A vers és az ő anyja – Kritika Horváth Florencia Hiátus című kötetéről

Horváth Florencia új és friss hangja a kortárs magyar irodalomnak. Évek óta visszatérő publikáló szerző online és print szépirodalmi folyóiratok hasábjain, tavaly november óta a prae.hu főszerkesztő-helyettese, és áprilisban jelent meg első kötete, a Hiátus. A kötetből több vers hallható a Valójában senki címen futó zenés performanszban, melyet a költő és Karádi Gergő énekes-dalszerző már évek óta rendszeresen előad az ország különböző pontjain.

A kötetet már megelőzte a hírneve, mielőtt megjelent. Nem könnyű olvasmány, sok kérdést tesz fel, de kevésre válaszol. A beszédképtelenség zavarából a beszédkényszer állapotába ki-be járó szerző témája a traumája, az anyahiány.

Minden előkerülő problémakör innen fakad, s majdhogynem itt is ér véget: az árvaság tehetetlenségéből jut el a kétségbeesett tenni akarásig.

Előbb-utóbb azonban be kell látni: az elveszíthetetlennek hitt anya visszaszerezhetetlen.

A három ciklusba rendezett költemények olvasása során (Fehér sziklák; Zuhanó légtornász; Zsinórszakadás) rajzolódik ki előttünk a traumatörténet és a lírai én által felvázolt végcélhoz való haladás. Ez a végcél az egészséges távolság, a gondolati köldökzsinórról való leszakadás, a gyászmunka befejezése. A kötet lezárásában többértelmű összegzésként jelenik meg: „Veled kezdődött, nem veled ér véget.”

A trauma által megtört nyelv

A Hiátus legérdekesebb dilemmája és egyben gyenge pontja a versfogalom kérdése. „Ha a téma választ szerzőt, mi értelme írni, és mondd, az költészet-e, / anyám, ha naphosszat bámulom az eget, és próbállak felfedezni benne?” – érkezik a kérdés a Hátha kirajzolódik című versben. A költő a második ciklus közepén pendíti meg ezt a húrt, és nem is felel rá azonnal, ami ügyes szerzői megoldásról árulkodik. Miért? Mivel traumaelbeszélésről, feldolgozástörténetről van szó, nemcsak a versekben, hanem még az elbeszélői szándékban is megjelennek a traumaelbeszélés jellemzői. Az egyik, hogy a költő nem ad választ a kérdéseire, ezzel kényszerítve az olvasót arra, hogy ugyanúgy próbálkozzon a reagálás sanyarú feladatával, ahogyan neki kellett: ez nemcsak hatásos, de egyben láthatóvá teszi a trauma kimondhatatlan mivoltát is.

Van azonban egy rossz hír, mégpedig az, hogy amíg az idézett versig eljut az olvasó, még jó pár alkalommal kerül hasonló helyzetbe. Ez fárasztó.

A költemények többségét csakis egy szűk értelmezési tartományban lehet olvasni, általában nem szólnak másról, csak az anyahiányról, az abból fakadó érzésekről.

Ez nem lenne olyan problémás, ha nem azt látnánk, hogy némely versek képesek „kiugrani” a kötetből, és nem csak a hiátustörténet alapján értelmezhetők.

Példának okáért, van több olyan szöveg, ahol már pusztán az „anyám” megszólítás elhagyása miatt megnyílnak az új távlatok. Az ajánlással is ellátott Sorközben például nem is olyan egyértelmű, mi köti össze a két személyt, anyát és lányát. A kötet utolsó harmadában szereplő Árkádia felé már-már programvers, és ott van az Alagsor, elfekvő, 11-es kórterem, 07-es ágy, ahol mindez a leginkább kitűnik. A hiátustörténet kontextusában elég egyértelmű, hogy ebben a versben az anya halálának körülményeit mutatja be: mégis, ha kiemeljük a kötetből, ezt nem erősíti meg semmilyen más, erre való utalás. Az utolsó versszak sorai ráerősítenek, itt egy elnyomó uralkodónő képe kerül elénk: „Inasod, rabszolgád, ágyasod lennék, / ha visszajönnél.” A költőnek nem okoz gondot többféle értelmezési kerettel játszani úgy, hogy közben ezek a keretrendszerek jól beilleszthetők maradjanak a kötetet összefogó nagy narratívába. Mégis, ritkán él ezzel a lehetőséggel.

Azt a kérdést, hogy ki kell-e lépni az értelmezési keretből, nem teszi fel a kötet, és most is azért merül fel, mert láttuk, hogy ki lehet, és ha megtesszük, akkor is működik. A megoldás talán az, hogy a Hiátus egyszerre történet és téma, minden vers a történet egy-egy jelenete, de nem minden vers témája a hiátus. A versfogalmat körüljáró szövegek érdekességét sokszor nem is a történet adja, noha kiviláglik, hogy a költőnél a vers alapja mindig az édesanya. A trauma által előállt beszédkényszer miatt ír: „Valójában semmi közöm a vershez, csak valami bennem legbelül beszél, és / hiába nem én mondom meg, miről szóljon, végig tudom hazudni, / ahogyan mindig, ezt a strófát” (Kimosni magamból). Máshol azonban elismeri, elemi adottsága a költői tehetség, nem az anyja miatt ír: „A vers, mint egypetéjű ikrem, mint én magam” (Szinopszis).

Az anya által a lányra erőltetett beszédkényszer, a trauma következtében beállt nyelvi töredékesség még számos helyen megjelenik a kötetben, nem csak a versfogalom kapcsán. A költő nem szájbarágósan, hanem e két állapot eszközeivel, mintegy magukból állítja elő az ábrázolt jelenségeket, átgondolt metaforáit használva közben.

A Hiátus szemfényvesztése

Gazdag motívum- és metaforahasználat jellemzi a Hiátust. Ebből a szempontból a legelső vers, a Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok című jelöli meg magát origóként. Ami témában és történetben az anya és hiánya, az a költői képeket illetően ez a vers. A címmel kapcsolatban hozzáteszi a szerző: „Mindenki ennyi, csak más sorrendbe helyezi.” Saját igazságát, látensen, be is bizonyítja: a versek összefüggő tartalmi rendszerrel rendelkeznek, a kötetet olvasva jól látható, hogy a versek kiszólnak egymásba, egymáshoz. Nemcsak a tartalom, de a gazdag metaforahasználat szintjén is.

Emellett vannak világépítési eszközei is – a valóságot különböző szimbólumok alkalmazásával mitizálja. Az eszközök gyakran maguk a metaforák, ez például a víz megjelenési formáin keresztül is tetten érhető: a víz különböző előfordulási változatait használja fel az egyes évszakokban ahelyett, hogy megelégedne csupán az évszakok megszokott toposzaival. Így lesz például a havazás az anya félig gondviselő, félig büntető célzatú gesztusa (Csúszásgátló). A víz továbbá a megszületéskor elfolyt magzatvizet is jelenti (!) (Valójában senki), vagy egy szájüregnyi, kiköpésre váró, kéretlen örökséget (Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok), egy meghatározhatatlan helyű üreg lehet a tenger medre vagy az anyaméh is (Megásott üregek). A tavasz is megjelenik, de nem a költő ifjúságaként, az csak része lesz a tavasznak, egy ki nem nyílt növényrügy formájában, a Lenni így című versben: „De azután is mindig csak arra vágyom, hogy ne gyönyörködjenek / bennem, […] / csak hagyjanak lenni így, ahogy most, / zárt növénykezdeményként hallgatok.” Ez a szubjektív, költői világ lassan-lassan valósággá növi ki magát (hiszen az anyából indult), és elzárja a szerzőt a külvilág elől. A világépítés következetes, nem öncélú, ezzel is a traumát igyekszik leírni a költő: „nem foghatom meg a várost, megint a fák / jutnak eszembe, a virágok meg a víz, hogy mi van, ha bennük / láthatom, miattuk érinthetem meg.” (Utoljára anyám)

A mitológiává váló valóság bemutatásában nincsenek hangzatos szavak vagy bonyolult mondatszerkezetek – amely utóbbihoz a fogalmazás gyakran közelít ugyan, általában mégis kikerüli.

A költői tudat feltárásához Horváth Florencia bonyolult képzettársításokat, de egyszerű nyelvezetet használ. Mindig saját magából indul ki, viszonyát váltogatja anyjához, helyekhez és helyzetekhez, de önmagát sosem csalja meg, pláne nem elfojtással.

Önmaga a központi helyet foglalja el költészetében, mindenhez igyekszik kapcsolódni, jól ráérez, hogyan lehet ebből a pozícióból „jól” beszélni, előbb-utóbb mégis arra a sorsra jut, hogy semmiről sem beszél igazán. Ez azokra a verseire igaz, ahol igyekszik több gondolati egységet összefoglalni, végül azonban ugyanarról beszél, amit már olvashattunk egy másik versben. A Hogy elteljen című verse ott van az Árkádia felében, a Valamit itt ott van az összes többiben, és nem derül ki, mi benne az a plusz, amiért ott kell szerepelnie, ahol. A Hiátus azt az érzést kelti, hogy az amúgy tehetséges költő választ egy súlyos témát, saját történetével együtt mindezt megfogja, ám mintha nem férne bele a kezébe, ezért elejt belőle részeket. Részek alatt versek és jelenségek értendők, a versfogalom például. A Hiátus jól rávilágít arra, milyen az, ha az irodalom válik a fájdalom feloldásának eszközévé, és a szerző végül újra és újra a saját fájdalmához tér vissza. A kötet ugyanakkor egyben szemfényvesztés is, mert abban a pillanatban, hogy a verseket önmagukban olvasnánk, mind lassan szétesnek.

A költő témája olyannyira a sajátja, hogy nem tud elszakadni tőle, és nehezen épít belőle olyan verset, amely a Hiátus történetén kívül értelmezhető lenne. A versek az anya köré koncentrálódnak, összemosódik a határ a halott, szellemszerű alak és annak megszólítása között.

Elmélyült olvasásra érdemes traumatörténet ez, egymáshoz jól illeszkedő versekkel, gazdag motívumhálózattal, viszont kevés értelmezési lehetőséggel és néhol fárasztó ismétlésekkel.

Nincsen befejezés sem, csak abbamarad a folyamatos beszéd. Ez is lehet egy magasabb szintű nyelvi ábrázolása a trauma nyelvezetének, illetve a közléskényszernek és a paradox módon beállt beszédképtelenségnek. Kérdés, hányan és hogyan tudnak rezonálni vele az olvasók, akik a 21. században ugyanúgy kézhez kapnak Simon Márton-lírát (Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni), egy klasszikusnak számító Tisza Kata-kötetet (A legjobb hely a városban te vagy), vagy Kupihár Rebeka verseit forgatják, ha traumaköltészetet szeretnének olvasni. A Hiátus lelassít, néhol felráz, folyamatosan kérdez, de nem egyértelmű, az élmény mélyítésén kívül mit szeretne még az olvasóval, pláne a verssel kezdeni. Talán pontosan ennyit, kérdés azonban, egy megkonstruált versfogalomhoz elég-e ennyi, vagy szükséges lett volna jelezni a kötet irodalomterápiás jellegét. Mindenesetre ezek után hasonlóan mély és jól szerkesztett kötetet várunk a magyar költőktől, ha „versnek” nevezhető szöveget szeretnének kiadni.