Eltörölni Félixet – Kritika a Magasmentés című filmről

Beláthatatlan mélységek

A hazai filmek az ezredfordulón még nehezen találták a helyüket a szerzőiség és a zsánerfilm készítése között, de napjainkban már kezd kiforrni egy igényes midcult réteg (kiváltképp az elsőfilmesek találják meg könnyen az arany középutat), amely úgy tud valódi értéket teremteni, hogy sem megtagadni nem akarja magyarságát egy jó ötletnek tűnő, de végül általában kínba fulladó hollywoodi minta leképezésével, sem a szenvedést nem glorifikálja mindenáron, hungarikum gyanánt.

Magyarország a 18. a világranglistán az öngyilkosság terén, ehhez a témához – főleg, ha nem egy esetre, hanem a társadalmi tendenciára fókuszál a film – tehát sajnos kifejezett gyakorlattal és szakértelemmel tudnánk fordulni, valódi és hiteles nézőpontot nyújtva a helyzetről.

Fésős András drámájában minden potenciál megvan, hogy teljesítse ezt a nemes feladatot, és bizonyos szempontból sikerrel is jár, hiszen a szándék és az üzenet szinte tapintható, ugyanakkor a megvalósítás erősen ellene dolgozik a mélységek megélésének.

Budapest sűrű, sötét felhők alá szorult, az eső hetek óta megállíthatatlanul zuhog, a legyengült mentális egészségnek pedig több sem kell az összeomláshoz: az emberek – talán csak elirigyelve az aláhulló cseppek szabadságát – tömegesen vetik magukat a mélybe. Illetve csak vetnék, a krízis ugyanis ezúttal is hősöket szül, Félix Sándor, a magasmentésekre specializálódott tűzoltó egy eddig töretlen sikersorozatot tudhat magáénak. Végtelenül emberi, megértő hozzáállásával nyomban közös hangot talál az ugrásra készülőkkel, és mindannyiukat lehozza. Egyedül magát nem tudja megmenteni: felesége elvesztése óta kizárólag a munkájának él, ami a fiával való kapcsolatát is teljesen tönkreteszi. Kristóf tinédzseri ellenkezését profizmusra fejlesztve az ugrásokról készít felvételeket, hogy azt később a szenzációhajhász médiának adja el. Félix a napi mentések során számos különböző emberrel és motivációval találkozik, a messiási feladat súlya pedig lassan őt is a mélybe rántja.

A szubjektum diszkrét bája

Fésős András elmondta, hogy a Magasmentés filmterve több mint húsz éve várta a megvalósítást, ami anyagi okokból csak most történhetett meg. Ez a dédelgetettség meg is mutatkozik az elkészült anyagon. A téma iránti elkötelezettség, a tűzoltók iránti alázat, az öngyilkosság kérdése felé mutatott tabudöntögető bátorság mind erről az odaadásról nyújt tanúbizonyságot. Az alkotó évtizedek óta várja, hogy elmondhassa Félix históriáját, ám talán mindannyian tapasztalhattuk, hogy minél tovább ül meg bennünk egy történet, annál másabb lesz elmondva, mint ahogyan valójában történt. A tények torzulnak, a hangsúlyok eltolódnak, a történetből, magunkban annyiszor újramondva, formálva, felhevítve, leszűrve, idővel csupán egy tanulság, egy üzenet marad. És amikor végre alkalmunk nyílik elmondani a históriát, tulajdonképpen már csak azt akarjuk átjuttatni a hallgatóba, az elbeszélés minden aspektusát feláldozva ennek az üzenetnek a nyomatékosítása érdekében.

Ez érződik a Magasmentés kapcsán is, amelynek mondanivalója megállíthatatlanul tör át a vásznon, megragadja a néző arcát, és kérlelhetetlenül a tabusított téma irányába fordítja: „nézz ide, ez történik!”

Ennek tisztázásában remekül helytáll a film, annak átadását azonban, hogy ez most és velünk történik, a megvalósítás nagyon megnehezíti.

Egyfelől a helyszín miatt: ebben a Gothamet idéző városban az utcák ismerősek ugyan, a társadalom mentális állapota nem kevésbé, mégsem tudunk azonosulni semmivel, pedig a hazai filmeknek nagy aduásza az átélhetőség. Ez a Budapest viszont inkább egy álom színhelye, amely Félix traumától zaklatott elméjében játszódhat. Ez magyarázhatná, hogy miért kapunk semmiből érkező, majd oda is kifutó szekvenciákat, például az ékszerboltos, a bölcs régi barát vagy a hajóskapitány által vezetett jelenetekben. Ezek az alakok a cselekmény formálásához tulajdonképpen nem adnak hozzá, csupán egy-egy érzést, sejtelmet, tanulságot hivatottak átadni a bolygóikra látogató borostás kis hercegnek. De nem csak ezek a kisebb horderejű dolgok azok, amelyek nem vezetnek sehova. A talkshow-jelenet például egész nagy potenciált hordozna magában, reflektálhatna az érzelmileg eltompult, torz társadalomra, amely már csak emberéletekkel való játékban talál valamiféle pillanatnyi élvezetet, ám az ötlet olyan valószerűtlen és esetlenül kidolgozott, hogy inkább csak leválasztja a nézőt az élményről. Hasonlóan elidegenítő a filmen végighúzódó megcsalt férj szála is, ami arra épp jó, hogy rávilágítson az „istent játszó” megmentő moráljának szürkezónájára. Amely kérdéssel egy öngyilkosokat mentő filmben mindenképp foglalkozni kell, de szinte elbagatellizálja a nagyon is jogos kérdést az a légből kapott eset, hogy a férj megpróbálja Félixre kenni felesége meggyilkolását, megkötözi, majd egy hirtelen jött gondolat hatására inkább magát veti ki az ablakon. Nem kevésbé kiábrándító a helyzet a Cserhalmi György által alakított nagyfejes esetében sem, aki elmondja, hogy három embertípus létezik, és a néző máris tollat ragadna, remélve, hogy most valódi szociológiai vagy pszichológiai gondolattal gazdagszik, ám az illetékes végül csak egyet ismertet a háromból – azt viszont meglehetősen hollywoodi stílusban. És talán ez lehet a rákfenéje a Magasmentésnek – ha másból nem, ebből látszik, hogy az ezredfordulón íródott –, hogy mindenáron igyekszik egy műfaji film kereteibe préselni magát. A magányos hőst állítva középpontba, aki a démonaival való megküzdés elől mások megmentésébe menekül, munkáját egyfajta addikcióként éli meg, ezért jócskán túllépi a hatáskörét, olykor az erkölcsöt is, meggyűlik a baja a feletteseivel, akik lépten-nyomon meneszteni akarják, de nem tudják, hiszen ő a város egyetlen megmentője. Ezt összevetve a sötét képi világgal, a nedves utcákkal és a nyomasztó atmoszférával, meg is van a kívánt neonoir. De mit kell ezért a filmnek feláldoznia?

Egy más témájú történet esetében ez egy szimpla tucatfilm lenne, ami azért megragadja a befogadót, tehát nem marad hatás nélkül a mozijegyre áldozó néző.

Ám épp az öngyilkosságot, épp Magyarországon egy ilyen célra felhasználni nem éppen előnyös,

ahogy nem volt az az Eltörölni Frankot című filmben sem, amelyre a Magasmentés lázálomszerű, valóságcölöpeiről sátorponyvaként leszakadó jellege miatt meglehetősen hasonlít. Ott a hazai politikai pszichiátria jelenségét mutatták be egy lázadó tinédzser szemszögéből, a hiteles, életszagú nézőpont ismertetését pedig egy alkotói vízióra cserélték (jóllehet, ott nem zsánerklisékkel, hanem épp szerzőifilmes jegyekkel lett átalakítva a valóság).

De ha el tudjuk engedni, hogy a témát saját súlyában mérjék, és elfogadjuk csupán egy thrillerbe hajló egzisztenciális dráma sötét háttereként, akkor élvezhetjük a mozit, hiszen tömve van tehetséges színészekkel, úgymint a már jelenlétével is borzongató Bodgan Dumitrache, az említett Cserhalmi György, Börcsök Olivér és Schneider Zoltán. Ha a jegyvásárlás célja, hogy hatás alá kerüljünk, akkor nem leszünk elégedetlenek, a Budapestet beborító felhőbuborék minket is rabul ejt, de talán metaszinten fogjuk megérteni az öngyilkosságra vállalkozókat, amint a film láttán azt kívánjuk, hogy „csak legyen már vége ennek az egésznek”.