Rétegezett terek – Kritika Nádler István Rezonancia című kiállításáról

Nádler sokoldalú életművére a kezdetektől jellemző, hogy jelen van benne a metafizikai aspektus, ami olyan összefüggések megragadását teszi a festészet nyelvén érzékelhetővé, amelyek fizikai és szellemi síkon egyaránt igazolhatóak. A kiállításon látható festmények különös bepillantást engednek a szellemi és fizikai valóság egymásra épülő, egymást feltételező rétegeibe, a világot mozgató, de a szemünk számára láthatatlan dimenziók érzéki átélhetőségére. A balatonfüredi Vaszary Galériában megnyílt Rezonancia című tárlat különösen izgalmas élményt nyújt mindazoknak, akik kíváncsiak Nádler sajátos, személyes hangvételű festői világrendjére, a látható dolgok mögött felsejlő rejtett törvényszerűségekre, a teremtett rend mögött meghúzódó csendes erőkre. A galéria két szintet átfogó tárlatán teremről teremre sétálva a festmények mindig újabb kapukat nyitnak meg a látogatók előtt: az egyik a csend mélységébe, a másik a zene festői ritmusába vezet, egészen a szemen keresztül befogadható, a síkból a tér mélységeit feltáró transzcendencia megragadásáig. A szín-játékok elsöprő ereje, a formák ismétlődő, mégis egyre bensőbb rétegekbe átemelő rítusa nemcsak a tekintetet ragadja meg, hanem a lelket is. Így rezonál a befogadó egy olyan festészeti élményre, amely egy belső utazáshoz hasonlóan nemcsak elmesél, hanem átjár.

Mi sejlik a rezgés mögött?

Annak ellenére, hogy nem egy retrospektív tárlat bemutatása volt a cél, mégis a kiállítás a hosszú évtizedek alatt felhalmozott művészi gyakorlatra építő műveket mutatja be, aminek eredményeként a jelenben is aktívan működő alkotói attitűd ötvöződött a művész korábbi korszakaiból ismert festészeti alapállásokkal. A múlt és a jelen gyakorlatából, gondolataiból alakul ki a különböző termekben látható festmények között az az izgalmas kontextus, melyet a kiállítás hívószava is tükröz. A címben megfogalmazott gondolat – rezonancia – finom hálóként szövi át a kiállítást: rezdülése ott pulzál az hommage-alakok körében, és tovább él a látogató és a festmények között zajló csendes párbeszédben. A művész által adott cím nem csupán ennek a kiállításnak és az itt bemutatott anyagnak egy rövid időintervallumot felölelő elnevezése, hanem egy olyan fogalom, mely igazán meghatározó jelentést hordoz Nádler István életművében. A rezonancia mint alkotói energia és lehetőség túlmutat a művészbarátokkal zajló párbeszéd fizikai jelentésén: elsősorban belső rezdülést, energiaáramlást, valamint a kiállításon bemutatott alkotótársakkal való szellemi összhangot jelenti.

Végigsétálva a Vaszary Galéria kiállítótereiben, egy formákon és színeken keresztül zajló érzékeny ráhangolódásnak és csendes párbeszédnek válhatunk részeseivé.

Belépve a kiállítás terébe, a „barátság”-képek láttán az alkotói lét egyik meghatározó igazsága juthat eszünkbe, miszerint a művész életútja és művészete elválaszthatatlanul összefonódik. A belső világ lenyomataként értelmezhető alkotások láttán olyan vizuális tér tárul fel előttünk, ahol a személyes érzékenység, a gondolatok és az emlékezet finomra hangolt rezdülései fonódnak össze az eltávozott barátok, pályatársak emlékével. A tárlat első nagyobb egysége a festő mélyen átélt reflexióira, az e világban már nem létező, de egykor sorsmeghatározó művészbarátságok megidézésére épül, ami révén egy szellemi közösség jön létre a tiszteletadás jegyében. Ebben a műfajokat áthidaló közösségben, ahol írók és zeneszerzők emlékképei idéződnek meg, nemcsak a barátok személye, hanem az általuk kimagaslóan képviselt művészeti ágak is beolvadnak Nádler festményeinek terébe. A kiállításon látható hommage-képek sokféleségéből a művészek által egykor képviselt gondolatok rejtett összhangja teremt a festészet eszközeivel újra átélhető időt és teret. Az emlékezés tereiben, mint ahogy Nádler egész festészetében, az idő és a tér síkjait átívelő spiritualitás éppúgy meghatározó elem, ahogy hétköznapi életének is szerves része. Művészetének alapállását jelenti az a csendes belső fókusz, amelyet a mindennapjait átitató meditatív életforma erősít. Ezért, belépve a kiállítótérbe, nemcsak pusztán a festmények közé jutunk, hanem a képek segítségével egy olyan, a szemünk számára láthatatlan dimenzióba is, ahol a látható világon túli spirituális szférák megnyílnak előttünk. A kiállítás tehát egy lehetőség arra, hogy elmerüljünk a festészet nyelvén megszólaló transzcendencia csendes jelenlétében.

A kiállítás földszinti tereiben látható „barátság”-képek a tartalmas és csendes együttgondolkodás lenyomatai. Nádler egy érzékeny vizuális dialógusban írja át saját gesztusrendszerébe barátainak művészi „alapállásait”. Minden hommage-kompozíció egy, a nádleri energetikai rendszerben létrejött továbbírás eredménye. Megőrzés és továbbgondolás. Ez a kettősség jelenik meg például a Bak Imre tiszteletére készült festményén is, ahol egy nádleri gesztusokkal továbbgondolt, Bak Imre festészetére emlékeztető kompozíciót látunk, melyen a fekete síkot ék alakban szétfeszítő rózsaszín négyzet utal a távolodásra. A kiállításon látható megidézés egyik legmegrendítőbb példája az a Tandori-hommage, melyen az e világból átlépőt, a jambusjel által megjelenített Tandori-lelket egy madárszárny csapására emlékeztető lélekjambus ereszt útjára a transzcendens felé. Az hommage-képek tehát nemcsak a sorsfordító barátságok emlékképei, hanem tűpontos érzékeltetései mindannak a szellemi energiának, amely a festmények szereplőinek művészetét és erkölcsi szilárdságát jellemezte. Sőt, rajtuk keresztül és tőlük mégis függetlenül a világ értelmének szellemi visszhangjai szólítanak meg bennünket nádleri felfogásban.

Egy kiállításon belül három művészeti ág

Mindennek különösen izgalmas lenyomata a külön kiállítótérbe elhelyezett, Esterházy Pétert előhívó Hét utolsó szó című sorozat, mely jelentős állomást képvisel a festői ouvre-ben. Az alkotás megszületésének háttere egy izgalmas összművészeti munka eredménye, hiszen Haydn A Megváltó hét utolsó szava a keresztfán című oratóriumát 2014-ben Dubóczky Gergely karmester vezényelte, mely előadást Esterházy Péter „profán imája” kísért. A kortárs adaptációt végül Nádler A hét utolsó szó című sorozata tette a kortárs művészet felejthetetlen összművészeti alkotásává. Ez a remekmű megköveteli a maga köré szerveződő monumentális teret, melyben a festészet, a zene és a próza összhangja teremtenek különös élményt számunkra. A kiállításon bemutatott térben sajnos éppen ez a művészeti ágakat eggyé varázsoló összjáték nem érvényesül. Kárpótlásul azonban végignézhetjük A hét utolsó szó-sorozatot, ahol a világtengelyt megidéző keresztalakzat túlnő a szakralitás keretein.

A Megváltó keresztfája, vagyis a megváltás mibenléte, az emberi létezés Nádler sorozatán a kereszt vízszintesének és függőlegesének, lentjének és föntjének metszéspontjában válik „létmeghatározó” elemmé.

Vagyis a kereszt a világ megértésének kulcsát rejti, és minden e köré épül. „Meghatározó szerepet kap a függőleges mint szellemi irány, a vízszintes mint létsík, és a kettő metszéspontja a közép.” (Nádler István) „A rend és a zűrzavar, vagyis a kozmosz és a káosz feszül egymásnak, sőt hatja át egymást. Ezt fokozza a meleg és hideg színek dinamikája, az, ahogyan ezek egymást erősítik, ahogyan színmezőkként teret képeznek, mélységet alkotnak, és ahogyan túlmutatnak önmagukon” – írja a sorozatról Földényi F. László.

A kiállítás hommage-képein festői nyelven megszólítva válnak „elérendővé” számunkra is a közelmúltban elhunyt barátok. A Tandori, Tolnai, Mulasics, Bak, Hamvas, Esterházy, majd egy önálló térben Ligeti emlékét őrző „barátság”-képekre rezonál az a Tandori-idézet, mely a már nem e világban tartózkodó tudatot „oly túlpartra viszi, mely elérendőnek látszik”. A festmények tehát nem csupán formákat és színeket tükröznek, hanem mélyebb rétegeikben irodalomról és zenéről szóló alkotói gondolatokat is megidéznek, vizuális „fogalom-szélmalmozásként” (Tandori) rezonálva a művészek között zajló párbeszédben. E dialógus során hol nyugodt, hol erőteljes gesztusok, hol meditatív motívumok sora adja az olykor szimbolikus, máskor viszont egészen konkrét utalásokat a festmény szereplői és a nádleri képzelőerő között.

A kiállítás következő tematikus egysége a meditációra és transzcendenciára fókuszál. Nem a tudat által irányított, illetve nem tematizált műveket látunk a tárlat ezen részében, hogy kicsit közelebb kerüljünk a tárlat Meditáció-Inga címet viselő részéhez, ahol a „meditáció és a különböző szférák közötti kapcsolatteremtés szándéka” (idézet a kiállítás kurátori szövegéből) zajlik, egy egészen különös, a szemünk számára láthatatlan, ám mégis létező fizikai és spirituális térben, ahol a festészet már nemcsak ábrázol, hanem összeköt.

Összeköt bennünket, nézőket egy érzékeken túli, mégis valóságos dimenzióval, ahol a lélek, az anyag és elsősorban az energia láthatatlan rezonanciái összeérnek.

Ezeknek az energiáknak a megfestése mögött hosszú évek meditatív tapasztalata áll. Olyan transzcendens terek tárulnak itt fel a vásznakon, melyek kivitelezése kivételes alkotói állapot eredménye. A láthatatlan és az ihletett jelenlétnek tört része alatt láthatóvá tett gesztusokban a világ működésének mélyebb megértése öltött testet ezekben a képekben. Ennek tudatában számomra ezek a festmények nemcsak vizuális élményt jelentettek, hanem lehetőséget adtak egy személyes, meditatív élmény befogadására is. Megrendítő érzés volt megtapasztalni a festményeket és a mögöttük rejlő összefüggéseket, melyeknek további konkrét elemzése merész vállalkozás lenne részemről, hiszen a kiállítás kiváló művészettörténész kurátorai – Geskó Judit és Fehér Dávid – informatív ismerettel látják el a balatonfüredi Vaszary Galériába látogatókat.

A kiállítás koncepciója átgondolt és érzékeny egységet alkot, ahol minden bemutatott mű szervesen illeszkedik a tárlat gondolati ívéhez. A válogatás révén a kiállítás címében megfogalmazott „rezonancia-gondolat” végigvonul teremről teremre, különös párbeszédet alakítva ki a művek között. Ezáltal a látogató nem külön terekbe elhelyezett, különböző narratívák által elszigetelt alkotásokat szemlél, hanem egy sokszólamú esztétikai és szellemi élmény részesévé válik.

Nádler intenzív intuícióra alapozott festészetének és világértelmezésének olyan téri adottságok kellenek, ahol a festő szándéka szerint megfelelően szólalhatnak meg a befogadó tér fizikai adottságán túlmutató dimenziók. Szerencsés módon itt, a Vaszary Galériában a kiállítási koncepciónak és a téri adottságoknak köszönhetően nemcsak a művek találtak megfelelő bemutatási helyszínre, hanem az egész tárlat gazdag műélményt nyújt a látogatók számára. A kiállítótérben olvasható utalás szerint a bemutatott mű „annak a festői és szellemi útnak néhány állomására koncentrál, amely a művész legújabb alkotásaihoz vezetett” (kurátori kísérőszöveg). A tárlaton látható alkotások valóban fontos előzményei a jelenlegi életműszakasznak, ugyanakkor szerves részeit jelentik annak az önmagát folyamatosan újraalakító művészi világnak, amelyben a múlt és jelen, a transzcendens és e világi egymást tükrözik. Ezekben a feloldódó tükrözésekben látjuk annak a gondolati ívnek az e világi szférákon átívelő állomásait, melyet a nemrég elhunyt jó barát, Tolnai Ottó emlékének ajánlott a művész.