Folyamatos mozgásban – Kritika Harcos Bálint Szinbád című verses meséjéről

Mesélik. Ezzel a szóval kezdődik Az Ezeregyéjszaka meséi című gyűjtemény Honti Rezső fordításában. Ez a kezdőszó egyfajta örök jelenidejűséget sugall: egyszerre idézi meg a múlt és a jelen mesélőit, azt jelezve, hogy a történet nem csupán egy adott időben és helyen létezett, hanem tovább él, akár napjainkban is. A többes számú állítmány a közösségi emlékezetet idézi fel, amelyben az elhangzó történetek generációról generációra öröklődnek, az alany hiánya pedig azt is sejteti, hogy bárki lehet mesélő, és bármikor megszülethet egy újabb változat. Ez a nyitottság a mesélés aktusának egyetemességére hívja fel a figyelmet: minden mesélés egyben egy új kapcsolódási pont is újabb mesélők és újabb befogadók között.

A mesélés folyamata tehát az emlékezet fenntartása mellett a benne történő aktív részvételről is szól. Harcos Bálint Szinbádjában ez a folyamat új értelmet nyer.

A mesélik szó itt meséljükké alakul, hiszen az elbeszélő olykor tudatosan bevonja a gyerek (és a neki felolvasó felnőtt) befogadót is a történet alakításába.

Ezáltal a mesélés közösségi cselekedetté válik, amely nemcsak fenntartja, hanem újra is értelmezi a klasszikus történeteket. Harcos átirata így azonfelül, hogy megidézi az Ezeregyéjszaka tengerjáró Szindbádjának kalandjait, lehetőséget ad arra, hogy a mai olvasók is aktívan részt vegyenek a történet továbbadásában.

Terek és veszélyek

A Szinbád a „réges-régen…” mesekezdő formulával indul, mely úgy folytatódik: „olyan régen, mit nem ér fel emberész”. Az Előhang ezzel a meghatározhatatlan mesei időbe kalauzol, miközben a cselekmény tereként egy konkrét, valós földrajzi helyet, Bagdadot jelöli meg. A város neve önmagában is erős képzeteket ébreszt az olvasóban (valószínűleg az Ezeregyéjszaka történeteinek is köszönhetően): nyüzsgő, színes-szagos piacok, kavargó embertömeg és hagymakupolás épületek elevenednek meg a képzeletben. Ezeket az asszociációkat Fodor Kata illusztrációi még inkább felerősítik. Az élénk, vidám színekkel festett képeken életre kel Bagdad városa, ahol „Hárun ár-Rasíd a kalifa, / hol millió / ribillió, / zaj, zsivaj / hömpölyög”. A város azonban nemcsak díszletként funkcionál, hanem atmoszférájával megalapozza Szinbád kalandjainak hangulatát is: a városhoz hasonlóan Szinbád is nyüzsög, és bár minden utazása után megfogadja, hogy ezután otthon marad, mégis újabb és újabb izgalmakra vágyik. Amikor azonban nehézségekbe ütközik, akkor panaszkodik és magát ostorozza: „Hogy ezeket a bajokat / magamnak mért okozhatom…? / Én balga, dőre! / Mindig csak a kaland, az csalogat!” Az olvasó, Szinbáddal együtt, a kalandok során újra és újra megtapasztalja a veszedelem és a megmenekülés váltakozó dinamikáját, amely a történetet végig lendületben tartja.

Amikor a cselekményben a veszélyek válnak hangsúlyossá, akkor a képek tónusai is változnak: a színek árnyalatai sötétebbé válnak, tükrözve a főhős nehézségeit és küzdelmeit.

Szinbádnak minden utazása során szembe kell néznie a természet erőivel, különösen a tenger hullámaival, amelyek szinte önálló szereplőkként jelennek meg a történetben – az Előhang melletti tengerrajzon a hullámok egy emberi arcot formálnak. Szinbád harcait az illusztrációk is érzékeltetik: a tenger hatalmas, fenyegető kékje nemegyszer szinte elnyeli Szinbád alakját. Az apró figura elveszettnek tűnik ebben az óriási víztömegben, valahogy mégis mindig sikerül megmenekülnie – akárcsak elődjének, a tengerjáró Szindbádnak.

Szinbád, d nélkül

A kiadói ajánló azonban hangsúlyozza, hogy „Harcos Bálint Szinbádja (»d« nélkül!) […] más, mint »testvére« a klasszikus történetekből”. Ez a másság különösen az utazások dramaturgiájában érhető tetten. Míg az eredeti szöveg hét utazást mutat be, addig Harcos átirata csupán háromra koncentrál, de ezek az utak sűrítve, az eredeti történetek elemeit összevonva jelennek meg: például Szinbád első utazásában felfedezhetjük Szindbád első és második útjának kalandjait. Ugyanakkor az olyan sötétebb hangulatú történetek, mint Szindbád negyedik utazása – amelyben a kereskedőt a halott felesége mellé temetik élve, az adott társadalom szokása szerint – kimaradnak, tekintettel az ideális befogadók, tehát a gyerekek lélektani sajátosságaira. A hős beszédmódja is eltér a kortárs átiratban az eredetihez képest. Míg a tengerjáró Szindbád hosszan, bőbeszédűen, monológszerűen, egyes szám első személyben mesél kalandjairól, addig a Szinbáddal történtekről az elbeszélő tudósít, a főszereplő néhány mondatos megszólalásokat kap, melyek jellemzően tömörek és humorosak, és olykor az olvasóval vagy az elbeszélővel is párbeszédbe lép.

A cselekményvezetés fordulatokban gazdag, és minden lapra jut egy újabb izgalmas esemény, ami a történetet (és a főszereplőt) folyamatosan mozgásban tartja.

Mindez tehát az eredeti szöveg sűrítésének köszönhető: amit az Ezeregyéjszakában hét különböző történeten keresztül, ráérősen és részletezően mesél el az elbeszélő, azt a Szinbád elbeszélője három hosszú kalandba tömöríti, ennek megfelelően szinte megállás, lassítás nélkül sorolja az eseményeket. Ez a felnőtt felolvasót – legalábbis saját tapasztalatom szerint – kihívások elé állítja, hiszen egy-egy utazás tolmácsolása közben kevés olyan pont van, ahol a cselekmény megszakítása nélkül meg lehetne kicsit pihenni anélkül, hogy ne essen csorba a pörgős, dinamikus mesemondáson.

A kortárs átirat a klasszikus Ezeregyéjszaka történetein túl a cím révén Krúdy Gyula Szindbád-novelláival is intertextuális kapcsolatba léphet – ez a kapcsolódás a felnőtt (fel)olvasók számára válhat elérhetővé. Gintli Tibor elemzése szerint (Irodalomismeret 2013/3., 46–55.) míg Krúdy novellái nem építenek ki „újraírás-szerű, szoros textuális utalásrendszert” az eredetivel, addig Harcos műve tudatosan reflektál az előzményszövegre. A Szinbád az Ezeregyéjszaka szövegeinek ismerete nélkül is élvezhető, de ez az intertextuális játék nemcsak gazdagítja a történetet, hanem lehetővé teszi, hogy az Ezeregyéjszaka meséi új olvasók számára is ismertté váljanak.

Nyelvi tűzijáték

Harcos Bálint műve a műformát tekintve is eltér az eredetitől, hiszen nem prózaként, hanem verses elbeszélésként íródott. A szöveget briliáns, pazar rímek jellemzik – például csak a Szinbád névre több mint tucatnyi rímet számoltam össze –, miközben túlnyomórészt jambikus lüktetése sajátos ritmust kölcsönöz a szövegnek. Ez a ritmus nemcsak a történet lendületét segíti elő, hanem erőteljesen hozzájárul a mese játékos, szórakoztató jellegéhez is. 

A rímek és a ritmus összhangja segít abban, hogy a történet még inkább elkápráztassa a befogadót, szinte zenei élményt nyújtva számára.

Jellemző a hangutánzó szavak és az indulatszavak gyakori használata is, amelyek tovább erősítik a mese humoros hangvételét. Az olyan szavak, mint a „csinn-csinn”, „kru-kár”, „hú-shúúú”, „kaff” és hasonlók frissességet, könnyedséget kölcsönöznek az elbeszélésnek. Emellett olyan szavakat is gyakran használ az elbeszélő, amelyek a fiatal hallgatóság számára ismeretlenek vagy valamilyen okból viccesek lehetnek: bugyelláris, kalmár, bajuszkötő… Mindezek talán kevéssé használatosak a mai nyelvben, de éppen ezért különleges színfoltjai a szövegnek, hiszen amellett, hogy szórakoztatják a befogadót, egyben lehetőséget adnak arra is, hogy a gyerekek (és akár a számukra felolvasó felnőttek is) új kifejezésekkel ismerkedjenek meg. Harcos Bálint korábbi művei alapján is jól látszik, hogy rendkívül gazdag és sokrétű szókinccsel dolgozik, és a Szinbád mintha még magasabbra emelné a lécet. A mű igazi nyelvi tűzijátékká válik, amely tele van szellemes fordulatokkal, váratlan rímekkel és szójátékokkal.

Játék és elbeszélés

A műben nemcsak a nyelv, hanem ezzel összefüggésben a narráció is játéktérré válik, ami különösen izgalmas élményt nyújt. A nagyrészt egyes szám első és harmadik személyben megszólaló elbeszélő gyakran kilép a történet hagyományos kereteiből, és közvetlenül szólítja meg az olvasót vagy hallgatót, ezzel a történet alakításának aktív részesévé téve őt. Például egy ponton így szól: „Bökdösd meg egy kicsit. Na. Költsd fel”, miközben a szöveg melletti illusztráción egy nyitott tenyér látható, amelyen Szinbád fekszik ájultan. Ez a vizuális megoldás erősíti azt a narratív leleményességet, amely a könyvet végigkíséri, és szimbolikusan is összegzi a narrátor szerepét: Szinbád sorsa az ő kezében van.

Ez az irányító szerep nem csupán metaforikus, hanem konkrétan is megjelenik a cselekmény során. Nem egy nehéz helyzetből maga a narrátor húzza ki a főhőst, például így: „Na, segítek neki. / Fölcsippentem az ujjaimmal, / aztán a fedélzetre lerakom”, és a felemelés aktusát az illusztráció is ábrázolja. A kézhez nem tartozik emberalak, ami a segítőt arctalanná, univerzálissá teszi. Ez a narratív elem különösen érdekes, ha összehasonlítjuk az eredeti mesékkel, ahol Szindbád megmeneküléseit gyakran Allah közbenjárásának tulajdonítják. Ilyen értelemben Harcos Bálint átirata szekularizált elbeszélésként is értelmezhető:

nem egy transzcendens hatalom, hanem egy személytelen, de gondoskodó narrátor kíséri végig a főhőst, és irányítja a történetet, hol finoman terelgetve Szinbád útját, hol nyíltan beavatkozva.

A történet zárlata különösen szép összegzése ennek a narrációs játéknak. A mese végén ez áll: „Később, mikor Szinbád már apa lett, vagyis elég vén, / a gyerekeinek sokat-sokat mesélt még, / hiszen megélt ezer kalandot, / melyről nem álmodnak halandók, / mert ő, Szinbád olyan volt, / akit a sors leejt, majd fölemel…” Ez a befejezés egyszerre ad nosztalgikus keretet a történetnek és nyit új lehetőségeket a mese továbbélésére. A sors hullámzásai, a leejtés és felemelés motívuma nemcsak Szinbád kalandjaira utal, hanem az élet általános metaforájává is válik. Ezáltal a történet nem ér véget, tovább él a mesélés aktusában – ahogy Szinbád meséli a gyerekeinek, úgy mesélhetjük mi is tovább. A narrátor ezzel nem csupán lezárja a történetet, hanem azt is sugallja, hogy az igazán jó történetek mesélése soha nem ér véget, mert egy jó mese nem egyszeri elbeszélés, hiszen minden generáció számára újabb és újabb értelmet nyer.

Tengerjáró Szindbád kalandjainak rajzfilmes, színházi vagy bábos feldolgozásai jól mutatják, hogy az Ezeregyéjszaka történetei nemcsak a múltban, hanem a jelenben is érvényes mondanivalóval bírnak. Harcos Bálint műve nem csupán egy az átiratok közül, hanem egy rendkívül jól sikerült, gazdag, sokrétű parafrázis, amely ezer szálon kapcsolódik az eredeti történethez, miközben új életre kelti azt. A nyelvi gazdagság, a kreatív narráció és a képek ereje egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy Harcos Bálint műve ne csupán egyszerű átdolgozás legyen, inkább egy olyan autonóm és értékes alkotás, amely képes arra, hogy új életre keltsen egy klasszikust, és friss olvasmányélményt nyújtson a mai befogadók számára.