Egykedvűen „lázadni” a végzetszerű apátiában – Galaxisok: Ellenszélben-lemezkritika

A 2013-ban megjelenő Kapuzárási piknik, majd a 2015-ben napvilágot látott Legszebb éveink című lemez hozott nagyobb nyilvánosságot Szabó Benedek dalainak, aki ekkoriban egy, a húszas éveiben járó, társadalmi viszontagságokkal küzdő, vidékről a fővárosba kerülő bölcsész értelmiségi figurát rajzolt meg dalszövegeiben. Szorongás, a vágyak be nem teljesülése, a polgári léttel járó evidenciák elleni küzdés témája jellemzi ezt a szövegvilágot. A korabeli kritika – helyenként túlzóan – a Cseh–Bereményi-alkotópáros által létrehozott élményvilág egy különös allúziójaként vagy folytonosságaként értelmezte ezeket a dalokat, mely elgondolás csak annyiban helytálló, hogy mind Bereményi, mind Szabó egy adott korszak közérzeti klímáját, és az abban sínylődő, saját társadalmi státuszában tehetetlen embert jelenítette meg a szövegekben. Bereményi tudta tartani a lépést a változó korral (lásd például a rendszerváltás körüli időszak egy lenyomatának is mondható Új dalok című lemezt), teljesen más befogadói kultúrában is alkotott, és egyébiránt is témagazdagabb az általa írt szövegkorpusz. Szabó Benedek kevesebb témával dolgozott első korszakában, legtöbb szövegbéli megszólalása az „életeleji” válságot tekintette origónak.

Ebből a pozícióból mozdul el a Focipályákon sétálsz át éjszaka (2017), amely egy klasszikus értelemben vett zenekarrá formálta a Szabó Benedek és a Galaxisokat. Ez a korábbiaknál sokkal alanyibb anyag lett, egy szerelemmel, bűntudattal és pánikrohamokkal átitatott utazás. A Lehet, hogy rólad álmodtam (2018) ezt az utazást némiképp folytatni kívánja, az elszállós, zongorára is építő hangszerelés, a közös zenekari alkotásra való fókuszálás pedig egyértelműen mutatja, hogy

a zenekar nem kívánja magát újrajátszani, nem szándékozik megismételni a „legszebb éveit”, hanem új alkotói utakat keres.

Ennek a döntésnek köszönhetően a könnyűzenei térképen lévő pozíciójuk közelebb került az undergroundhoz, aztán egy rövidebb stagnálás után megjelent a Cím nélküli ötödik lemez (2020), amely újra felkavarta az állóvizet, és újabb koncertslágereket is hozott (Szép volt, Vakáció!). Kilenc hónapra rá megjelent a Történetek mások életéből (2020), amely egy dupla lemez lett. Szépen, csöndben hullott az ölünkbe, szinte észre sem vettük, és lehet, hogy a zenekar nem is óhajtotta olyannyira, hogy minden szem erre az anyagra irányuljon. Ez a helyzet ugyanis már az alkotásról szólt: a Galaxisok (ekkor már elhagyták a Szabó Benedek és a Galaxisok nevet) úgyis megtalálja a maga közönségét, úgyis eljut ez a lemez azokhoz, akik hallani szeretnék.

A 2023-as Minket ne szeress! már azt mutatta, hogy a Galaxisok önjáróvá vált, nincs rajtuk nyomás, nincs rajtuk kényszer, nincs szükség olyan célok felállítására, hogy mondjuk megtöltsék a Puskás Arénát. Ők határozzák meg az irányt, nem az irány határozza meg őket. Nem várt, erőteljes vállalás ez a társadalomkritikai, politikus lemez a zenekartól. Ez a vonal folytatódik az Ellenszélben esetében is, amelynek kapcsán fel kell tennünk a kérdést: a polarizált és apatikus nyilvánosságban mit jelent „ellenszélben” lenni?

A szembenállás elkerülhetetlen

A művész szembenálló pozíciója lehet közvetlen vagy közvetett. Az ebből a perspektívából létrejövő megszólalások lehetnek tehát olyanok, mint amit Dé:Nash fogalmaz meg például a Peace, Love, NER című dalban, vagy amit a Carson Coma Feldobom a követ című dalában hallhatunk, amelyben a miniszterelnök neve is elhangzik. Az ilyen konkrét szövegek a mai magyar nyilvánosságban kontraproduktívak is lehetnek.

Az odamondás ugyanis nem gyengíti a hatalmat, hanem egy hatalmi diskurzust erősít.

Ez nem jelenti azt, hogy ezek a megszólalások helytelenek lennének, csak egész egyszerűen kialakult egy olyan közbeszéd és közállapot, amelyben a direkt állítások nem az egészséges kritikai attitűdből fakadónak lesznek fémjelezve, és eredeti szándékukkal ellenkező hatást keltenek. Indirekt módon megfogalmazott rendszerkritikára kevesebb példát lehet találni a nemrég megjelent lemezek közül, talán a 30Y X című, legutóbbi albuma lehet az az anyag, amelyen fellelhetők ilyen gesztusok, ha csak az éhezők jóllakottak vagy a harag című dalokra gondolunk. Ha a közvetlen és közvetett kritikai megszólalásmódot végletekként gondoljuk el a kortárs könnyűzenei térben, akkor a Galaxisok Ellenszélben-lemeze e két véglet között helyezkedik el.

A Recorderen megjelent albumpremierrel egybekötött interjú is rásegít erre a megállapításra, a cikkben ugyanis elhangzik a „protestlemez” kifejezés. Az alkotók tehát egyértelműen vállalják ezt az attitűdöt, nem szabadkoznak, mindenképp direkt módon fejezik ki szembenállásukat. A dalok viszont ennél jóval visszafogottabb regiszterben működnek. Le kell szögeznünk: ez nem egy politikai lemez, hanem egy politikus lemez, amely nem akar egy már megalkotott politikai ideológia mentén gondolkodni vagy egy meggyőződést elbeszélni, és semmiképp sem akarja pontosan megkonstruálni a regnáló rendszerrel szemben elhelyezkedő ember figuráját.

A lemezen szereplő dalok többsége akár egy másfajta politikai rendszerben vagy ciklusban, társadalmi berendezkedésben is működőképes lehet.

Nincsenek konkrét fogalmak, amelyek a hazai politikai rendszert pontosan megjelölnék. A dalokban felsorolt problémák – hiába tudjuk azt mondani, hogy a mieink – nem nemzeti specifikumok, más-más, akár nyugati társadalmakban is fellelhetőek. Mindezektől függetlenül az alkotók utalnak a jelenlegi rendszer egyes sajátosságaira: „A fákat kivágták, és az összes tavat lecsapolták” (Konszolidáció); „Élünk együtt, hátunkon célkereszttel, / egymást nézve, hogy vége lesz-e egyszer” (Ellenszélben); „Fekete autódban rálépsz a gázra; / tied a korszak, tied a pálya” (Fekete póló); „A parton, ahová fürdeni jártunk, / most hófehér yachtok állnak” (Örökre elég volt ebből).

Az apátia végzetszerű

Attól függetlenül, hogy a Galaxisok arra törekedett előző lemezeivel, hogy széles spektrumot járjon be zeneileg, a Szabó Benedek-hang, illetve a jólesően lusta, szellős, néhol ringatózó gitártémák mindig ismérvei voltak a zenekarnak. Az Ellenszélben dalaiban – a Galaxisok-dalok standard atmoszférájához képest – nincs innováció vagy előrelépés. Még ha a Konszolidáció című első dal punkossága nem is győz meg eleinte minket erről, ennek a lemeznek a továbblépési pontja nem a zenei tartalomban, hanem a szövegek esszenciájában keresendő. Mondhatnánk azt is, hogy

az Ellenszélben zeneileg egy klasszikusnak mondható Galaxisok-lemez lett, annak minden bárdolatlanságával, könnyedségével, egyszerűségével.

Egy, a dal elsőbbségét hirdető valóság, ahol nem a professzióra törekvő hangszeres megoldások állnak középpontban; a zeneiség csak pont annyira öleli körül a szövegeket, amennyire kell – nem tolakodik, mindent az állításnak szentel.

Pont ez a visszafogott, fátyolos, lusta, olykor középtempós zene az, ami az apatikus társadalommal jól tud rezonálni, mivel a társadalomkritikus, hatalmat kikezdő megszólalások így úgy hatnak, mintha a fotelból vagy éppenséggel a kanapén eldőlve, félvállról ejtené el őket valaki. Egykedvűen „lázadni” a végzetszerű apátiában – ilyen ennek a lemeznek a szöveg-zene kohézió által létrejött érzülete. És végső soron ez is teszi érvényessé, hiszen a Galaxisok új lemeze nem bizonyítani akar, csak mutatni. Bele kell nyugodnunk: ilyenek vagyunk, voltaképpen fotelforradalmárok, kanapéellenállók. Az Ellenszélben arra mindenféleképpen jó, hogy diskurzust indítson arról, lehet-e, érdemes-e még nyíltan politikus dalokat írni a kétezer-húszas években.