Sokan vagyunk a szentélyben – Interjú Bognár Andrással, a Kolibri alapítójával

Nincs még tíz éve, hogy Bognár András (Bandi) dalai megjelennek, két teljes albuma is kijött, a Nagyon jó, nagyon rossz, nagyon jó című 2023-ban és a Rúnák idén. Zenésztársaival, Halász Mátéval és Háló Gerivel folyamatosan koncerteznek, eközben ő különféle zenei színtéren mozgó előadókkal vesz részt különféle kollaborációkban. A gitárzenét elektronikával, a lágy szövegeket erős hangjával, a megénekelt feszültségeket, problémákat lírával kontrasztosítja, míg dalszövegei az irodalmi igényességű legjobb magyar dalszövegekhez mérhetők.

Az interjúra fülessel a fejeden érkeztél. Mit hallgattál? Friss magyar zenét?

Igen, a Csaknekedkislány új albumát, most jött ki.

Követed a pályatársakat, vagy régi rutinod magyar előadókat hallgatni?

Követem, vártam is az albumot már, de régi rutin is, gyerekkoromtól kezdve hallgattam zenét. A nővéremék hallgattak például Hiperkarmát, és így én is, bár körülbelül hatéves voltam, amikor elém került először. Volt egy másolt kazettájuk, azon az azonos című album. A szövegek teljes jelentését nyilván nem értettem, de valahogy mégis – és ez nagyon fura és erős hatású szövegélmény volt. Nem tudtam megmondani, hogy miről szóltak a dalok, de nagyon tetszettek, és nagyon együtt tudtam érezni velük. De volt otthon Belga-album is és még sok más. Hatottak rám.

Elsősorban a szövegek? És milyen más jellegű dalok hatottak még rád? Gondolok itt arra, hogy egyházi iskolába jártál, biztosan találkoztál egyházi zenével, dallal.

Igen, és nem is csak a zene hatott rám, hanem az előadás is. Még nem jártam akkor az esztergomi ferences gimnáziumba, a bátyámat látogattuk meg, és voltunk misén, ahol a fiúkórus énekelt. Ahogy megszólaltak, az nagyon tetszett. Aztán ott, Esztergomban, amikor már diák voltam, szerettem a zenét a miséken, de másfajta kapcsolatom is volt hozzá, mert elkezdtem figyelni jobban a szövegekre, amik nyilván szépen megírt dolgok, ezt nem vitatom, de azokkal nem annyira tudtam megbékélni. Sok volt nekem a bűnösségre, az ember féreg voltára hangsúlyt helyező szöveg, és nem tudtam, nem akartam magam annak érezni, eltávolodtam tőle. Tudtam, éreztem, hogy nagy ereje van a kimondott szónak, a zene miatt még nagyobb a szövegnek – teremteni képes.

És az irodalom? Azzal milyen volt a kapcsolatod?

Anyukám azt mondta, hogy nagyon szépen szavaltam, és nagyon-nagyon gyorsan tanultam meg dolgokat, de amikor elkezdtem beleszokni az iskolába, akkor ez eltűnt. Nagyon szépen beszéltem, azaz jól ejtettem a szavakat, de azzal, hogy bekerültem az oktatásba, megbicsaklott ez a dolog. A gimiben kifejezetten sokat olvastam, és közben verseket is írtam. Voltak kedvenc költőim, Tóth Árpád, Kosztolányi, Pilinszky, de még a verseknél is jobban szerettem a rövid prózai írásokat. Nagyon jó irodalomtanárom volt, Horváth Dániel, neki sok mindent meg is mutattam, ő segített, de irodalmi közegbe egyébként nem kerültem, pedig biztosan sokat adott volna. Különösen azon a téren, hogy bár vágytam a szereplésre, de közben sokszor szégyelltem, amiket írtam.

Kolibri: „Páncél” – a „Rúnák” című albumról

Jött viszont a zeneoktatás, a trombita…

A szentendrei zenesuliban tanultam, ahol az épület legtetején volt a tanterem, így miközben fújtam, a Dunát néztem. Szerettem a zenét, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy vagy elég türelmem, vagy adottságom nincs a hangszeres dolgokhoz. És hát voltak a tanszaki vizsgák, teljesen rosszul voltam mindegyiktől, szóval mindez nagyon rosszul érintett.

Olyan dolgokat kellett játszani, amiket nem tartottál izgalmasnak, jónak, vagy a szereplés miatt?

Az előbbi. Azt, amit mások írtak, se megtanulni, se eljátszani nem olyan izgalmas, nem adott túl sok, illetve ezek szerint elég örömet ahhoz, hogy sokáig csináljam. Olyat kellett előadnom, ami nem érdekelt. Igazából éreztem, hogy nem tudom eljátszani jól. Nagyjából el tudtam játszani, de nagyon sok energia kellett hozzá, mire odáig eljutottam, semennyire sem volt összhangban azzal, hogy mennyire sikerült előadnom. Az is furcsa volt, hogy halálra izgultam magam, vizsgák után mindig mondtam otthon, hogy „láttátok, hogy remegett a lábam?”, de anyáék azt mondták, hogy ebből semmi sem látszott. De igazából nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy nem voltam szorgalmas, nem volt több türelmem, nem voltam ezzel az egésszel kapcsolatban. Fúvósnak lenni nagyon munkás dolog, fel kell építeni hozzá egy izomzatot, az anzacot, ami, ha nem használod, viszonylag gyorsan leépül, és nehéz újraépíteni. Nagyon nagy tisztelet jár a fúvósoknak, én viszont nem lettem az.

Azért előzenekarként szoktál fúvóst hívni a koncertjeidre.

Igen, a visszatérős koncerteken Dom Beats, Kosztolányi Dominik játszott, és fog még, épp összeállt egy kvartett, egy kísérleti dolog, alig várom, hogy előttünk játsszanak majd újra. Mert persze azért a trombitálás részemről mégsem maradt annak idején abba teljesen. A szomszédunkban lakott Mákó Miki jazztrombitaművész, aki hallott egyszer játszani, és mondta, hogy „figyelj, hallottalak, nem volt jó, de ha gondolod, segítek”. És valóban segített, a jazzhez sokkal könnyebben kötődtem, onnantól kezdve sokkal szívesebben fújtam, és elkezdtem – ez most nagy szó lesz – saját „valamiket” írni. Persze mindenféle zenéket hallgattam, megismertem jó előadók jó szövegeit, és eszembe jutott, hogy nekem is vannak zenéim és vannak szövegeim, és amikor láttam egy Twenty One Pilots 2019-es live koncertet, azt éreztem, hogy muszáj szereznem egy ukulelét, mert dalokat akarok írni. Kicsit ilyen „ezt én is meg tudnám / meg akarom csinálni” helyzet.

Angol vagy magyar szöveggel?

Is-is. Amikor először mutattam meg Cz.K. Sebőnek egy dalomat, az angol nyelvű volt, meghallgatta, mondta, hogy jó, jó, érdemes foglalkozni vele, mire mondtam neki, hogy van egy másik, az magyarul van. Azt is meghallgatta, és akkor úgy jött vissza (egy kocsmában találkoztunk, kb. véletlenül), hogy: „Na, ez az!”

Szeretted volna, hogyha tetszik neki a magyar szöveges dal?

Kíváncsi voltam, hogy mit gondol. De nem gondoltam arra, hogy esetleg ezzel kezdeni lehet valamit. Annak idején, emlékszem, egyszer megkérdeztem az unokatestvéremet, aki zenével foglalkozik, hogy mennyit kell fizetni azért, hogy esetleg felléphessek valahol. Ebből látszik, mennyire nem volt e téren tudásom. Azon meg végképp nem gondolkodtam, hogy esetleg tetszik valakinek, amit írok és előadok. Ezzel nem számoltam igazából. De nyilván jó érzés volt azt gondolni, hogy amit csinálok, az tetszik, azt szeretik esetleg, és amikor egyszer sikerült ellógnom a koliból, és ott lehettem egy Punnany Massif-koncerten (még megvan a jegyem, 990 forint volt!), ott megéreztem, hogy mennyire jó lehet egy koncertet vezetni, levezényelni, de nem az „elöl lenni”-t irigyeltem, hanem a közönség összefogásának képességét. Amikor leérettségiztem, és dolgozni kezdtem, a rajzolgatás mellett egyre erősebb lett a dalírás, a zene, és elkezdtem azt érezni, hogy ezzel akarok foglalkozni. A bátyámnak mutattam meg első igazi dalaimat, a Cities far behindot és egy másikat, egy magyar nyelvűt, ami sajnos nincs már meg, nem is emlékszem rá, de tudom, hogy miről szólt. Pedig utóbbi volt a jobb, mert a magyar nyelven írt dal nekem sokkal erősebb, azt is mondanám, hogy félelmetes. A magyar nyelv frontális, mindent elmond, egy angol szöveghez képest nekem mindenképp. Angolul nem is írtam annál a három-négy dalnál többet.

Mert így fejezed ki magad igazán, és mert ki is akarod fejezni magad?

Ez nagyon érdekes. Amikor például megmutattam a bátyámnak – akivel szoros a kapcsolatom – a Rooftop című dalomat, ami rólunk szól, arról, hogy ott vagyunk a tetőn és együtt vagyunk, fura érzés volt, nehéz. Nem a reakciójától féltem, hanem, hogy a dal egy szentély, nem könnyű beengedni oda mást. Lámpalázas emberként nekem nem jutalom, ha színpadon vagyok, bár élvezem, mikor már ott vagyok – de nem csak emiatt van bennem nehéz érzés. Ezeken mind sokat segít, hogy zenekar lettünk, az énektudásom, a szövegírási képességeim és a zenei tudásom között – sokszor azt érzem – elég nagy szakadék van, ők erre tökéletes megoldás, és az is nagyon jó, hogy zenekarként sokkal többféleképpen tudunk egy dalt megmutatni.

Miért vált ki más érzelmet a magyar nyelv?

A kifejezési vágy nagyon nagy volt bennem, és ha írtam magyarul egy verset, akkor történt valami. Le tudott szakadni az ég bennem. Fekszem az ágyban a koleszban, írok, és az felemel vagy elsüllyeszt – és amit leírtam, azt másnap olvasva tudom, hogy mit éreztem. Megragadtam, miközben átfolyt rajtam. Én az angol szövegeket is nagyon jónak tartom, de másképp kötődök az anyanyelvemhez. Arról nem is beszélve, hogy egy angol szövegnél néha utána kell nézni a szlengeknek stb., míg a magyar belülről van, mondjuk a véráramban.

És a fentiekben elmondottaktól eljutottál odáig, ami a jelenben történik… mondjuk legyen 2025. október 22. a Turbinában, ahol százvalahány ember előtt beleénekled a mikrofonba, hogy „hazamennék, de már…”, elhallgatsz, és az a százvalahány ember egyszerre válaszol folytatva a dalt: „itthon vagyok”. Ez milyen érzés? Mert ezt például a költők nem élhetik át.

Eleve nagyon jó, hogy a dalokat, a szentélyt megoszthatom a többiekkel. És az, hogy másokkal is, és ők magukévá teszik, az különleges. Nekem, miután elkezdtem írni magyarul, és a B oldal és a Szívavató albumot kihoztuk, ott már megfogalmazódott bennem az igény minicélként, hogy énekeljék a szövegemet… Hogy milyen jó lenne, ha egyszer így lehetne, ahogy felidézted, hogy befejezik helyettem, mert az nagyon jó érzés lehet. És az is. A mostani nagy vágyam, hogy sírva pogózzanak az emberek. Minicélról minicélra haladok.

A szerző szövege, amiben mások is otthon vannak, miközben a szerző-előadó énekli…

Hát, ez egy nagyon jó megosztás, közöstér-érzés. Sokan vagyunk a már említett szentélyben. Én a zene egyik céljának érzem, hogy ezt az élményt meg tudja adni azoknak, akik hallgatják. A másik, hogy azok az emberek, akik eljönnek és énekelnek, akkor biztos, hogy nem foglalkoznak azzal, hogy mennyibe kerül a liszt, meg hogy milyen NAV-os papírokat kell elintézni. És hogy ezáltal kis időre nem kell foglalkozniuk az amúgy egyre komorabb meg egyre szélsőségesebb meg egyre nehezebb időkben az egyre több problémával. Kiragadja őket a zene, ad egy kis pihenést a lelküknek. Remélem.

Most úgy általában a művészetről alkotott véleményedet is hallhattam?

Szerintem igen. Úgy lenne helyes mondani – mert nem szeretek kinyilatkoztatni –, hogy az én megélésem szerint vagy szerintem nekem az a legfontosabb, de legalábbis nagyon fontos, hogy a zenével elgondolkoztassak, kapcsolódjak másokhoz, és így kiragadjam őket abból, amiben épp vannak. Hogy ne kelljen nekik (sem) azon gondolkodni, hogy „basszus, elfelejtettem leszállni a buszról” vagy ennél komolyabbakon se. Hogy ne kelljen semmit tennünk, hogy oda tudjunk hagyni minden mást. Mert én magam is ezt keresem a művészetekben, az animációs filmektől a festményeken, könyveken, zenén át mindenben.

Kolibri: „Télbe át”

A közönség közösség is lesz, de a te rajongóid esetében ez nem csak egy koncert erejéig tartó dolog. Népes követőtáborod van, noha egy hosszabb időt ki is hagytál, elutaztál, nem koncerteztél, nem volt új lemez, nem volt új dal.

És visszajöttem egy hosszú idő után, és akkor megpróbáltam, hogy mi fog történni, és az történt, hogy pár óra alatt elfogytak a jegyek a koncertekre, és azóta is stabilan jönnek a hallgatók. Őszintén: nem számoltam vele, mert amíg nem voltam itthon, a platformokon eléggé beesett a hallgatottság, 72 ezer hallgatóval mentem ki, és 30-40 ezren hallgattak, mikor visszajöttem. Nem voltam semmilyen szinten jelen online, nekem jót tett, a „vállalkozásnak” – legalábbis rövid távon – kevésbé. Ezért is, de nem csak ezért esett jól és esik jól most is, hogy sokan vannak a koncerten, hogy van közönségünk. Azt érzem, hogy arra a közösségre, amit igyekszünk felépíteni, lehet támaszkodni, megértőek és elfogadóak. Ritkaság.

Közösség is épül, te magad mondtad a legutóbbi koncert végén, hogy „maradjatok itt, beszélgessünk”. A közönséged ilyen értelemben közösség? Mert ebben azért felelősség is van, főleg azzal együtt, amit az előbb mondtál arról, hogy mit várjunk a művészettől.

Felelősség, de rájöttem, hogy nekem ez fontos, és beleteszek mindent. A művészet felé szóló elvárásról meg azt gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy mi a visszajelzés, hogy hányan jönnek el a koncertre. Mert akárhogy lesz, az biztos, hogy folytatni fogom mindig. Egy kicsit sem félek, meg már az elején abbahagytam volna, ha ez befolyásol annyira. És közben mást is csinálok, dolgozom, fizikai munkát végzek, amihez nem kell sokat gondolkodni. Jólesik, kikapcsol. Idén nagyon sokat utaztunk, koncerteztünk, most, hogy véget ért a nyári szezon, nagyon jó ezt is csinálni. Visszatérve a lakásfelújítástól a művészetekhez: nekem a legnagyobb küzdés a megfogalmazás, az előadás és az, hogy ezt mások hallgatják, fogadják, fontos nekik. A felelősségem ebben elsősorban az, hogy megmaradjon az őszinteségem, hogy ne foglalkozzak az elvárásokkal, annak ellenére, hogy van egy elég nagy érdeklődés.

Ez utóbbi mennyire sikerül?

Most jobban, sokkal. A Rúnák albumnál még volt, hogy befolyásolt valamennyire az elvárás. Visszatekintve tetszik az egész, vannak rajta jó dalok, de látom a hibákat is, amiket elkövettem. Őszinte lemeznek tartom, de vannak olyan dalok, amiket akár egybe össze lehetett volna sűríteni. De lehet, hogy egy év múlva másképp fogom látni.

Majd készíthetsz feldolgozást a saját dalaidból, sokan csinálják, és elég jól.

Megtesszük mi is, minden egyes koncerten, mert nagyon más tud lenni élőben. Aktualizálom ilyenkor, és ebben sokat segít a zenekar. Lehet, hogy furcsállják majd az emberek, de mi szeretjük átöltöztetni a dalokat. A Lombtakaró például tipikusan ilyen dal, nagyon más tud lenni koncerten, aktuálisabb, fókuszáltabb. Arról nem is beszélve, hogy a régebbi dalokat kedvem sincs ugyanúgy játszani, mert megunnám.

Ezzel azt is mondod, nemcsak arról van szó, hogy te ne und meg, hanem a dallal akarsz jót tenni?

Persze. A legjobbat, persze. Nagyon jó, hogy van lehetőségem arra, hogy zenészekkel játsszak, nincsen playback, hasonlók. Amit hallasz a koncerten, az ott szólal meg, ott történik. A szövegek nem változnak, meg általában az énektémák sem, de a dal élő, organikus dolog, és ezért intenzív. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert azt csinálok, amit akarok, persze igyekszem a határokat tiszteletben tartani, nem szeretném a közönséget elijeszteni, de magammal vinni valami másba igen.

A kettő nincs feszültségben egymással?

Van, de másképp fogalmaznám meg, és ez amúgy egy új célom szövegírás tekintetében: szeretnék olyan dalokat írni, hogy mosogatás közben is lehessen hallgatni, ne kelljen a hallgatásra külön programot szervezni, de azért kérjen sokat a hallgatótól figyelmet. Ha rá akar figyelni, tartogasson számára újdonságot, izgalmakat. Keresem ennek a két dolognak a metszetét. Most úgy látom, hogy ebben a metszetkeresésben experimentális köröket kell leírni ahhoz, hogy előrébb, feljebb jusson az ember, jó nagy spirál ez, sok kanyarral, de nem változtatnék ezen semmit.