A játék láthatóvá tett szabályai – Interjú Molnár Judit Lilla képzőművésszel és Török Krisztián Gábor kurátorral

Egy abszolút konceptuális indíttatású művész vagyok, az ötlet irányából közelítek a kész alkotás felé. Amikor megszületik a gondolat a fejemben, már eleve társul hozzá egyfajta vizuális szimbolika. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint egy háttérprogramot, amely folyamatosan fut az agyamban egy aktuálisan engem foglalkoztató témával, és keresi a megfelelő vizuális kapcsolatot, és azt a médiumot, amelyben pontosan meg tudom fogalmazni. Az utóbbi évtizedre vonatkozóan valóban elmondható, hogy az installáció lett a kiemelt médiumom. Elkészítésük során jellemző, hogy minden egyes részletet pontosan előre megtervezek, miközben igyekszem figyelembe venni, hogy az anyag is „él”, és sajátos módján formálja a folyamatot, nemcsak gyakorlati, hanem elméleti szempontból is. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a megvalósítás során az anyaggal és a fizikális formával való érintkezés közben új összefüggéseket fedezek fel, és a munka új jelentésrétegekkel gazdagodik. Mégis számomra az installáció készítésének legizgalmasabb része maga a kitalálás, az ötletelés, és az, ahogyan minden részlet a helyére kerül.

A társadalmi mobilitás és korunk pszichés betegségei, azaz a témák, amelyeket felvetettetek ezen a kiállításon is, rendkívül változatos médiumokon keresztül fogalmazódnak meg. A rizonyomatoktól a lézervágott, festett fatáblákon át a mászókává hajtott fémig rengeteg különböző anyag került a kezed alá. Hogyan zajlanak ezek a munkák, és mi a különböző médiumok szerepe itt?

Alapvetően a legtöbb dolgot, amelyre szükségem van, magamnak kell kitanulnom, de vannak olyan munkafázisok is, ahol segítséget kérek – a hegesztést például apukám végezte. Emellett olyan részek is akadnak, mint a lézervágás, amelyeket ipari körülmények között gyártatok le, de a többi, asztalos jellegű feladatot magam végzem. Az installációban megjelenő fakígyókat például egy interneten talált leírás alapján készítettem el. Fontos azonban megemlítenem, hogy a projekt mérete miatt egyedül nem tudtam volna időre végezni; szerencsés vagyok, hogy több családtagom és barátom is segítő kezet tudott nyújtani a munkában. A rizonyomás új technika számomra, most alkalmaztam először. Ahogyan a táblaképek esetében is, először vektorgrafikusan megterveztem a grafikákat, majd a megfelelő technológia segítségével legyártattam őket. A tervezéshez szükséges tudást és programismeretet a munkahelyemen szereztem, ahol alkalmazott grafikusként dolgozom. Idővel pedig a mindennapi munkám során szerzett ismeretek és a vizuális szemlélet is lassan átszivárogtak a műalkotásaimba is. A rizonyomatok kiemelt szerepet kaptak a táblaképek és az installáció mellett, mivel fontos volt számunkra, hogy az osztályrendszereket és társadalmi rétegzettséget vizsgáló kiállítás témája a megvásárolható műtárgyak formájában is megjelenjen. Ezek a nyomatok ugyanis azok számára is elérhető árú alkotások, akiknek egy táblakép túl drága lenne. Emellett a kiállítás ingyenesen hazavihető elemekkel is kiegészült: a Lipták Zsófia grafikusi munkáját dicsérő leporelló, amely a leírást és az installáció játszható verzióját is tartalmazza, valamint az általam egyedileg számozott dobókockák olyan tárgyak, amelyek párbeszédre invitálnak, és továbbörökítik a diskurzust.

Krisztián, Angliában és Skóciában végzett tanulmányaid mennyiben járultak hozzá, hogy a társadalmi témák előtérbe helyezését preferáld a művészeti projektekben?

2021-ben költöztem haza, a Covid-időszak közepén. Glasgow-ban nagy élmény volt, hogy az ottani kortárs művészeti központ életében milyen erősen jelen van a társadalmi részvételiség. Nagy lendülettel érkeztem haza, 2022 márciusában pedig elkezdtem Debrecenben a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban dolgozni, ahol az első önálló kurátori ötleteim olyan projektek voltak, amelyek célja kifejezetten egyfajta társadalmasítás volt. Az egyik ilyen egy Szociális akupunktúra nevű projekt volt, amelyben a különféle tematikákat bevonva olyan programsorozatot szerettem volna megvalósítani, amelyben, ahogy az akupunktúrában is, nem a problémás részekkel, hanem a problémás részektől távoli gócpontokkal foglalkozunk. Ez sajnos nem úgy sikerült, ahogy gondoltam. Tanulságos volt ez a projekt, és jó példája annak, amikor valaki egy máshol megismert és működő módszert egy új kontextusba úgy próbál beilleszteni, ahogy az abba a keretrendszerbe nem biztos, hogy adaptálható. Ráadásul Debrecenben dolgozva és Budapesten élve be kellett látnom, hogy nem tudok úgy szocializálódni, hogy ezt a metodológiát biztos kézzel alkalmazzam. A társadalmi témák azonban továbbra is központi szerepben maradtak számomra.

Mára pedig úgy látom, hogy ahhoz, hogy bizonyos kérdésekre rávilágítsunk, a történetmesélésnek kulcsfontosságú jelentősége van.

Annak megértése, hogy hogyan és milyen történetekben kommunikálunk, elengedhetetlen a minket körülvevő jelenségek megfogalmazásában. Ebben a kiállításban is ezt a gondolatiságot képviseltem kurátorként.

Hogyan látjátok, mennyire van Magyarországon jelen ez a fajta társadalmi részvételiségre épülő művészeti gondolkozás, és milyen lehetőségei vannak? Mi foglalkoztatja ma a hazai alkotókat?

Annak az alkotógenerációnak, amelynek mi két határpontját képviseljük, nevezetesen az Y és Z generáció számára, az én kurátori megélésem szerint igen fontos ez a fajta gondolkodás. Csakhogy azt is látom, hogy mivel a társadalmi kérdésekről szóló alkotások nagyon sokszor nem képesek piaci narratívák mentén működni, a magyar kortárs művészeti intézményrendszer pedig nem tudja kellően támogatni ezeket a művészeket, sokuk egy ponton úgy dönt, hogy már nem tudja tovább folytatni. A finanszírozási rendszer alapvető hibája ez. Számomra fontos, hogy ezeknek a praxisoknak a fenntarthatóvá tételén gondolkozzak, akár intézményi, akár kereskedelmi tevékenység keretein belül. Ez egy kényszerhelyzet, amelyben a gyűjtői körnek is felelőssége van, és fontos az, hogy minél nagyobb hányaduk nyitottabbá váljon az olyan munkák befogadására, amelyek nem klasszikus értelemben vett műtárgyak.

A doktori kutatásom révén sokat foglalkoztam a magyarországi Y generációs művészekkel, tavalyelőtt egy velük készült interjúsorozatot publikáltam az Új Művészet oldalán, Thirtysomethings címmel. Ennek a felvezető cikkében próbáltam összefoglalni, hogy én hogyan látom, milyen tényezők befolyásolják az alkotáshoz és művészethez fűződő viszonyunkat. A generációm tapasztalatait alapvetően meghatározta a fölöttünk lévő X generáció neokonceptualizmushoz fűződő viszonya, amely egyfajta mainstream jelleggel vett minket körbe az egyetemista éveink alatt. Azóta azonban, ahogy Krisztián is utalt rá, olyan társadalmi változásokkal kellett szembenéznünk, amelyben az egyik nehézség, hogy a művészlét a szokásoshoz képest is alulfinanszírozottá vált, ami nagyban aláaknázza a nem profitábilis művészeti munkák megszületését. Nekem is kihívást jelent művészként fennmaradni és mindemellett megtalálni azokat a kapaszkodókat, amelyek mentén megszülethet és érvényre is juthat a számomra fontos művészi gondolat. Sajnos egyáltalán nem magától értetődő, hogy ma itthon egy tehetséges képzőművész pályán marad, sok példát láttam az ellenkezőjére.

Ahogy ez a kiállítás is megfogalmazza, szerencse és társadalmi faktor kérdése is, hogy ki az, aki a táblán előrébb halad,

és ki az, aki önhibáján kívül mozgásképtelen lesz.

Feltételezem, amikor a kiállításról az Art Dating keretein belül közösen ötletelni kezdtetek, hamar egyértelművé vált, hogy nagyon hasonló témák foglalkoztatnak titeket. Miben tudtatok hozzátenni egymás szemléletéhez, hol voltak a termékeny elmozdulási pontok?

Judit munkáit már korábbról, a Don Tamás által a MODEM-ben rendezett Határeset című, a rendszerváltás után született kelet-európai művészgeneráció tapasztalatáról szóló kiállításról ismertem. Aztán Pannonhalmán újra találkoztam a munkáival, ekkor ismerkedtünk meg. Az Art Dating előtt tehát már volt fogalmam Judit gondolkodásáról, érdeklődéséről és elméleti hátteréről, így azon kezdtem gondolkozni, hogy mi lenne az a szimbólum, amely mindezt összefogná. Juditnak egyrészt volt egy alapvető érdeklődése Éber Márk Áron A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyve, illetve az olyan elméleti gondolkodók iránt, mint például Mark Fisher, Byung-Chul Han, akik hozzám is nagyon közel álltak. Húszéves koromig versenysportoltam, így régóta szerettem volna egy olyan kiállítást megvalósulni látni, ahol a játék, annak szabályai és társadalmi leképeződése teret kap. Arról kezdtünk el közösen gondolkodni, hogy mi lenne, ha a formálódó témákat egy társasjáték formájában hoznánk össze.

A mai társadalmi közeg annyira megosztott, hogy egy párbeszédre hívó kiállításnak valamilyen módon be kell vonnia az embereket, hogy elkerülje az antagonizmusokat.

Amikor ebbe a térbe valaki belép, először a régi, vallási-oktatási célzatú indiai játék, a Kígyók és létrák történetével találkozik, amely az angolok közvetítésével és átdolgozásával jutott el Magyarországra is.

Amikor találkoztunk Krisztiánnal, egy vizuálisan még alig létező gondolatfelhőt vázoltam fel neki, ő pedig segített ezt leszűrni, és a kiállítás irányát kikristályosítani. Régóta foglalkoztatnak a munkáimban társadalmi és pszichológiai kérdések, amelyekben az aktuális szellemi kapaszkodók mellett mindig a személyes indíttatás is szerepet játszik. Már a kezdetektől fogva biztos voltam benne, hogy ebben a kiállítási tervben is ilyen témához szeretnék nyúlni, és hogy Éber Márk Áron cseppformáját valamilyen módon – lehetőleg egy sandbox formájában – beépítem az installációba. Hiányzott még viszont az a gondolat, amely az egészet összefogja. A Kígyók és Létrák ötlete Krisztiántól származik – korábban nem ismertem ezt a társasjátékot, de amikor bedobta referenciaként, azonnal tudtam kapcsolódni hozzá. Könnyű volt hozzáépíteni a már meglévő gondolataimat, és kitalálni a még hiányzó elemeket. Ebben az ötletelési fázisban a két elképzelés nagyon termékenyen tudott egymásra csatlakozni, és minden részlet a helyére talált.

Hogyan jött a leporellón kihajtható Kígyók és létrák társasjáték és a cinkelt kockák ötlete?

A térben megvalósult installáció a társasjáték témájával bevonódásra hív, de az interaktivitása korlátozott. Szerettük volna, ha a kiállítás valamilyen formában mégis játszhatóvá válik. Az elvihető társasjáték ötlete közös volt. Nekem pedig eszembe jutott, hogy ezt a fajta társadalmi determináltságot, a magyar társadalom mobilitási korlátozottságát, amelyet az Éber-tanulmány a „ragadós padló” és a „ragadós plafon” metaforáival fejez ki, cinkelt dobókockákkal lehetne a legjobban átadni. A „játékszabály” szerint minden belépő húz egy egyedileg számozott dobókockát, amelyek eltérő esélyeket biztosítanak a „játékosok” számára, mivel a kígyókat és létrákat úgy rendeztem el a táblán, hogy bizonyos számokkal kizárólagos előnyökre vagy hátrányokra lehet szert tenni. Aki például az egyes és kettes számot tartalmazó kockák közül húz, az a játék alsó egyötödében végez körkörös mozgást, aki viszont ötös számokkal ellátottat kap, három gurításból célba ér. A kihúzható kockák arányaiban Magyarország társadalmi rétegzettségét próbáltuk meg lekövetni.

Fontos volt ez a társadalmi bevonódás miatt, hogy legyen a kiállításnak egy része, amelyet haza lehet vinni. A kilencvenes években már jelen volt ez a relációesztétika: a galériatérben létrejövő emberi kapcsolatokra és interakciókra épülő művészet. De digitális világunkban a nyomtatott anyagok csökkenésével egyre fontosabb a tárgyakon keresztüli emlékezet fenntartása.

A kiállításon – amellett, hogy a jelenlétre, sőt részvételre apellál – megjelenik az internet vizuális és fogalmi nyelve egyaránt (gondolok most itt a lézervágott meeple-ökre, akik egy-egy közszájon forgó pszichológiai hívószót fordítanak át az ikonográfia képnyelvére). Mit gondoltok, mennyire kell alkalmazkodnia ma egy kortárs művésznek a mediális környezetéhez?

Az infografikai megjelenítés az én érdeklődésemből következik: hogyan lehet a rejtett és egyértelmű között a művészet értelmezhetőségével játszani. A munkámban grafikusként is sokszor hasonló jellegű feladatokat kell megoldanom, különböző fogalmak ikonokra való redukálását. Akárcsak az eredeti játékban, itt is minden kígyó és minden létra mezőhöz tartozik egy-egy kép, ezek azonban többnyire leíró jellegű, figuratív ábrázolások. Szerettem volna ezt az illusztratív jelleget sokkal absztraktabban, a felfejthetőség határán megfogalmazni. Ehhez egy olyan kortárs képnyelvet kerestem, amely párbeszédben áll korunk problémáival is. A mediális környezetre való reflektálás magától értetődően jött. A képek megtervezésénél az egyszerűségre törekedtem, vagy az adott létra redukált formája, vagy egy kígyó jelenik meg a főszereplő „meeple” (bábu) figura mellett, amely formát eltérő kontextusban már más munkáimban is használtam.

Érdekes, ahogy a kortárs képzőművészetben megjelenik korunk vizuális kommunikációjának hatása. Napjainkban nagyon megszaporodtak az infografikák, ennek pedig a kortárs művészetben is mindenképp nyoma van. A körülöttünk lévő valóság formai lebontása, újraértelmezése és saját vizuális nyelvén való újrafogalmazása ez. Ezek a létrák megidézik az államszocializmusból visszamaradt beton játszótereket, a kígyók pedig a vásárok világát. A körülötte megjelenő történeti távlatok vizuális elemeinek és világainak kiemelése, felnagyítása Judit munkájának egyik legfontosabb része.

A leírásban így fogalmaztatok: „nagyszabású művészeti installáción keresztül tárja fel az egyéni és kollektív tapasztalatok, valamint a társadalmi és pszichológiai struktúrák összefonódását”. Mit gondoltok, hogyan található el a művészet súlypontja az önálló befogadás, személyes interpretáció és a kapaszkodókkal (leírásokkal, beszélgetésekkel) segített megértés között?

Nem mindenki érkezik úgy egy kiállításra, hogy birtokolja a képzőművészeti látás és befogadás teljes apparátusát. Ezért is fontos számomra, hogy szöveges kapaszkodót adjunk az installációhoz, valamint a képekhez tartozó pszichológiai fogalmakhoz. Ma már mindenkinek ott lapul a zsebében az okostelefon, így minden fogalom mentén tovább tud haladni az érdeklődése szerint. Ugyanakkor az installáció számos olyan elemet is tartalmaz, amelyek közös tapasztalatainkból fakadó szimbólumokként működnek, és valamilyen emléket vagy érzést szinte mindenkiben mozgósítanak.

Tisztában vagyok vele, hogy a kortárs képzőművészet össztársadalmi szintű láthatatlansága miatt gyakran elidegenítő és rétegnyelvként hat: kell hozzá egyfajta nyitottság, hogy megszólítson, de már ahhoz is, hogy valaki egyáltalán belépjen egy galériába.

Azonban bízom abban, hogy ez egy olyan kiállítás, amely nem távolítja, hanem közelebb hozza a művészetet a hétköznapi emberek valóságához. A metszéspontnak ugyanis a nézőben kell megszületnie.

Egy kiállításnak több szintje van, egyrészt persze először be kell lépni egy műalkotást tartalmazó térbe. Kell egy könnyen befogadható kampó, amely felkelti a néző érdeklődését: megérti, hogy ez egy játéktér, amelyen mi, emberek vagyunk a bábuk, miközben mindenkinek ott a dobókocka a kezében. Ebből elindul egy párbeszéd, engem is többen megkérdeztek, hogy az a számkombináció, amelyet ők kaptak, vajon jó vagy rossz. Innentől már mélyebb társadalmi kérdésekről is szó van, amelyekről nyíltabban, direktebben lehet beszélni. Azt gondolom, hogy a képzőművészet, és főleg az installatív, interaktív kiállítások képesek arra, hogy az embereket a kritikai gondolkodásra ösztönözzék.

Az is fontos, hogy egyfajta jelenlét is tartozzon ehhez, hogy beszélni tudjanak róla, párbeszédet indítson el. A visszajelzések alapján különböző területekről érkezett, képzőművészetben kevésbé jártas, szakmán kívüli emberekben is elindított valamit, tudtak kapcsolódni hozzá.

Ha már a közös tapasztalatoknál tartunk: miért nem a Monopoly vagy a Gazdálkodj okosan! társasjátékok képezték a kiállítás alapját? A formai megvalósítás izgalmassága, asszociatív lehetőségei vagy a titeket foglalkoztató és megfogalmazandó téma pontosabb metaforikus kifejezhetősége miatt döntöttetek a Kígyók és létrák mellett?

Alapvetően már az egyes játékokban megjelenő ideológia miatt sem, hiszen mi nem a fogyasztói lét problémáit akartuk kontextusba helyezni. Körülbelül tíz éve az OFF-Biennále Budapesten Keresztesi Botond és Szigeti Árpád közösen hozta létre a Gazdálkodj OFF-osan! című munkát, amely a pályakezdő képzőművészek életének nehézségeit dolgozta fel a Monopoly struktúráján keresztül. Ők izgalmas módon aktualizálták a játékot az akkori – és nagyjából még ma is hasonlóan működő – képzőművészeti mezőre. Mi viszont egy elvontabb, metaforikusabb szinten használtuk a társasjátékot, és a benne megfogalmazott jelenségek is kevésbé konkrét problémákhoz kötődnek. A Kígyók és létrák eredeti moralizáló háttere és egyszerű szimbolikája jól illeszkedett a társadalmi determináltság témájához, szemben a Monopoly önismétlő fogyasztói ciklusaival.

Ehhez kapcsolódóan egy személyes kérdés: mi volt az a játék, ami nagy hatást gyakorolt saját életetekre?

Az életút témájában a The Sims című életszimulátor-játék volt meghatározó számomra kamaszként, főleg a karaktereim mindennapjaiban való állandó egyensúlyozás miatt. Hogyan tartsd őket életben, biztosíts számukra karriert, hogyan találj szerelmet, barátokat, alapíts vagy szerezz szép otthont? És tedd mindezt úgy, hogy közben ne gyulladjon ki a sütő, ne haljanak éhen, és próbáld magad meggyőzni arról is, hogy nincs szükséged cheatkódokra. Szerettem az ilyen individuális, személyes játékokat, amelyekben az apró részletekből bomlik ki a játék tere.

Rengeteget legóztam gyermekkoromban, nagyon izgalmas volt számomra a világépítés. Körülbelül hároméves korom óta ülök a gép előtt, és az olyan stratégiai játékokhoz, mint amilyen a Civilization-sorozat a mai napig visszatérek, ha a mindennapok feladataiban kiégtem. Szeretek felülről megtervezni egy társadalmat, megérteni a működését. A csapatsport is sokat hozzátett annak megértéséhez, hogy működnek a közösségek, mi a játéktérben betöltött szereped. Kurátorként ez a tapasztalat, ez a szerep azóta is rendszeresen visszatér: a játékosság és csapatmunka, amely köztünk is jelen volt, és amely segített az ötlettől a produktív oda-visszán keresztül eljutni a megnyitóig.

Milyen programokkal várjátok még a kiállítás iránt érdeklődőket?

Március 19-én volt a Játszóház Projekttel és a Kollabbal egy közös tárlatvezetés, majd társasozás, március 28-án pedig záró eseményként lesz egy beszélgetés Éber Márk Áron és Judit között, ahol én moderálok majd. Fontos volt, hogy ennek a kiállításnak a képzőművészeten túlmutató kapcsolódásai is legyenek, ezért vettük fel a kapcsolatot a Játszóházzal, és rajtuk keresztül a Kollab csapatával. Márk bevonását pedig a kiállítás mögött megbújó társadalmi kérdések kibontása miatt tartottuk izgalmasnak.

A kiállítás március 28-ig látogatható a The Space Contemporary Art Galleryben.