Nem kell mindig jól lenni, de tudni kell jól rosszul lenni – Kritika a Katona József Színház Extázis című előadásáról

Tarnóczi Jakab legújabb rendezését, az Extázist 2023. december 16-án mutatták be a Katona József Színház nagyszínpadán. A több mint háromórás előadás első harminc perce, a két szünet és az utolsó tizenkét perc lehetőséget nyújt számunkra, hogy bejárjuk a színpadot, végighaladjunk a lakás tereiben, a konyhában, a nappaliban, a hálóban, a fürdőben, a mosdóban, sőt a sarki éjjel-nappali üzletbe is betérhetünk. Nem az előadás preparátuma ez, a szereplők mindegyike tesz-vesz körülöttünk, interakcióba lép velünk. Donát például (Jakab Balázs) rágót kér a vele szembejövőktől, a Mystic Detox frontembere (Jordán Adél) a kanapén ülve gyakorol, az intim közelség megteremtésének biztosítékaként pedig a fürdőszobába belépve Peti (Pásztor Dániel) ázik a kádban.

A fiatal rendező korábban már a Magányos emberekben is kísérletezett a nézőt résztvevővé tevő színházi formával, ahogy a hétköznapi emberek mindennapi tragédiái, megküzdési problémái is foglalkoztatták korábbi munkáiban, gondoljunk csak a Melancholy Roomsra. De jól láthatóan Tarnóczi Jakab rendezői munkásságának legfőbb érdeklődési pontja a társas magány.

A Melancholy Rooms a járványidőszak bezártságából nyert ihletet, most pedig az Extázis fordít egyet a helyzeten: egy térbe zárja a boldogságra vágyó fiatalokat. Ám az eredmény elkeserítő, a kapcsolódás nem lesz könnyebb attól, hogy a fizikai falak akadálya leomlik.

A lakásban egy testvérpár, az élet minden területén stagnáló Ábel (Béres Bence) és az útját, identitását kereső huszonegy éves Janka (Kanyó Kata) élnek, illetve barátjuk, a történelem szakos Peti. Ők hívják át iszogatni Janka táncos társát, a leszbikus Verát (Tóth Zsófia), a súlyosan szorongó Donátot és Janka volt barátját, a félig francia Alexet (Gloviczki Bernát). A teljesen hétköznapi nevek teljesen hétköznapi figurákat takarnak, akiknek egy kissé ugyan durvábbra sikerült, de lényegében már mindannyiunk által átélt estéjébe nyerünk bepillantást. Az Extázis épp attól olyan mellbevágó, hogy térben, időben teljes mértékig a mi hétköznapi létezésünk lenyomata. A nem kiemelten különleges történetek színpadon ábrázolva dermesztően hatnak: mennyi szívszorító nehézséggel, kétségbeeséssel, drámával vannak teli még a középosztály mindennapjai is! A nagy események, az objektíve szélsőséges helyzetek mellett pedig nem bagatellizálhatók el a viszonylagos jólétben élő társadalom súlyos megélései sem. Kétségbeejtő, hogy az értelmiségi munkáját mennyire kevés megbecsüléssel jutalmazzák, tanulmányaikat valószínűleg csak egymásnak írogatják a lakbért is nehezen összespóroló történészek, és azzal sem kevésbé fájdalmas szembesülni, hogy

a szorongás és tehetetlenség talán az egyik leghétköznapibb érzés, már persze, ha legalább önmagunkkal őszinték tudunk lenni, és nem ködösít el bennünket már belülről is a „nekem jól kell lennem”, a „happy tacit” és a „good vibes only”.

Az enervált létállapotok kifejezésének eszköze a kifejezésképtelenség: mintha egy Csehov-drámát néznénk, effektíve alig van történés a színpadon, és közben mégis oly sok minden forog kockán érzelmi síkon. Ezt azonban csak mi vesszük észre, a szereplők nem figyelnek oda a másikra, megszólalásaik elúsznak egymás mellett, párbeszéd formájú monológok sorjáznak a színpadon. Nem is magától értetődő a kimondott szavak értelme, a töredezett, be nem fejezett mondatok, amelyeket legalább fele arányban értelmetlen kötőszavak töltenek ki, fogalmi szinten nem sok információt hordoznak. Mégis elszomorító, hogy milyen könnyen megértjük az ismerős nyelvhasználatot, a small talkok mögött húzódó tehetetlen szorongást, a valódi figyelem hiányában elharapott mondatok értelmét, az ismétlődő témák kényszeredettségét. Néha ugyan van egy-két hangzatos gondolat a kortárs magyar színház problémáiról vagy Magyarország politikai helyzetéről, és bár ezekre az unásig ismételt, erőltetett poénokra még mindig felhangzik a nézőtér keserű nevetése, de a nagyon direkt megjegyzéseknél sokkal találóbbak az olyan finom, elejtett mondatok, mint a boltoslánynak, Virginiának (Mentes Júlia) a félmondata, miután randevúra hívják, miszerint sajnos ő soha nem végez, mert ez egy éjjel-nappali. Ebben az elsőre humorosnak tűnő foszlányban – hisz kontextusában Virginia ezzel az átlátszó kifogással a félbolond Miklóst (Lengyel Benjamin) próbálja lerázni – csak másodlagosan, de mégis automatikusan asszociálunk a soha meg nem álló mókuskerékre, a folyamatos készenlétben élésre, arra, hogy igazán ráérni már szinte ismeretlen fogalom a legtöbb ember számára.

Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia közös dramaturgiai munkája mindenfajta erőltetettség nélkül jeleníti meg a fővárosi szlenget, a nyelvi realizmus még a legkényesebb tetőpontok monológjaiban sem válik igazságosztó szónoklattá. Ábel kétségbeejtő meglátása arról a nem jól működő rendszerről, amelyben állandóan jól kell lennünk, mert mindig mindent nekünk kell erővel működtetnünk, máskülönben magától összeomlana a rendszer, Donát pánikrohamszerű ventilálása, hogy már nincs olyan, hogy egyszerűen felkelünk, és minden normálisan jó, örülni és kiborulni sem lehet a józan hétköznapokban, olyan mondatok, amelyek az egyszerű nyelv által teremtenek sebezhető pillanatokat.

Nem jól átgondolt, előkészített közlésekről van szó, hanem gyermeki őszinteségből, aktuális érzelmi állapotból eredő kifakadásokról, vagyis olyanokról, amelyek megkérdőjelezhetetlenül hamisítatlanok.

Befogadóként pedig nyoma sincs az alárendeltség érzésének, a legkisebb mértékig sem érezzük önmagunknál tisztábban látóknak a karaktereket, pillanatnyi felismeréseikben a pattanásig feszült érzelmi azonosulásunk szabadul fel.

A Tarnóczi Jakab-rendezések összetéveszthetetlen atmoszférája az Extázist is átjárja. Az ambient jellegű elektronikus zene egész előadáson át tartó alapzaja olykor dinamikusabb irányt vesz, máskor egy-egy szólóénekbe torkollik, az erőteljes füstgéphasználat, vegyítve a díszlet és jelmezek pasztell és neon dominálta színvilágával Wes Anderson esztétikájának balkáni formáját idézik. A három és fél órán át tartó zene és a párhuzamosan látható terek tömény ingerét fokozza az élő közvetítés. A színpad két oldalán telefonkijelzőre emlékeztető vetítőn közeli felvételek láthatók a szereplőkről, amelyeket a térbe betolakodó két fekete ruhás ember kamerával rögzít.

Azontúl, hogy ez azért praktikus, mert így láthatóvá válnak a nézőtérről a takarásban lévő szobák is, egyrészt a színészi munka részletei is meghitt közelségbe kerülnek hozzánk, másrészt korunk folyamatos megfigyeltségérzetét, a külvilág kizárhatatlanságát is nyomasztóan érzékelteti a vetítés.

Fejfájdítóan sok impulzus éri a nézőt egyszerre a színpadon, nem ritka, hogy egyidejű interakciók zajlanak, de ha csak egy párbeszédre is kell figyelnünk, fél szemmel akkor is azt nézzük, miként tartják folyamatos mozgásban a többi szereplőt Cuhorka Emese remek koreográfiái.

Amikor már szinte minden szereplő egyéni nagy felismerése, érzelmi kirohanása lassan katarzisba torkollna, Donát az alkohol és egyéb stimulálószerek hatására betámolyog, és teleokádja a színpad közepét. Fogják a fejét, felmossák a mocskot. A magaslatok illúziójából így csöppenünk vissza a kisrealista valóságba, az érzelmi megindulások csak az illuminált emberek felszakadó nagy szavai voltak. De miért ne lehetnének ezek igaziak? Nem épp a folyamatos józanságunk, „jól vagyunk” állapotunk akadályoz minket a cseppnyi mesterkéltséget is nélkülöző őszinteségben? Végtére is Ábel egy aznap este megismert nőnek ki tudja mondani azt, amit a pszichológusának hosszan tartó munkával sem volt képes, és ettől az idegentől megkapja azt a mondatot, amelyre igazán szüksége van. Az, hogy az ilyen jellegű érzelmi gátszakadást másnap mi magunk miként ítéljük meg, tudunk-e belőle építkezni, vagy a társadalmi normák igénye szerint olyan szégyenné degradáljuk, amelyet érdemes ignorálni, rajtunk múló nyitott kérdés marad.

Egy ennyire átfogó, egész generációt meghatározó jelenségről nem nehéz úgy beszélni, hogy megszólítva érezze magát a közönség, ám az Extázis szerencsére nem elégszik meg azzal a lehetőséggel, hogy a szinte mindenkit foglalkoztató témaválasztás majd önmagában végig fenntartja az érdeklődést. Attól függetlenül, hogy a mindannyiunk által ismert, legtipikusabb fiatal figurák gyűlnek össze a térben, a karakterek nem maradnak egydimenziós prototípusok, gazdag tulajdonságrendszerük megmutatja szerethető és kiállhatatlan oldalukat is. A remek színészi munkának köszönhetően mindent elhiszünk a fiataloknak, pedig a hitelesség nem könnyű feladat egy olyan előadásban, amelynek világa ennyire ismerős a közönség számára.

A Katona legújabb színészgenerációja már nem először bizonyít, ám az eredményes színészvezetésről sem érdemes megfeledkezni. Sok testre szabott szerep mellett elsőre meglepő választásnak tűnhet Bányai Kelemen Barna a drag queen szerepében, ám a természetes és árnyalt alakítás meggyőző ereje egy percre sem zökkent ki bennünket az előadásból. A lakásban összegyűlt jellemek hiányérzet nélkül fedik le a hazai fiatalok fontosabb élethelyzeteinek ábrázolását, a paletta teljességét csak Ábel pszichológusa (Dankó István) töri meg. Humorosnak szánt megszólalásai kissé kellemetlenek, erőltetettek maradnak, de ez a gyengébb alakítás nem is meglepő igazán, hiszen a figura önmagában kissé elnagyolt, kidolgozatlan. Poén szintjén ugyan megjelenik a személyes válságokkal küzdő pszichológus sztereotípiája, de a többször elismételt vicc gyenge geg marad csupán. Az előadás egésze alatt záporozó poénok általában épp attól válnak szórakoztatóvá, hogy a mögöttük húzódó nyomasztó valóság is ugyanolyan súlyos, mint maga a kifigurázás, a nevetés ezt a feszültséget oldja. A pszichológus önmagában azonban nem vált ki együttérzést, figurája csak a kezeltje relációjában bír jelentőséggel, valódi tragédiája hiányában pedig elviccelhető gondjai is érdektelenek maradnak. Nemcsak azért sajnálatos ez, mert így kilóg a többi alakítás sorából, de azért is, mert hiányérzetet hagy maga után. Ő sem ismétlődő, potenciál nélküli figura, a másoknak való segítségnyújtásba belerokkanó ember sziszifuszi munkája, fájdalma fontos jelenség lehetne a darab témáját tekintve, és ezt a szerepet csak az ő karaktere tölthetné be igazán.

A nagy lélegzetvételű előadás az egységes történetvezetés hiányában direkt monotonitásba fullad. Ez az egyhangúság azonban nem vontatottságot jelent, hiszen csak egészen az előadás végére válnak szükségszerűen émelyítővé az ismétlődő cselekvések, céltalan megszólalások. A huszonévesek életének monotonitását láthatjuk, amelyet – bár olykor elfednek a felszínes kilengések illúziói, de valójában – a haladást alig elősegítő, csak az egy helyben toporgást fenntartó munka, az ismétlődő események felőrlő jelenségei kereteznek.

Az Extázis egy komoly pszichés érzékenységgel bíró szociográfiai megfigyelés. Ítélet és didaxis nélkül, egyszerre szívszorító és szórakoztató módon mutat társadalmi tablót önmagunkról és a környezetünkről, amelyben a gondolati tartalmon túl kiemelkedő esztétikai élvezetet is nyújt. Hogy előrébb jutunk-e a másokkal megosztott gondolatainktól, hogy feltétlen gyógyít-e a közösség, vagy olykor önmagunkba zártak maradunk a fizikai közelség ellenére is, ezeket a fontos kérdésfelvetéseket nem követi válasz az előadásban.

De egy nyilvánvaló kijelentése mégis van az Extázisnak: egymáshoz kapcsolódni – ez az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet.

Miután Lehel (Bányai Kelemen Barna) és Janka megígérik egymásnak, hogy többet beszélgetnek majd mindenről és bármiről, a közönség ismét felözönlik a színpadra. A sok idegen és ismerős együtt táncol, egymásra mosolyog, szót vált, miközben az előadás ideje alatt takarásban elkészült levest behozzák a színpadra, és kis tálkákban szétosztják, közösen eszünk. Nincsen bölcs válasz arra, hogyan is lehetnénk jól, de annyi bizonyos, hogy a közösség segít a túlélésben. Nem biztos, hogy a problémák megoldódnak a kapcsolódástól, de az igen, hogy csak annak segítségével válnak elviselhetővé.