„…visszaszeretni” – A Kortárs folyóirat májusi lapszámának ajánlója

Ebben a hónapban a negyven éve elhunyt Illyés Gyulára emlékezünk négy kiadatlan versével (A béke pillanata, Van miért nem aludnom, A Balaton habjaihoz, Csillagrajz), melyeket a kéziratos hagyatékból lánya, Illyés Mária rendezett sajtó alá. A versrovatot gazdagítja még Kovács István Anyám a szikláról rám tekint című verse és Petőcz András zsoltárparafrázisai (Hazudni, Tenyérnyi napok).

„Szól a telefon, fáj a hír, / hogy megölted magad barátom” – e sorokat már nem a Meghalt Juhász Gyula című szonett változataként, hanem József Attila utolsó verseként közli a 2005-ös Stoll Béla által szerkesztett kritikai kiadás. A versről, amely így egyszerre önidézet és búcsúvers, Bónus Tibor ír részletesen Saját halál és (túl)élet – József Attila egy verséről című tanulmányában. A kérdést a szerző a költő több versén keresztül vizsgálja. „A létösszegzés lehetetlenségéről is szó van itt, amennyiben a saját halotti lét elképzelése nyitva kell hogy tartsa a saját életet a halálon túl, a vég(em) nem tud vég lenni, csak a belőle kizárt másik, a túlélő számára. Nem véletlen, hogy a költő saját halálát csak mások halálához hasonlóan, azaz csak befejezettként és külsővé (élettelen testté) vált voltában tudja elgondolni.”

„A halálban talán az a legmegnyugtatóbb, hogy miután átestünk rajta, mi vagyunk az egyetlen, akit hidegen hagy, nem rendít meg, és önző módon bár, de nem osztozunk a bennünket gyászolók fájdalmában sem.” A fenti tanulmányra kísértetiesen emlékeztető sorokat Oravecz Imrétől olvashatjuk.

Alkonynapló címmel írt rövid bejegyzései bepillantást engednek a nyolcvanéves író mindennapi életébe, gondolataiba.

Remegő kezében zizegő zacskót tartva számítgatja, hány napot élhet még, és ebbe mi férhet bele, van-e értelme még írnia (szerinte regényre már nincs idő, versből meg van elég). Felmerül az is, hogyan hat a kritika az írók önbizalmára (például Csehovéra), hogy miért nem jó interjút adni, hogy bármelyik életszakaszban lehet örömmel és izgalommal várni egy éjszakai telefonhívást, vagy hogy mennyire nagy volt minden korban a távolság Salinas és Szajla között.

Grendel Lajos 2018 óta nincs közöttünk. A Kossuth-díjas író idén ünnepelné hetvenötödik születésnapját. 2015 és 2018 között keletkezett eddig kiadatlan Önéletrajzi töredékek című műve, melyből Tóth László gondozásában, részleteket közlünk. Izgalmas írás a 70-es, 80-as évek szlovákiai magyar irodalmának helyzetéről, saját útkereséséről, Ottlikkal, Szegedy-Maszák Mihállyal, valamint más fontos személyekkel kötött barátságáról és mindenekfelett olvasmányélményeiről. „Nagy hibának tartom, hogy a következő generáció [már] jóval kevesebbet olvas. Pedig az írói szerepvállalás miatt kötelesség minél több művet elolvasni. Az olvasás az író számára nem játék, hanem oly módon hozzátartozik a műhöz, mint a futballistához a rengeteg edzés. Nagy a gyanúm, hogy aki nem olvas folyamatosan, ez előbb-utóbb meglátszik az illető művein is.”

A május tökéletes hónap a Fiumei úti sírkert felkeresésére. Aki még nem járt Tandori Dezső sírjánál, Kokas Nikolett tollából érzékletes leírást olvashat Jovánovics György Tandori Vers Emlékhasáb című alkotásáról, melyen a magyar ábécé véletlenszerűen egymás mellé került betűiből kirajzolódik a kétszer négysoros sírvers. „A márványhasáb felületét beborító 750 betű a sír három oldallapján véletlenszerűen került egymás mellé. Egy költő síremlékéhez semmi nem passzolhatna jobban, mint a sírkövét elborító betűk, hiszen a teleírt hasábbal megidéződik Tandori fő médiuma, az A/4-es papír. […] Ez a síremlék nem egyszerűen csak földi jele az emlékezésnek, nemcsak egy utalás Tandorinak minden korábbi irodalmi és beszélt nyelven történő határátlépéseire, és nemcsak a temetőművészet egyik legkiválóbb alkotása, hanem Tandori sírversével egyenrangú, a végső bölcsességet magában hordozó emlékmű.”

Kinek ír a kritikus, elfogadható-e a negatív kritika, és egyáltalán, mi a kritika szerepe? Balogh Gergő Lapis József Elég című kötete kapcsán járja körül ezeket az örök kérdéseket, amelyek az irodalom jelenkori helyzetén való gondolkodás okán, nemrég felmerültek a Kortársban is. Egy lehetséges válasz, hogy

a kritika párbeszédindítóként funkcionálhat, „olyan eszköz lehet, mint a tóba hajított kő: célja a provokáció, az állóvíz felkavarása, vita kezdeményezése”.

Mindemellett a kritikaírás komoly felkészültséget, tanulást igényel, és „akárcsak a szépirodalmi alkotás, kreatív munka”. Becsüljük meg az „elég jó kritikusokat”!

A májusi számban Vasagyi Mária Eszter könyve című művéről Bence Erika, Cserna-Szabó András Zerkó, Attila törpéje című tavaly megjelent könyvéről pedig Szabó Fruzsina írt kritikát.

A lapszámot Ocskay László (Doky) munkáival illusztráltuk.

A Kortárs májusi számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.