„Elvártam a színészektől, hogy ahogy én, úgy ők is mutassák meg a sebeiket” – Interjú Olasz Renátó filmrendezővel

2017-ben színművész szakon diplomáztál a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aztán 2023-ban filmrendező mesterdiplomát szereztél. Mikor dőlt el, hogy nemcsak a színészet, de a rendezés is érdekel?

A debreceni Ady Endre Gimnáziumban dráma tagozatos voltam. Nemcsak játszottam az iskolai előadásokban, hanem többet rendeztem is. Már akkor éreztem, hogy a rendezés is érdekel, nem csak a színészet. Volt egy erős vonzalmam a rendezés felé, de akkor még úgy képzeltem, hogy színházban akarok majd dolgozni. Ahogy teltek az évek, és egyre több filmet láttam, egyre világosabb lett, hogy a képeken keresztül történő mesélés jobban érdekel.

Színészként többek között olyan produkciókban vettél részt, mint A Király, az Aranyélet vagy az X – A rendszerből törölve. Máshogy vezet színészt egy olyan rendező, aki maga is állt már kamera előtt?

Szerintem igen.

Egyrészt tudom, hogy mit élnek át, amikor a kamera elé állnak, másrészt tisztában vagyok vele, hogy milyen színésztípusok léteznek.

A forgatáson megpróbálok nekik olyan közeget teremteni, amelyben tudom, hogy én is jól érezném magamat szereplőként. Amikor filmterveken gondolkozok, mindig nagyon színészközpontú történetek jutnak eszembe.

A Minden csillag egy testvérpárról szól, akik karácsonykor visszatérnek a fővárosból vidékre, hogy találkozzanak a régi barátaikkal. Hogyan kapcsolódik a személyes életedhez ez a történet?

Olyan szempontból személyes, hogy én is vidékről költöztem fel a nagyvárosba. A főszereplő ellátogat a szülővárosába és a régi barátaihoz, akik talán már nem ismerik annyira, mint régen, mert hozzájuk hasonlóan ő is sokat változott az évek során. A történetnek ez a része a saját életemhez kapcsolódik, ugyanúgy, ahogy a helyszín is, ugyanis a szülővárosomban, Tiszavasváriban forgattunk, amelynek minden négyzetméterét jól ismerem. A filmben szereplő sztorikat viszont nem a saját élményeim ihlették, hanem a színésztársaimtól hallott történetek és a velük való közös ötletelések, beszélgetések.

A Minden csillag a harmincas éveiben járó fiatal felnőttek elveszettségéről szól. Ebben a témában a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az egyik legismertebb magyar film. Jelentett számodra előképet, inspirációs forrást, vagy direkt arra figyeltél, hogy ne is hasonlítson rá?

Amikor elkezdtem a munkát, igyekeztem elfelejteni minden filmet, amit valaha láttam. Az volt a célom, hogy ne legyen a szemem előtt semmilyen referencia vagy viszonyítási pont.

A közös beszélgetések, improvizációk és a forgatás során jutottatok valamiféle felismerésre azzal kapcsolatban, hogy mitől ennyire elveszett a mai harmincas korosztály?

Nem. Egy ponton rájöttünk, hogy minket tulajdonképpen nem is a válaszok érdekelnek. Nem szociológusok vagyunk. Nem akartunk magyarázatot adni a nézőnek, hanem a jelenséget szerettük volna minél pontosabban bemutatni.

Egy veled készült interjú alatt több kommentelő is kifejtette, hogy talán az a harmincas korosztály elveszettségének az oka, hogy túl sok a lehetőség, ami közül választhatnak.

Biztos, hogy van benne igazság. Régebben az ember ugyanabban a faluban vagy városban élte le az életét, ahol megszületett, és nem volt ennyi lehetősége a kiteljesedésre. Mára nagyon felgyorsult a világ, és mindenki előtt ott áll a lehetőség, hogy megvalósítsa magát, ami óriási teher is egyben.

Egy művész, aki a saját érzelmeiből, tapasztalataiból dolgozik, jobban érzi ezt az elveszettséget, mint a többi kortársa?

Egy független művész biztosan jobban érzi a talajvesztettséget, különösen az egzisztenciális kihívások miatt. Nekem abból a szempontból szerencsém van, hogy a rendezés mellett játszom is, amivel tudok pénzt keresni. Az is sokat számít, hogy szeretem, amit csinálok. Biztonságot jelent. A művészi lét nehézségei ellenére úgy érzem, vannak biztos pontok az életemben.

Egy harmincas éveiben járó alkotó számára segítség, terápia is lehet a művészet, hogy feldolgozza az elveszettség érzését, ami a korosztályára jellemző?

Szerintem a művészet nem terápia. Hosszú évek óta járok pszichológushoz analízisre. Számomra az a valódi segítség. A művészet nem erre való. A rendezés inkább arra alkalmas, hogy kifejezzem, amit el szeretnék mondani, de úgy érzem, terápiának nem alkalmas.

Tarr Béla executive producerként működött közre a filmben. Azt mondtad, végig támogatott, és a vágás során is melletted volt. Hogyan ismerkedtetek meg?

A Freeszfe egyik kurzusán találkoztunk először egy workshop keretében. Rengeteg tanácsot adott a vágás alatt. Sokszor mondta, ha úgy látta, ki kell vágni egy jelenetet.

Egyszer megkérdeztem tőle a vágószobában, nem hosszú-e így a film, mire azt válaszolta: „Jó embertől kérdezed.”

Miután megismertem, rájöttem, hogy sokkal közelebb áll hozzám az ő filmkészítési módszere, mint az, amit az egyetemen tanítottak nekünk. Rengeteget tanultam tőle a filmkészítésről.

Ha egy ennyire rutinos, nagy tudású rendező lát el tanácsokkal, akkor minden javaslatot kritika nélkül elfogadsz, vagy tudsz ellentmondani neki?

Mindig kőkeményen elmondta a véleményét, de közben nagyon nyitott volt az én álláspontomra is. Mindig azt mondta, hogy enyém a végső döntés, mert én rendezem a filmet. Két jelenetre mondta, hogy vágjuk ki, az egyiknél megtettük, a másikat viszont benne hagytuk.

Hogyan kell elképzelni a viszonyotokat? Olyan, mint egy apa-fia vagy egy mentor-tanítvány kapcsolat?

Leginkább egy mentor-tanítvány viszonyhoz tudnám hasonlítani, de közben barátok is vagyunk.

Egy interjúban említetted, hogy több olyan forgatókönyvet is küldtél neki, amelyek veled megtörtént eseményekről szólnak, mire ő azt mondta, hogy „a te életed senkit nem érdekel”.

Arra célzott, hogy hiába jött létre egy jelenet egy nagyon személyes történetből, ha nem működik, akkor ki kell vágni.

A Minden csillag közös improvizációkból született. Azt mondtad, azért is nyúlsz ehhez a megoldáshoz, mert nem szeretsz forgatókönyvet írni. Ennek mi az oka?

Szerintem ez alkat kérdése.

Van olyan alkotó, aki szívesen dolgozik forgatókönyvvel, hozzám az improvizációs megoldás sokkal közelebb áll.

Az egyetemen megtanultuk, hogyan kell forgatókönyvet fejleszteni, és örülök, hogy ezt is elsajátíthattam, de úgy érzem, nem illik a munkamódszeremhez.

Hogyan kell elképzelni az alkotói folyamatot, ahogy az improvizációkból felépült a film?

Heti rendszerességgel beszélgettünk a színészekkel a saját életükből vett történetekről. Mindenki hozott olyan sztorikat, amiket hallott vagy megtörténtek vele. Rengeteg történetet gyűjtöttünk, amikből összeállítottunk egy harmincoldalas dokumentumot. Ebből jegyzeteket készítettünk, majd az improvizációk során ezeket használtuk fel a jelenetekhez a forgatáson. Voltak olyan mondatok, monológok, amelyeket már a közös beszélgetések alatt kitaláltunk. Ezt az improvizatív, szabad munkamódszert alkalmaztuk a vágás és a zenék kiválasztásakor is. Tíz napot forgattunk, majd fél évig vágtuk a filmet, gondolkoztunk, beszélgettünk, hogy mi hiányzik még belőle, aztán visszamentünk a helyszínre, és még hat napot forgattunk.

A filmben olyan színészek játszanak melletted, mint Waskovics Andrea, Farkas Lóránd, Oláh-Badi Levente, Pál Emőke és Udvari-Kardos Tímea. Nem tartottál castingot. Hogyan választottad ki a szereplőket?

Főleg megérzés alapján. Már a legelején tudtam, hogy kikkel szeretnék együtt dolgozni. A stábon belül van egy ötfős társaság, akikkel régóta barátok vagyunk, a többieket pedig korábban láttam más előadásokban. Nem szeretek klasszikus értelemben vett castingokat tartani, mivel színészként sem érzem komfortosan magam ezekben a helyzetekben. Ezért inkább másfajta módot választok, hogy megismerjük egymást a színészekkel, például sokat beszélgetünk. Volt, amikor lementünk a konkrét helyszínre, és eltöltöttünk ott egy teljes napot – végig forgott a kamera, és kerestük a viszonyokat, a helyzeteket és a képeket.

Mennyire okozott nehézséget, hogy nemcsak rendezed a filmet, hanem szerepelsz is benne?

Játszottam már saját színházi előadásomban, de általam rendezett filmben még sosem. Korábban még csak fel sem merült bennem ez az ötlet, de most valamiért teljesen magától értetődő volt. Olyan szempontból előnyös volt, hogy színészként belülről tudtam irányítani a jeleneteket. Elvártam a színészektől, hogy ahogy én, úgy ők is mutassák meg a „sebeiket”, legyenek őszinték játék közben, hogy közelebb kerüljünk a történethez.

A Minden csillag költségvetése négymillió forint volt. Az elmúlt években készülő független filmek jelentettek valamiféle példát, hogy igenis lehet kevés pénzből forgatni?

Nem akartunk követni semmilyen trendet. Egy ilyen film elkészítése valójában nem négymillió forintba kerülne, hanem sokkal többe. Ekkora költségvetésből nem tudtuk kifizetni a stábtagokat sem.

Említetted, hogy minimalizáltátok a stábot. A színészeken kívül Bántó Csaba operatőr, Táborosi András világosító (aki valójában maga is operatőr), Péter Attila hangmérnök és három-négy asszisztens dolgozott a filmen. A forgatás szempontjából ennek volt előnye is?

Volt előnye és hátránya is. Úgy kezdtük el a munkát, hogy ha pénzünk nincs, legalább időnk legyen, és egy nagyon kicsi stábbal dolgozzunk, akik végig ott vannak velünk. Túlzottan korlátok közé szorított volna minket, ha egy negyvenfős csapattal dolgoztunk volna, akiknek nem tudunk fizetést adni.

A film fekete-fehér. Ezzel az is volt a célotok, hogy kiemeljétek a történetet a mai valóságból?

Igen, a fekete-fehér stilizálja a filmet, univerzálissá teszi, és elveszi a dokumentarista jellegét. A világot színesben látjuk.

Ha valami fekete-fehér, akkor egyből tudjuk, hogy filmet nézünk.

Technikailag is nagyban megkönnyítette a dolgunkat ez a megoldás, például sokkal kevesebb lámpára volt szükség.

A filmben egy fehér ló is szerepel. A sajtóvetítés után említetted, hogy teljesen véletlenül került a produkcióba.

Egy Tiszavasváriban élő ismerősöm a forgatás előtt felhívott, és megkérdezte, nincs-e szükségünk egy lóra. Azonnal mondtam, hogy de igen, aztán visszakérdeztem, hogy van-e fehér lovuk, és be tudják-e vinni a kocsmába. Azt a választ kaptam, hogy igen, meg tudják oldani. Ez tökéletesen leírja, hogyan készült ez a film, és mekkora szerepet kapott az improvizáció. Úgy álltam hozzá, hogy abból dolgozunk, amink van, és azt próbáljuk beépíteni a filmbe, ami rendelkezésünkre áll. Azért is tettük bele a filmbe, mert a kocsmában álló fehér ló látványa elmossa a határt álom és valóság között. Végül mindenkinek nagyon tetszett az ötlet, mert egyfajta költőiséget is ad a történetnek.

Könnyű volt megszerezni a helyszínt?

Igen. Egyértelmű volt, hogy Tiszavasváriban forgatunk. Többször is abban a kocsmában buliztunk karácsonykor. Nagyon szeretem azt a helyszínt, és könnyen meg is tudtuk szerezni a forgatáshoz.

Ez volt az első egész estés filmed. Mennyire okozott nehézséget?

Nagyon hosszú tanulási folyamat volt az elmúlt másfél év. Egy majdnem másfél órás alkotás teljesen másfajta hozzáállást igényel, mint egy húszperces rövidfilm, de úgy érzem, sikerült megoldanunk minden nehézséget. Nagyon élveztem a munkát.

Mit tanultál ebből a filmből?

Rengeteg alázatot. Ezenkívül rájöttem, hogy engem ez a fajta munkamódszer érdekel. Improvizációkon keresztül szeretnék dolgozni, és azokkal a színészekkel, akiket jól ismerek. Fontos tanulság volt az is, hogy a felvett anyagból a vágás során mennyiféle végeredmény születhet. Most úgy tekintek vissza erre a filmre, mint életem egyik legnagyobb tanulási folyamatára. A saját bőrömön tapasztaltam meg a filmkészítés szépségét és nehézségét. Csodás volt. Felszabadított bennem valamit. Úgy érzem, sikerült a saját magunk által felállított határok között szabadon dolgozni. Emellett új barátságok is születtek, például Czakó Judittal, aki a film csodálatos vágója, vagy Balogh Péterrel, aki a film hangmérnöke volt.

Tarr Bélán kívül ki volt az, akinek leginkább adtál a véleményére, miközben készült a film?

Czakó Judit vágó és Waskovics Andrea.

Van újabb filmterved?

Igen, de még csak egy A4-es oldalnyi ötlet van meg belőle. Egyelőre még ez a film foglalkoztat leginkább.

A Minden csillag november 6-tól látható a magyar mozikban.