A tagadás anatómiája – Kritika Kemény Lili Nem című könyvéről

Tekintetbe véve az apai örökséget, az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy Kemény Lilinek lenni áldás vagy átok-e, amikor e vezetéknév alatt publikál, különösen úgy, hogy az idén megjelent Nem című műve épp az önéletrajzi olvasat lehetőségével játszik. Jól szemléltetik és összegzik a főbb olvasatokat a cím értelmezési lehetőségei, az arra a kérdésre adott válasz, hogy mire vonatkozik ez az egész művet keretező nem. A műfaji konvenciók kijátszása (hiszen mind az önéletrajz, mind a regény kereteibe nehezen illeszkedik), az identitás determináltságából való kitörés, a láthatatlanul működő genderkódok leleplezése, a külső elvárások, a belső narratívát jogtalanul keretező szempontok elutasítása, a passzív kirekesztettség és bukás élményét az aktív nemet mondásra való felcserélés, a kontroll, a hatalmi póz visszaszerzésének vágya és a helyesként tételezett olvasat nevetségessé tétele is mind értelmezési lehetőségként lép fel. Éppúgy, ahogy a csípőből való elutasítás, a tagadás mint életstílus is ott lehet ebben a nemben, és így válhat egyúttal egy illúzióvesztett, cinikus generáció látleletévé is. A Nem ezeket az értelmezéseket mind megidézi, játszik velük, kiforgatja, de emellett van egy mindezeket koncepciózusan zárójelbe tévő jelentésrétege is. A nem a folyamatos tagadásban levés állapota is a műben, ahol az igazságkényszer, a monomániás önanalízis és a félremagyarázás éppen azt tárja fel, teszi átélhetővé, hogy hogyan, milyen praktikákkal, pótcselekvésekkel tartható fenn a zsenikultusz buborékja, a szülőktől öröklött, szűkre szabott keretekben való mentális, testi, szociális berendezkedés.

A buborék fesztávolsága

A történetben a szerzővel azonos nevű elbeszélő a szülei kapcsolatával kezdi saját történetének analitikus feltárását. Végighalad a főleg a szülők szempont- és kapcsolatrendszere által határolt és irodalmi élményekkel definiált gyermek- és kiskamaszkoron, majd a részletesebben elmesélt fiatal felnőttkor következik.

A kötet fókuszában a cselekvések hiánya áll, mindaz, amire az elbeszélő a környezete és saját bevallása szerint is hivatott, ám képtelen véghezvinni.

Annak kísérlete, hogy identitását függetlenítse a rá nehezedő zsenikultusztól, az alkotástól és rajongástól, valójában annak a történetévé válik, hogy milyen újabb függőségek (drog, hatalmi viszonyok, alkotói célkitűzések és bukások) és rajongók (szakmai sikerek hiányában szerelmi hódítások) alkotják újra az aktuális énképet, aminek csúcspontja (vagy olvasatomban az egész elbeszélést ironikusan zárójelbe tevő szabotázsa) ennek a könyvnek a létrejötte és szakmai sikere lesz. Az elbeszélő döntéseit és tetteit (a kritikusait lehengerlő) többnyire esszéisztikus, zsargonnal zsúfolt nyelven, oldalról oldalra kikezdhetetlen logikai láncolatként tálalja. Benyomásairól tényként, asszociációiról következtetésként számol be. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagy az értékelésre, mindig jó érzékkel előzi be az olvasót önnön reflexiójával, felügyeli a vele történt eseményeknek és a saját tetteinek értelmezését. Az olvasó intellektuális zavarában az általános irritáltság szintjén már csak arra kapja fel a fejét, amikor az elbeszélő a párján elkövetett fizikai bántalmazást a párkapcsolati kiábrándultsággal indokolja, és szakmai kritikára adott érthető válaszként tálalja.

Beszédes az is, ahogyan az önkritika látszatával igyekszik semlegesíteni azokat a szöveghelyeket, ahol az olvasót túlságosan is elidegeníti, de van, hogy előre nevetségessé teszi a felmerülő kritika lehetőségét is: „Gondolom, magukévá tették a privilégiumokra mutogató korszerű bűntudatkeltést. […] Akinek van ideje és indíttatása túllátni a saját közvetlen érdekén, az privilegizált, és jobb, ha tudja, hol a helye.” És így lesz például komikus az az eltávolított önreflexió, amelyet lábjegyzetként az osztályturizmusról írt: „A Pulp himnikus kirohanása az osztályturizmus, vagyis a gazdag gyökerek ellen, akik azt képzelik, hogy az alsó középosztály életvilága egy számukra berendezett szafari.” Az olvasó a kötetben folyamatosan érzékelhet, észrevehet nyomokat arra vonatkozólag, hogy gyakran hangoztatott vágyával ellentétben az elbeszélőnek nem célja az elvárásokról leválni, saját címén megmérettetni: továbbra is a családi legendáriumot fűzi tovább, az identitását újraalkotni hivatott történetet pedig kizárólag azok számára, azoknak ellátott referenciákkal és azoknak a nyelvén írja, akik azt eleve a Kemény név miatt veszik kézbe. Azonnal egyértelművé teszi, elképzelhetetlennek tartja, hogy az általa megidézett irodalmi kódokat, az ő személyes köreit ne tudná minden olvasó beazonosítani, nem is számol olyan befogadóval, aki az ő lényével nem, vagy celebritásán túl, prekoncepciók nélkül találkozhat. Az elbeszélő a szabadulni vágyást imitálja csupán: a meggyőzés reménye az olvasón és az irodalmi közönségen keresztül önmagára irányul.

A történet során tanúi leszünk, ahogy a világban helyét (és értelmet) kereső Kemény Lili csak a nagy elődök (a család, a példaképnek tartott művészek és gondolkodók) és az őket figyelő közönség szemével képes érzékelni, és az általuk biztosított szempontrendszerben terjesztheti ki önmagát.

Megmutatja, hogyan jön létre egy olyan identitás, amely az irodalom nyelvén tanulta meg meghatározni önmagát, ahol az alkotói válság magának a létezésnek a felfüggesztése.

Az általa élt élet és személye akkor lesz valóságos, ha az ő mércéjükkel mérve értékes alkotássá fordítja le. Ennek a mércének rendeli alá magát, akár megfelel az elvárásoknak, akár szembemegy velük, akár alkot, akár szenved az alkotás hiányától.

A szinte elviselhetetlen mértékű és hamisan csengő önreflexiókat artikuláltságuk hivatott megkérdőjelezhetetlen igazságokká transzformálni. A művészetelméleti, kritikai betétek nemcsak kapaszkodók és útmutatók a Nem befogadásához, hanem ellentmondást nem tűrő sznobizmusukkal uralják is azt. Az olvasónak a mi, az esztétikai értékítélet birtokosai, és az ők, a megítélendők, a zsargonon kívül rekedtek között kell pozíciót választania.

Ez egybecseng az elbeszélő édesanyja által közvetített világképpel, melynek metszet nélküli két emberhalmaza a mi, a kivételességükkel kiemelkedők, valamint az amazok, a kivételességből kimaradók, az arra irigykedő rosszabbak. Ennek a mindvégig megtagadni kívánt világképnek a győzelméről ad rejtve hírt az elbeszélői hang, különösen, amikor saját rosszul sikerült vagy el nem készült alkotásait elemzi hosszan, látszólag minden cél és értelem nélkül. A műalkotás saját címén, nyelvén (sőt médiumában) való bukása után az értelmiségi mindentudásának pozíciójával és kritikai nyelvével kíván azok számára hitelt nyerni, valamint a bukás élményét semlegesíteni. A meggyőzés élet és halál kérdése, hiszen a hibázás, a feledésbe merülés az elbeszélésben konstruált énjének felszámolásával járna.

Ebből a szempontból lesz fontos Tamás Gáspár Miklós kritikája is, amelyhez az elbeszélés során két helyen is visszatér, mindkétszer más magyarázatot adva az ominózus interjúra. „TGM, amikor anno ráugrott a magyarnarancsos rövid interjúmra a glosszájával, nem tudván, hogy ismeri, akit leckéztet, Bibó nevére fújt, itt tart a világ, hogy a neoliberalizmus féltett gyermekei már Bibónak nevezhetik a kutyájukat, természetesen előítélettel viseltetett a nemem és a generációm iránt, ezért nem feltételezte, hogy a hülye kérdést akarom szelíden kifigurázni. Azonosított a közeggel, és azért tehette meg, mert tényleg nem váltam ki eléggé.” Egy végleg lezárult nyilvános bírálat elfogadása helyett felülbírál, olyan, rajta kívül álló okot keres, amely tökéletes tükörképe annak az előítéletnek, amellyel fel kívánja menteni magát. A megmutatkozás és elrejtőzés folyamatos feszültségben lévő vágyának tünetei nyelvi jellegűek, az olvasó érzi, minden csak a narratív birtokbavétel szempontjából érdekes, kényszerről van szó, de a folyamatosan hempergő, állandó analizálás miatt nehéz kiszűrni, hogy mit is szeretne jelezni felénk. Ahhoz összességében mégis elég nyomot ad az olvasónak, hogy gyanússá váljon, szándékosan nem méri fel, hogy belső monológjából, esztétikai eszmefuttatásaiból mi az, ami érdekes a külvilág számára: nemcsak, hogy Kemény Liliként megteheti, de meg is kell tennie.

A Káprázatos átmentése

A Nem elbeszélője számára az első pillanattól összemosódik a nyilvános és a magánszféra, a legintimebb pillanatok mind a nyilvánosság előtt vagy a színpadként funkcionáló térben játszódnak, a fürdőkádas beszélgetésektől a kocsmai jeleneteken át a konkrét színházi díszletben beteljesedő szerelemig. Mivel Lili a szülei által közvetített felsőbbrendűségi érzetből szocializálódott, a személyiségfejlődéséhez elengedhetetlen társas élmények jelentős részén kívül rekedt. A kivételezettség elbarikádozza őt egy szabadabb, önazonosabb tapasztalatszerzéstől és véleményalkotástól, így az egyszerre lesz kirekesztettségének oka és magyarázata, fölérendeltsége egyszerre gyűlölt és vágyott szerep. Ezért van az, hogy

az elbeszélő gyakran ellentmondásokba keveredik, felváltva nevez meg dolgokat belső késztetésként, amikor mások elvárásaival szemben pozicionálja, és külső, terhes szülői elvárásként, ha önmagukban állnak.

Ehhez választ párt is, akivel egy új mit képezhet. „Összeköt a szigorunk; egy emberként rándulunk össze, ha valaki azt mondja, célközönség, fogyaszt, történet, profi, szerethető, jól megcsinált, szerelemprojekt, karaktermélyítés, trauma, érdekel, izgalmas, a néző.” Ezért van, hogy hiába tárja fel olvasójának a könyv elején részletesen, a kötet egyik jelenetében a pszichológussal négyszemközt már nem tud visszaemlékezni gyermekkora fontos eseményeire. Egy külsős, kívülről jött szaktekintély javára nem engedheti el a narratív gyeplőt. Lili inkább maga végzi a pszichoanalízist, mintsem hogy alávesse magát, az elemzés alanyát is (látszólag) másra, a párjára, Mikesre helyezi át. És ez az áthelyezés az, a latencia, amelynek szintjén a Nem valódi szándéka, vallomása végbemehet. Párját az analízissel gyarmatként szeretné nyelvileg birtokba venni, ha egyszer annak kényszerbetegsége miatt hallgatni kénytelen.

Ahhoz, hogy magáról beszélhessen, és ezzel megteremthesse önmagát anélkül, hogy nyilvánosan a Káprázatos szerepében tetszelegne, az identitás áthelyezésére van szükség. Először Balázs lesz az, aki a szülők után az új szellemi hátteret, a művészet új közvetítőjét jelenti számára, majd Mikes, akin keresztül e könyv valódi tétjét, a mindenért kárpótló alkotó hangjának megszólaltatását, ars poeticáját megfogalmazhatja: „Szemérmetlen, öngyűlölő tapicskolás a szégyenben, ez neki az írás: hideg szigorral felvállalni a legbelső, hiteles ént, amit a hétköznapi életben elrejtünk mások elől, de egyszersmind védelmezzük is, mint a szemünk fényét.” Ebben többek között a vendégszövegek, ismertetett szakirodalmak lesznek segítségére. A latencia prózapoétikai működését a Mikessel közösen olvasott Freud-tanulmány, A Patkányember ismétléskényszer-fogalma mentén tárja fel. Freud tézise szerint az elfojtott vallomások legtöbbször ismétlések által adnak hírt magukról, az elbeszélő pedig többek között megismétli anyja áldozatát azzal a különbséggel, hogy a szerelméért Dunába szórt regény helyett ő a kivételes, érzékletes szavakat kerüli ki, hogy az alkotó Mikesnek tartsa fenn azokat. Narratív csavarjainak értelmezéséhez mások munkáján keresztül ad kapaszkodót: „Aljas ez a vallomásos irodalom; a szemérem halála. Mintha egy kis műgonddal – és elkódolva épp csak annyival, hogy Fannit Lilinek nevezi, összeolvasztja Vinczével – mindent kiállíthatóra lehetne pucolni.” Erre példa az, hogy mind Balázs ismertetett levelében, mind Mikes idézett regényrészletében az egyes szám első személyű elbeszélő egy ponton egyes szám harmadik személyre vált, amit az ő írásaikban elemzése tárgyává tesz, de a saját munkájában reflexió nélkül hagy. „Ezután már csak egy kis kóda volt hátra – sortörés után a szöveg harmadik személyre váltott és innentől Mikesnek nevezte a főszereplőt. A váltás, bár ötletes vagy eredeti nem igazán volt, annyi önbüntető indulatot sűrített magába, hogy levegőért kapkodtam.”

A Káprázatos nevet is egy ponton Mikes kapja meg, aminek szövődménye az önálló identitás fokozatos elvesztése, míg a másik nélkül már mozdulni is képtelen. Immár csak a másik Káprázatoson keresztül tud megnyilatkozni, és az irodalmi térbe bebocsájtást nyerni. Ezt keretezi tovább a könyv borítóján látható ásó ember (a kiadó bevett borítója) regénybe való beemelése. Az abszolút igazság keresésének motívuma, mely Mikes vallomásos regényéhez kötődik, Lili könyvének borítóját ismétli meg, természetesen megmaradva a Kemény név képviselete alatt.

A Nem olvasatomban a nem cselekvésként működő tagadás könyve, amely éppen azt leplezi le, ahogy és amiért a nem cselekvés újratermeli magát: a tagadásban levés állapotát.

Nem leírni kíván, hanem megkonstruálni, az elbeszélés gesztusa által hitelt nyerni, egy alternatív valóságot teremteni annak nyilvános szférába, köztudatba való beiktatása által.

A könyv kritikai fogadtatását tekintve elmondható, hogy sikerrel alkotta meg önmagát, hiszen a címben foglalt és a könyvben megidézett kényszer működését értelemmel, jelentéssel tudta feltölteni. A Nem egy performatív keresztút, amelynek stációit puszta léte, olvasottsága, és a nemrég neki ítélt Margó-díj hitelesíti, és amelynek a végén kétféle olvasó marad: azok, akik a kultúrpolitikai manifesztumot, az irodalmi szféra megosztottságának témává emelését kapták, és azok, akiknek tükröt kívánt tartani, akik nemcsak kitermelik, de fenn is tartják mindazt, amiből az elbeszélő menekülni szeretne, akik szeretettel azonosulnak a neoliberalizmus fogalma által előhívott minden negatív konnotációval, akik egyenlőségjelet tesznek nyelvi bravúr és poétikai érzékenység, műveltség és művészet között. Akik pedig nem osztoznak a Káprázatban, mindezt különösen lenyűgözve szemlélik.