Ráadásul – Mijazaki Hajao életútjának összefoglalása és kiterjesztése

Sikergyáros és prókátor a képek mögött – Mijazaki Hajao

Az Oscar-díjas Mijazaki korunk legkiemelkedőbb animációs rendezőinek egyike – talán az egyetlen, akinek a nevével biztosan nemzetközi sikert lehet aratni a pénztáraknál. Művészete sokaknak több mint stílus: életfilozófiai ihletforrás, ars poetica, ízlés, karriercél vagy éppen munkaeszmény.

Nem kifejezetten termékeny alkotó, szűkebben vett munkásságát tizenegy film adja, ráadásul ezek úgy tartalmukban, mint történetükben sokfélék.

Ettől függetlenül filmográfiája egyértelműen összetartó egészet alkot – leginkább belső rendszere, eszköz- és tárgyválasztásai miatt. Úgy ismert, mint érzékeny és megható hangvételű művész, aki a maga írta és rendezte egész estés darabjait máig érdemben számítógép nélkül, rajzolva hozta létre; mint igazi szerző, akinek a kézjegye egyből megkülönböztethető; valamint mint tehetséges mesemondó, aki elragadó világok sorával babonázta meg közönségét.

A szerző ugyanakkor több lett még annál is, mint amit több Oscar-nevezés, egy szakajtó díj és a rajongók hada egyébként jelentene. A japán kultúripar beszivárgása a szűkebben vett Nyugatra nem vele kezdődött, de – és alighanem minden ellenkezésének dacára – a marcona Mijazaki a japán rajzfilm, az anime nagykövete is lett. A sokszor elvtelenül kommersz („fan service”) animációkkal ellentétben a mindig elgondolkodtatóbb, egyszerre nagyon japán és nagyon egyetemes, kritikai és közönségsikereket is fölvonultató alkotó alkalmassá vált arra, hogy valahogyan a filmes testületeknek és a közvéleménynek is megszemélyesítse a mára hihetetlenül népszerűvé és befolyásossá váló, elsősorban vizuálisan, de a filmnyelv más rétegeire is kiterjedően sajátos változatokat kialakító stílust. Ettől nem függetlenül legújabb filmjét, A fiú és a szürke gémet korábban soha nem tapasztalt várakozás előzte meg – és elismeréshullám terítette be. A Golden Globe-on első animeként megverte a szintén kultstátusban lévő Pixar Elemijét és az új Pókverzumot – ugyanez a bravúr jó eséllyel és sok év reménykedés után, most tavasszal az Amerikai Filmakadémiánál is sikerülhet, második arany szobrocskájához juttatva a mestert.

Az ünnepelt „Mijazaki-recept” összetett, de átlátható – végeredménye pedig nagyon is testes. A rendező vonzódik úgy a régi Japánhoz, mint Európához; kerüli a fölösleges szerelmi szálakat; párhuzamosan fonja a társadalom legnagyobb problémáit felvonultató, valamint a kamaszokat évszázadok óta próbára tevő történeteit.

Nem szíveli sem a tekintélyelvűséget, sem a fogyasztói társadalmat.

Sokaknak megtévesztő lehet, hogy miközben főszereplői rendre animált tizenévesek, alkotásai nagyságrendekkel komolyabbak, mint azt talán a fiatalokról szóló rajzfilmekről sejtenék – sokszor ihlette meg egyebek mellett a hagyományosság, a tömegpusztítás, a fasizmus, a környezetszennyezés és a háború értelmetlensége. Munkáiban jellegzetes ezeknek a fajsúlyos tárgyaknak a halmozódása – A vadon hercegnőjében a fegyvergyári kohó egyszerre a háború, a pusztítás, a hagyományvesztés és a környezetkárosítás letéteményese; Porco Rosso jobban becsüli az életet és a szabadságot, mint az őt üldöző fasiszták, s nyugalmát az Adria lakatlan kékségében leli meg. Illetve évtizedes távlatban is jelentősek az erős leányszereplői, és Kiki, Csihiro, Nauszika, Szacuki vagy éppen Sophie sok szempontból hasonlít is egymásra. Életükben több példát találni a lázadás nélküli függetlenedésre, a felnövéssel járó kétségbeesésre, s többük a természetbe visszatérve találja meg a békét, az önbizalmat vagy az életcélt.

Mijazaki karrierjében a korábbi tartalmi koherenciához képest meglepő változást hozott – tíz év szünet és önkéntes nyugdíjból visszatérése után – a 2023 végén vetíteni kezdett A fiú és a szürke gém. A japán mester, aki eddig a magabiztos, intő bölcs helyzetéből fogalmazott, most először reflektált értelmezőleg saját örökségére, és kicsit bizonytalanul, de talán kérdést is intézett hűséges nézői felé.

Emberség, önzetlenség és erő forrása: a gyász

A film három, érezhetően elkülönülő részből áll. Az első egy meglepően lassú sodrású és önéletrajzi ihletésű, dokumentarista hangvételű fejezet a siheder Mahitóról, aki anyját egy második világháborús bombázásban veszítette el, majd a történet kezdetén repülőgépgyártásban dolgozó apjával vidékre, nagynénje, Nacuko családi rezidenciájára költözött. Nacuko egyben új mostohaanyja is, aki születendő féltestvérével várandós. A küllemében még inkább gyermek, de már katonás fegyelemmel és felnőttes céltudatossággal élő Mahito Mijazaki eddigi talán legkomorabb hőse. Az alkotás egészében szófukar fiú lelkében – érthető módon – súlyos vihar kavarog, amiről az önbántalmazása is tanúskodik. Új otthonában a másik címszereplő, a szürke gém környékezi meg, akiről a mágikus realizmus jegyében elég gyorsan meg lehet sejteni, hogy mégsem csak egy szürke gém.

A mű átmeneti szakaszában a gém egy varázslatos toronyba vezeti, majd a holtak párhuzamos világába is kényszerűleg elkíséri az eltűnt családtagjai keresésére induló Mahitót. A rendező fantáziája ebben a második fejezetben kalandozik el a leginkább. Önhomage-ok és olyan „mijazakizmusok” váltogatják egymást, mint a német romantikus festő, Böcklin által jegyzett Holtak szigetének megidézése vagy az érintésre szétmálló varázsbábú.

Bár a rendező a hírek szerint új filmen dolgozik, mégis az életmű lezárására tett kísérletnek tűnik, hogy míg korábban ritkán és csak stílszerűen ismételte önmagát, most mintha jóval többet nosztalgiázna.

Strigulázni lehetne, hogy egy-egy képen hány ismerős jelenet köszön vissza, és ez a rutinos nézőknek jelentősen gazdagítja is a végeredményt, ám nélkülük A fiú és a szürke gém összességében valószínűleg sokkal kevésbé élvezhető. Szintén szokatlan a szertelenségbe, kuszaságba és kifejtetlenségbe hajló ötletcunami. A Ghibli stúdióként is híresen kreatív világépítő, ám általában a dramaturgia feszessége és hatásossága miatt összpontosítottabbak az alkotásai. Továbbá bizonyos elemek minőségében is kitágítják az eddig Mijazakihoz társított esztétikai terét. Az animék elkötelezettebb ismerői nem lepődnek ugyan meg rajtuk, mégis a szerző életművében szokatlanul erős és sötét jelenetek kerültek most a végső vágatba. Ilyen például az, amelyikben egy megnyomorodott pelikán azért könyörög, hogy vessenek véget szenvedéseinek, öljék meg.

Végezetül a harmadik rész szapora és egyre gyorsuló ütemben magyarázza el a közben feltárult világok összefonódottságát, sőt megteremtését. A lezárás sokkal inkább emlékeztet egy szokásos játékfilmre, mint a megelőző két felvonás. Míg a középső szakaszban főleg az információhiányt kell valahogyan átvészelnünk, a zárlatban az egyre filozofikusabb, talán kissé túl didaktikussá váló, dramaturgiailag homályosan megindokolt elbeszélés lehet a legzavaróbb tényező. Bár már az első fejezet városi tüzet stilizáló jelenetében látni lehetett, hogy Mijazaki nyolcvanon túl is innovatív megoldásokkal erősíti eddig is veretes vizuális történetmesélési eszköztárát – és alighanem a befejezésnél is képei átütő hatásában bízott –, ugyanakkor kérdéses, hogy mennyire zökkenti ki a közönséget, például azzal a részlettel, hogy az anyja keresése miatt a túlvilágba is elmerészkedő Mahitóból nem sok reakciót vált ki, amikor végül is megtalálja.

Életmű egy film tükrében, film egy életmű tükrében: idézet, korona, kérdőjel

A fiú és a szürke gémben a látvány az egyik legletaglózóbb. Mijazakit és csapatát nem lehet eléggé dicsérni emiatt – mivel a korábbi alkotásaikat is kiemelkedően magas szinten rajzolták meg, ezért bátran mondhatni: hozták a legendás színvonalat. Szintén ötletes a szerzőnél kötelező fantáziavilág, amelyben – az előzőek szerint – számos ismerős elemmel találkozni. A hajók gyűrűbe tömörülése, az idős asszony, a főzés, a megvesztegethető öregember, a hűséges cselédek, a kastély, a repülőgyártás, a tűzvarázslat, a joviális idegenek életébe toppanás, a nagy tömegben jelentkező, kidolgozatlanul is aranyos, bűbájos lények, a hataloméhes és kegyetlen akarnok, a szoba, ahová a lélek elmenekülhet, a világok között nyíló ajtók, a küldetéstudat, az ismeretlenbe indulás… mind-mind megelevenítik az életmű részleteit. A Ghibli hagyományaihoz igazodva a zene is ötletes, amelyet megint Mijazaki állandó alkotótársa, Hiszaisi Dzsó komponált. Ahogy a hős koncepciója is a régi: Mahito, hasonlóan elődeihez, sajátosan civilizált és szerény hérosz. Próbatételei során kerüli az erőszakot, valamint amikor választhatná, öntudatosan utasítja el a hatalmat. Önfeláldozása ekkorra már magától értetődő, az út során kiforrott és elsajátított erényei kemény és biztos lelki alkatot kölcsönöznek neki – a kísértésnek is kevés esélye volna. Mijazaki – ezúttal forgatókönyvírói mivoltában – megint végigkövethetően nagy figyelmet fordít arra, hogy megmutassa: a belső vívódás célja éppen eljutni ehhez a fajta szellemi szilárdsághoz.

A korábban inkább tartalmas párhuzamokban és allegóriákban gondolkodó Mijazaki A fiú és a szürke gémhez minden korábbinál összetettebb szimbolikát alkotott. A Chirio szellemországban szereplői például disznóvá változnak, mert – mint a mester elmélkedett egy ízben – a való világban is sokan disznóvá változnak a konzumkultúrában, éppen csak nem külsőleg. A Nauszika – A szél harcosaiban és a Laputa – Az égi palotában is elég egyértelmű, hogy a kortárs tömegpusztító fegyverekre történt utalás. A másvilág horgászáról viszont most nem annyira egyértelmű, hogy vajon a holtak révésze-e, hiszen például segít az emberi lelkeknek megszületni. Az eltávozottak hosszú utat tesznek meg hozzá, és sorban állnak nála a kifogott halért, de nem így az aranykapu mögött lakozók. A pelikán, a szülőség jelképes madara, amely a keresztény gyökerű címertanban saját vérével eteti három fiókáját, megszaporodva tenyészik és éhezik a túlvilágon. A gonosz drabális fogdmegjei ezúttal nem képlékeny kátrányból vannak, hanem bamba, gülüszemű papagájok, de a legundokabb bennük a kegyetlenség, a számítás és az opportunizmus – egyúttal tehát az, ami a legemberszerűbb is. És persze ott vannak a beszélő nevek, mint a Mahito, azaz igaz ember. Bár a jelképek még messzebb vezetnek, de ebből is látszik, hogy Mijazaki a szokásosnál jóval nagyobb feladat elé állítja nézőit. Sőt, az eddig is szívesen adaptáló szerző ezúttal ismét feldolgozást készített, így kölcsönözve további rétegeket A fiú és a szürke gémnek. Ezúttal nem saját képregényét, Swiftet vagy kortárs angol fantasyszerzőt vitt filmre, hanem állítólagosan saját kedvenc regénye, Josino Genzaburó 1937-ben Hogy éltek ti? címmel megjelent ifjúsági művét.

Mégis, talán nem túlzás azt mondani, hogy A fiú és a szürke gém minden értéke ellenére sem tudta volna beindítani Mijazaki karrierjét annak idején. Mijazaki ugyanis messzebb került a műfaji filmtől, mint valaha; átható, Japánt és Európát is többszörösen megidéző jelképrendszere sokat segít ugyan, de történetének íve sokak számára így is bizonyosan zavaros marad.

A film ütemezése sajátosan kiegyenlítetlen, pedig a végső hosszúságba egy fejkapkodás nélküli megoldásnak bele kellett volna férnie.

A cselekmény szimbólumokkal, képekkel és a rendező számára kedves kérdésekkel szembeni súlytalansága művészeti projektként értékessé, szórakoztatóipari termékként viszont nehezen fogyaszthatóvá tette.

Az idős mester talán utolsó alkotása minden szempontból tekinthető művészete esszenciájának – ideértve a meg nem alkuvását is. A fiú és a szürke gém Mijazaki alighanem legszemélyesebb filmje, amelyben saját munkáját és felelősségét is értelmezi. Mahito távoli ősének szájából valószínűleg az ő saját kérdéseit halljuk – például az alkotó és az alkotás múlandóságáról. Ha így van, akkor a bizonytalanság egyben felhívás is: te, kedves néző, aki eddig vizslattál, magad hogyan viszonyulsz a művészethez, a teremtéshez, az élethez és az életedhez?