Fényből és árnyékból szőtt testek – Muzsnay Ákos kiállítása a Tatai várban

Muzsnay képeinek alapvető jellemzője, hogy stílusuk aprólékos kidolgozottságuk ellenére is szinte puritán módon letisztult. Az alkotói módszer kiérleltségét ennek konzekvens használata szintén bizonyítja – stílusa éppen e tulajdonságai révén bír rendkívüli kifejezőerővel. A mostani kiállítás retrospektív válogatás az életművéből, összesen 31 kép mutatja be munkásságának gazdagságát.

Muzsnay Ákos 1945-ben született, autodidakta módon képezte magát. Érmeket és kisplasztikákat is készít, utóbbiakból a kiállításon ugyancsak láthatunk néhány darabot. Egy vele készített rövid interjúban azt is elárulja, hogy hangszerkészítéssel szintén foglalkozik. Az 1970-es évek második felétől kezdve rendszeresen állít ki egyéni és csoportos tárlatokon, itthon és külföldön egyaránt, többek közt Kasselben, Nürnbergben, Berlinben és Hamburgban is volt egyéni kiállítása. Műveit közgyűjteményekben úgyszintén megtalálhatjuk, például a Magyar Nemzeti Galériában vagy a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. Munkásságát 2006-ban Munkácsy Mihály-díjjal honorálták. Valamint ő készítette a Kortárs-díj emlékplakettjét.

Michelangelo és a fény

A kiállítás gerincét képező, nagy méretű képekből álló sorozat egyik darabjának bal alsó sarkában egy versrészlet olvasható, félig elrejtőzve a kép pasztellszínű háttértextúrájában, mégis nagy jelentőséggel bírva. A versrészlet nem más, mint Michelangelo Buonarroti egy szonettjének utolsó strófája (Rónay György fordításában): „Mint magában a Hold, olyan vagyok: / csak akkor látja az égen a szem meg, / ha sugarait ráveti a Nap.” Ez a strófa bizonyos értelemben ars poeticaként is olvasható, és nem elsősorban azért, mert az egyébként költőként ugyancsak kiváló, nagy festőelődtől származik. Ha elvonatkoztatunk a szöveg megjelenésének konkrét helyétől, akkor azt figyelhetjük meg, hogy tulajdonképpen filozófiai lenyomatát adja Muzsnay szakrális tematikájú képeinek.

A fény ugyanis nemcsak a versben, hanem a képek kompozícióiban is alapvető jelentőséggel bír.

De nem a fény puszta megjelenése miatt, hanem mélyebb értelemben: mert a képeken a fénysugár testesíti meg a közvetlen kapcsolatot a saját forrása és aközött, amire rávetül. A sötétség és fény tradicionálisan ellentmondásos viszonyát, azaz elkülönülését, de paradox módon egymást értelmező összetartozását a szerző egyedi fényábrázolással viszi vászonra: a képeken ábrázolt transzcendens fény jellemzően nem törik meg, és alig szóródik, sőt sokszor határozott, kontúros formákat ölt. Azt tapasztalhatjuk meg ennek kapcsán, hogy a képeken valójában a fény van jelen legkonkrétabb módon, és nem az ábrázolt terek vagy testek.

Muzsnay alakjai ugyanis mintha csak félig lennének jelen az anyagi síkon: rongyokba bugyolált, absztrakt, megszemélyesítő külső jegyeiktől megfosztott testek; fényből és árnyékból szőttek, szubtilisek, de nem könnyedek, ahogy a témák sem állhatnának messzebb a könnyedségtől: az alakok lenyomatként őrzik csak az anyagiság emlékét. A terek ugyanúgy szimbolikusak, valóságon túli dimenziókra nyíltak, és a képeket szemlélőnek sokszor támadhat az az érzése, hogy saját szerkezetüket tárják föl előtte. A dominánsan monokróm színhasználatban is a következetes eszköztelenség tükröződik, amit csak az ortodox ikonfestészetből ismert, mély tónusú aranyszín gyakori megjelenése ellenpontoz, a transzcendencia hagyományos jelölőjeként. A képeken a fény kérlelhetetlenül közvetíti a teremtett világ fölötti isteni hatalom abszolút voltát.

A tér és a testek föloldódnak ebben a téren túlról érkező fényben: mintha a fény bontaná föl a terek szerkezeteit és a testek kontúrjait, finoman átitatva mindent.

A képek sokszor a „találkozás” pillanatait jelenítik meg: Muzsnay rongyokba bugyolált alakjai meggörnyednek, fél térdre rogynak a transzcendenciával való közvetlen érintkezés elképesztő terhe alatt, kezüket sokszor arcuk elé emelik, vagy a földet érintik, mintha „földelniük” kellene a letaglózó találkozás hatását. Az arcok hangsúlyosan nincsenek ábrázolva, és ez mélyen misztikus mozzanat. Szintén az ikonfestészet kánonkészletéből merítő testtartásuk, kéztartásuk és mozdulataik révén nagyon is érthető, hogy miért nem jelszerű hiányként vannak jelen: az arcok fénybe vagy árnyékba rejtettsége mögött azt a gondolatot sejthetjük, hogy képek által megragadott pillanatokban az arc egyszerűen ábrázolhatatlan. A találkozást elszenvedők arcnélküli alázatában egyszersmind a művész alázata tükröződik vissza, amelyet témái felé tanúsít.

A kompozíciók letisztultsága

Az ortodox ikonfestészet hatása a képszerkezetekben hermetikus szigorúsággal megnyilvánuló rend révén szintén érzékelhető: Muzsnay kompozícióinak letisztultsága is fontos részét képezi az elementáris hatást keltő stíluskészletnek. A kompozíciók létrejöttéhez hozzáfűzhető egy érdekes adalék: a művész a korábban már említett interjúban azt is elárulja, hogy nemigen készít vázlatot; vallomása szerint a benne eleinte szilárd kontúrok nélkül megjelenő kompozíciókat számos újrakezdéssel és szívós alkotómunkával tisztázza le, az alkotófolyamatot ahhoz hasonlítva, ahogyan a fotópapíron a vegyszerek hatására fokozatosan tűnik elő és élesedik ki a fénykép. A kész kompozíciók a befektetett alkotói munkát csak kikristályosodottságukban viselik magukon, az újrakezdések nyomait nem láthatjuk.

A szerző ikonfestészet általi mély érintettsége abban az hommage-értékű gesztusban is megnyilvánul, hogy Andrej Rubljovnak, a legnevesebb pravoszláv ikonfestőnek saját képet szentel. (Talán az sem véletlen, hogy éppen a másik nagy művészi hatásként hivatkozott Tarkovszkij készített életrajzi filmet Rubljovról a hatvanas években.) De nem merül ki ennyiben a pravoszláv misztikához és lelki alkathoz fűződő viszony, mert a tárlaton helyet kapott két Rajz Dosztojevszkijnek című kép is, amelyek egyértelműen az író fontos témáiból, az emberi esendőségből, az ember kettős természetéből, ugyanakkor a megtisztulásba vetett reménységből inspirálódtak. Az egyiken az ülő alaknak két árnyéka van, egy világos és egy sötét, amelyek szimmetrikusan, mintha egy-egy szárnyként vetülnének az alak mögötti falfelületre, finoman reflektálva az ember határhelyzeti létmódjára.

A tárlat gerincét adó sorozat darabjai önmagukban is külön szövegeket érdemelnének. A teljesség igénye nélkül kiemelve: egyik darabját Muzsnay Tarkovszkijnak ajánlja; a kép központi alakja itt kivételesen nem görnyed, hanem magabiztosan lépdel a perspektíváival a végtelenbe táruló, absztrahálódó térben. Az Ikonfestő című kép alakja – mintha csak a Michelangelo-strófa leírta élményt élné meg – a teliholdból áradó éteri fényben tapasztalja meg az anyagon túlival létesülő közvetlen kapcsolatot.

Önálló sorozatban elevenednek meg az utolsó ítélet pillanatai. Itt az egész képanyagot átszövő látomásosság sötét oldala mutatkozik meg – lándzsás alakok, csontsovány, kutyaszerű állatok a sötét és kietlen pusztán. Ezek a képek roppant nyugtalanító atmoszférát árasztanak, nem kisebb erővel, mint a találkozásokat megjelenítők. 

A Katedrálisépítők címre hallgató sorozat is önálló és önértékkel bíró egység a tárlaton belül: kecses, gótikus épületformák sejlenek fel ezeken a képeken, amelyek a végtelent tükröztetik a végesben.

A földből, az anyagszerűből nőnek ki a fizikai síkot meghaladó, fényből épült szerkezetek, szintén az ember és az emberfeletti kitüntetett találkozási pontjaiként működve.

A kiállítás egyértelműen leghangsúlyosabb darabja az Idézet című, lehengerlő monumentalitást árasztó kép, amely mintegy esszenciaként összegzi a Muzsnay szakrális képein fölismerhető esztétikai-eszmei törekvéseket. Talán nem túlzás az egyébként is nagyon magas minőségű képanyag csúcsalkotásának nevezni.

A május 28-ig látogatható kiállításra érdemes a reggeli órákban, a nyitás környékén érkezni, mert a nyugalom és a csend elengedhetetlen föltétele annak, hogy a befogadó megadhassa azt a kellő időt és figyelmet, amelyet ezek a képek megérdemelnek.