs boldog befejezés sem, az élet egyszerű kaotikus világa létezik csupán, ahol a szerelmesek elszakadva egymástól belemenekülnek egy, a tehetetlenségük keserűségét gyógyító féligazságba: „Minden úgy jó, ahogy van.”

Ascher Tamás rendezése is ezt a kényelmetlen világot teremti meg. Elhagyja a megszokott színházi formákat, a jól megformált jelmez- és térhasználatot, ezzel kizökkentve a nézőt egy klasszikus dráma élvezetéből. Ráébreszt, hogy az a világ, ahol a sok bonyodalom után mindenki megtalálná a helyes utat és végül minden elrendeződne, nem létezik. A komédia minden szereplője házasságot szeretne. Azt hihetnénk szerelemből, de szépen lassan kiderül, hogy nincsenek nemes érzelmeik, és a háttérben az anyagi biztonság, a magánytól való rettegés vagy éppen az észszerűség motivációja áll.

Diszharmonikus valóság

A nézőn múlik, hogy átengedi-e magát a következetlenségek okozta káosznak, és élvezni tudja-e ezt a vágyott világtól oly távol eső, diszharmonikus valóságot, vagy ragaszkodik egy klasszikus komédia rendezett megformálásához. Ha ez utóbbinál maradna, akkor egy elkapkodott rendezést láthat a színpadon, ahol Ascher Tamás nem fordított elég időt és figyelmet a jelmezekre, karakterekre, kapcsolatokra, térre. Az első esetben viszont, elfogadva a rendező szándékát, egy, a rideg valóságra rávilágító előadást élhet át.

Kibontakozik egy izgalmas szerelmi háromszög, amely egy elszigetelt térben, távol a mindennapokat jelentő várostól tökéletes helyszínt kap arra, hogy teljes katasztrófába fulladjon.

A szerelmes lánynak szegezett legfőbb kérdés az, hogy a kötelességet vagy a szívét követi majd. Borbély Alexandra alakításában igazán együtt tudunk érezni a két férfi közé szorult lánnyal, Giacintával. Érdekes jelenet, mikor szolgálójának, Brigidának számol be Guiglielmo (Mészáros Béla) figyelmességéről, apró érintéseiről, lágy kedvességéről, de pár pillanat múlva az imént lefestett gyöngéd férfi erőszakosan ragadja karon a lányt, és kiabálni kezd vele. Nem a vesztes szerelmes kétségbeesése jelenik meg általa, hanem egy agresszív férfi kirohanása. Akár az életben, a kívülről látható rossz jellemet eltakarja a szerelmes szemére ereszkedett rózsaszín köd. Talán ezért marad el kettejük között az izzás, a szikra, amelyet egy tiltott szerelem magával hozhatna. Ennek a kapcsolatnak kéne a szív oldalán állnia, ennek kéne mindent elsöprőnek lennie, míg a másik keserű és magányos életet hozna, mégsem történik meg ez a szembeállítás. Hiszünk ugyan Giacintának, mégis alig értjük meg.

A kötelességből fakadó „szerelem” Giacinta és Leonardo (Bányai Kelemen Barna) jegyessége. Köztük nincs lángolás, nincs szenvedély, csupán belenyugvás. Leonardo házasulási szándéka mögött egy másik motiváció, a pénz bontakozik ki. Ügyét nagyban segíti Fulgenzio (Dankó István), aki Leonardo, az örömapa (Bezerédi Zoltán) és a gazdag nagybácsi (Elek Ferenc) között ingázik, hogy biztosítsa a házasság megkötését, és ezzel Leonardo anyagi biztonságát és boldogságát. Miért segít ez az öltönyben fel-alá szaladgáló, aktatáskás ember ennyire készségesen az adósságokba keveredett férfinak? A színlapról kiderül, hogy ők ketten barátok, ám a darab semmiféle utalást nem tesz erre. A kezdő párbeszédekben elhadarják ugyan a kapcsolatokat, de ez annyira az elején történik, hogy a nézőnek arra sincs ideje, hogy felfogja, színházban ül, máris lemaradt az információk kétharmadáról. Ám az előadás tovább vágtat, nincs idő megállni és átgondolni, ki kivel van. A bonyolult olasz nevek sem segítenek, és nagy fejtörést okoznak nemcsak a nézők, de a szereplők számára is, akik Guiglielmo vagy éppen Giacinta nevét hol így, hol úgy mondják, nem segítve ezzel a nézőt a szövevényes történet követésében.

A színészek játéka hiteles, emberi, felismerhetjük köztük hétköznapjaink szánalmas, szerethető vagy éppen komikus figuráit.

Ez utóbbit testesíti meg Keresztes Tamás, aki Ferdinando karakterében kényelmesen mozog, és mindenkit megnevettet. „Ön, Uram egyetlen dologhoz ért nagyon, a legalattomosabb módon provokálni” – halljuk a személyleírást. Karaktere mégsem negatív, hiszen az életben is szórakoztatónak tartjuk az ilyen embereket, ha nem minket vesznek célba gúnyolódó megjegyzéseikkel. Keresztes Tamás megszólalásai jókor érkeznek, pontosan megválasztott hangsúllyal és gesztusokkal.

Rendezetlen színpadkép

A jelmezek nem egységesek. Könnyed nyári ruhákban jelennek meg a férfiak, színes ing, könnyű anyagú nadrág, halvány színek. A nők ellenben koktélruhákban és rikító színekben pompáznak. Nagy lehetőség volna a színekkel való játékban, amely segíthetné a nézőket a kapcsolatok kiemelésével, vagy tükrözhetné a karakterek jellemfejlődését. A párok jelmezei azonban nem passzolnak egymáshoz, de nem is egymás ellentétei, vagyis nem adnak többletjelentést a darabhoz, de még csak esztétikusnak sem mondhatnánk őket. Emberek, akik valahogyan egy helyre kerültek, semmi több.

A szereplők térben való mozgatása és a tér használata sem egységes. A darab elején a két család elkülönített terét a színpad két szélén látjuk. A gyors helyszínváltások miatt tökéletes ez a megoldás, ám az átjárások használata következetlen. Hol a bejárati ajtón keresztül érkeznek a látogatók, hol csak egyszerűen átsétálnak a színen egyik szobából a másikba. Egyik megoldás sem lenne rossz, de a kettő egy időben való használata összezavarja a nézőt. A nyaraló be- és kijáratait is hasonló következetlenségekkel használják. A színpad elején elhelyezett ajtók hol valakinek a szobáját rejtik, hol csupán egy színpadról kivezető kijáratként funkcionálnak.

Nem a megszokott színpadi technikákat használja a rendező, elmaradnak a fókuszpontok, és nem segíti a nézőt a fontos szereplők kiemelésével sem.

Kedvelt technikája például a szereplők tablóba állítása egészen indokolatlan helyzetekben. Ezt a technikát felvonás- vagy darablezárásra, illetve -kezdsére szokták alkalmazni, ám itt többszöri megjelenésével elveszíti jelentését. A sok szereplő sokszor jön-megy a színen bármiféle ok nélkül. Ezzel elveszik a fókuszt azokról, akik igazán fontosak, és akiknek van valódi indokuk, hogy megérkezzenek vagy elmenjenek. Nincs kiemelve, amikor valaki kihallgat egy beszélgetést, vagy váratlanul megjelenik, esetleg keres valakit.

Carlo Goldoni újítása volt, hogy betétdalokkal fűszerezte előadásait, amelyek nem képezik szerves részét a történetnek. Ezt megtartja a rendező, és egy bárénekesekhez hasonló zongoristát (Gombkötő Zoltán / Banga Dániel Gábor m. v.) és énekest (Matisz Flóra / Roszik Hella m. v.) helyez el a színpadon, hangulatteremtés vagy éppen dramaturgiai nyugvópont megalkotása céljából. Ők néhol a cselekmény megfigyelőiként vannak csak jelen a színpadon, sőt, helyenként egy intim jelenet hátterében ülnek úgy, mintha ott sem lennének, miközben a színészek ki is hangsúlyozzák, milyen jó, hogy végre kettesben vannak. De ugyan törődnénk-e mi két vadidegennel, ha a szív kérdéseiről akarnánk beszélni egy lopott pillanatban?

Egyetlen harmonikus kapcsolat jelenik meg a színpadon, Rosina (Erdős Lili m. v.) és Tognino (Jakab Balázs) szerelme. Szinte még gyermekek, de a másik minden hibája ellenére szeretik egymást. Ők nem a nagy család közönsége előtt élik meg szerelmüket, hanem titokban kötnek házasságot. Itt nincs hátsó szándék, pénz, kétségbeesés, csak szerelem. A többi szereplőből, akik nem ismerik fel az egyetlen romlatlan kapcsolatot környezetükben, mégis inkább lenézést váltanak ki. De ne higgyük, hogy jobbak vagyunk a színpadon álló karaktereknél, ugyanis Jakab Balázs olyan naiv és bugyuta karaktert emel színpadra, hogy mi is csupán legyintünk szerelmükre.

Számos mellékszereplő színesíti a darabot szolgák, rokonok személyében. Mindegyik szolgálónak van valami egyedi szokása, tulajdonsága, amely megnevetteti a nézőt. Gyakran a színpadra téved a szakács (Pásztor Dániel), aki bár egy szót sem szól, színes foltja lesz a darabnak. Morcosan bejön-kimegy, szemetet, koszos tányérokat, poharakat cipel, és egyetlen vágya, hogy legyen egy kis pihenője, amikor rágyújthat. Többször nekikészül ennek a folyamatnak, de mindig megszakítják valami újabb drámai fejleménnyel. Pásztor Dániel szinte egy a nézők közül ezzel a szótlan jelenlétével. A darab végén, mikor az események elrendeződtek, a nyaralásnak vége, és mindenki indul a maga útjára, ismét megjelenik a színen. Már minden színész a nézőtérnek háttal áll, és a nézők boldogan várják a megnyugvást, a megérdemelt cigaretta meggyújtását. A szakács szájába veszi a cigarettát, kotorászik köténye zsebében a gyújtóért, majd beindul a zene, és ő egyszerűen kisétál a színről. Ahogy életünkben, úgy a színpadon sincs megnyugtató lezárás.