Metakrimi papírmaséból – Kritika P. Szathmáry István Bánatos férfiak kézikönyve című kötetéről

Bár minden adott egy klasszikus detektívregény narratívájának kibontásához, igen hamar rádöbbenhetünk, hogy P. Szathmáry István Bánatos férfiak kézikönyve című kötetének központi témája sokkal inkább maga a krimiírás mikéntje, mint a történetbe beleszövődő zavaros jelen- és múltbéli bűnügyek szálainak szövögetése.

A műfajproblematizálás szempontjából nyilván nem véletlen, hogy rögtön a sztori elején egy egyéni hangú krimielméleti fejtegetésbe botlunk egy fontos mellékszereplő, a később gyanús körülmények között elhunyt irodalmár fenegyerek, Nagykef révén. Az ő karaktere a narráció folyamán egyenesen legendai magasságokba emelkedik annak folytán, ahogy az egyes szám első személyben mesélő főhősünk fokozatosan fölvázolja jellemrajzát, elénk tárja a Nagykeffel közösen átélt kalandjait, emlékeit, megrázkódtatásait. „A jó krimi halála a gyilkosság” – állítja tehát első mondatában Nagykef, a narrátor ivócimborája és irigyelt tehetségű kollégája. Szórakoztató műfaji játék, hogy a markáns állítást a szereplő nem sokkal később bekövetkező erőszakos halála ironikusan ellenpontozza.

Egy másik értelmezési lehetőséget fölvillantva, szintén műfaji szempontból válik motiválttá a címadás szerzői gesztusa is, hiszen a regény egy logikailag kifordított „életvezetési kézikönyvként” tünteti föl magát (ugyanakkor pontosan nem eldöntött, hogy tulajdonképpen mivel kapcsolatban is szolgál tanácsokkal – hogyan legyenek, vagy hogyan ne legyenek bánatosak a férfiak), a cím ugyanakkor később Nagykef jegyzetei közt is föltűnik, egyfajta narratív fraktálszerűséget vagy körkörösséget teremtve. Mindenesetre P. Szathmáry könyve, krimivonásai mellett, alaposan megmártózik a lélektaniságban is, hiszen egy meglehetősen súlyos – a bűnügyi szálba beágyazódó – életközepi válság krónikáját is olvassuk, amelynek mintegy katalizátora a rejtélyes bűntény.

Más-e egy nyomozás a való életben, mint egy regény lapjain?

Én-elbeszélőként megnyilvánuló névtelen hősünk irigyelt és csodált barátja, Nagykef, azaz Keferédi Nagy Zoltán, akinek halála dominószerűen indítja be az események láncolatát, az öntörvényű zseni archetípusát testesíti meg. Mindemellett egy nehezen megragadható figura, ennek részint az az oka, hogy a regény viszonylag korai szakaszában meghal. Emiatt csak az elbeszélő visszaemlékezéseiből alkothatunk képet alakjáról, valamint az általa hagyott szövegnyomokból, -töredékekből, regénytervekből következtethetünk zsenijére, egyéni gondolatvilágára. Nagykef az elbeszélőnk számára tehát egyszerre a „jobb híján legjobb” barát és a sohasem legyőzhető vetélytárs. Alakja azonban annyira elmosódott, és halálának körülményei olyan zavarosak, hogy az olvasóban némelykor még az is fölmerülhet, csupán az elbeszélő képzeletében létezik. Egy biztosnak tűnik: birtokában van a tökéletes krimi receptjének, amelyet meg is ír Vércsetánc címen.

A regény elbeszélő-főhőse ugyanakkor egy másfajta receptet ismer: azt, hogy hogyan kell olcsó, sekélyes „tömegfogyasztásra optimalizált” krimit nagy mennyiségben, határidőre előállítani, messzire elkerülve azt a csapdát, hogy a primer szórakoztatás rovására olvasóit esetleg intellektuális kihívások és morális dilemmák elé állítsa. „Egyenletesen alacsony színvonalon teljesítek, emögött komoly teljesítmény van” – vallja magáról keserű öngúnnyal, krimiírói karrierjének hosszan tartó sikerét pályája egyértelmű kisiklásaként azonosítva, részletesen ecsetelve kezdeti, sorra dugába dőlt regényírási próbálkozásait, amelyekkel a „magas irodalom” elitklubjába kívánt – sikertelenül – beiratkozni, érzékeltetve, hogy számára csak az a hely adatott az irodalmi mezőben, amelyet végül elfoglalt. Professzionális szöveggyárosi szerepéből való időnkénti kiugrási kísérleteit kiadója hatékonyan hárítja el a profittermelés és a széles olvasóbázis megtartásának érdekében.

Minden esemény és körülmény adott tehát egy alapos egzisztenciális krízis kialakulásához az emberélet felén.

Műfaji és esztétikai fejtegetések ide vagy oda, a bonyodalmak ebben az esetben is egy gyilkossággal kezdődnek, ahogyan az általában lenni szokott egy rendes – tehát Nagykef szerint elrontott – krimiben. Főhősünk, amikor azt tapasztalja, hogy a hatóságok gyakorlatilag nem foglalkoznak érdemben az üggyel, amatőr magánnyomozásba kezd, hogy maga derítsen fényt barátja halálának körülményeire. Később aztán természetesen kiderül, hogy a helyzet még a kezdetben sejthetőnél is sokkal bonyolultabb. Nagykef meggyilkolásának indítékai és a főhős jelenbéli krízisének kiváltó okai ugyanis bizonyos feldolgozatlan múltbéli történések környékén keresendők.

Ponyvakrimiíróból lett műkedvelő magánnyomozónk természetesen a detektívregények klasszikus eszköztárából ismerős sztenderdek szerint jár el, néhol már-már nevetségesen vakmerő módszereket alkalmazva, ezek során néha szerencsésen elkerülve, máskor magára húzva a helyzetekben rejlő kockázatokat. A szöveg folyamatosan szembesíti hősünk nyomozásának fordulatait és a felbukkanó szereplőket a hagyományos kriminarratíva tipikus eseményeivel és figuráival – rejtélyes álnyomozó, exzsaruból lett informátor, immorális femme fatale –, néhol alaposan ráerősítve a mindenki által jól ismert zsánersztereotípiákra. Hősünk például, amikor kénytelen betörni valahová, természetesen a jól bevált „szappanmódszerrel” lopja el a kulcsok negatívjait, helyszínek körül sertepertél opportunista módon, nemegyszer a lebukás veszélyét vállalva.

Széteső elbeszélés, összekuszálódó szálak

A regény második részétől aztán megváltozik a narráció stílusa, a szöveg kezd egyre széttagoltabb, szétaprózottabb lenni, ez abban is megnyilvánul, hogy míg kezdetben a fejezetek szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, addig a későbbiekben olvasóként nem mindig tudjuk követni azt az asszociációs láncot, hogy mi miért és mi után történik, ezt nehezítik az idősíkok közötti gyakori ugrálások is. Az elbeszélő-főhős karaktere szinte mondatról mondatra, fejezetről fejezetre csúszik szét a regény második részétől, valóságának tartalmaiba belekeverednek álom- és delíriumszerű emlékképei, ezek a szférák pedig egyre kevésbé különíthetők el egymástól.

Alaposan elbizonytalanodunk a történések hitelét illetően, hiszen azt tapasztalhatjuk, hogy a főhős világról alkotott percepciójában nem feltétlenül bízhatunk meg.

A regény második felében a jelen helyett egyre inkább a múlt látszik előtérbe kerülni, a főhős sok mindenre a nyomozás során ébred rá a saját múltja kapcsán. Fölsejlik a jelenbéli gyilkosság árnyékában egy réges-rég történt tragédia, amelyet főhősünk gyakorlatilag teljesen száműzött a saját tudatalattijába. A sztorinak innen kezdve lényegében más lesz a fókusza, mint amire a regény első részében számítottunk, a tétek pedig emelkednek. A kérdés, hogy ezek a traumatikus tapasztalatok miért éppen akkor jönnek a felszínre, amikor?

Vannak gyanús jelek, amelyek eleinte arra engednek következtetni, hogy nem biztos, hogy valóban megtörtént a gyilkosság – erre utal amatőr nyomozónknak a Nagykef anyjával folytatott beszélgetése is. És itt kell szót ejteni arról a nem egyedi jelenségről, hogy bizonyos pontokon nem föltétlenül tudjuk megállapítani, hogy dramaturgiai vagy karakterépítési hibával, vagy netán szándékos írói húzással van-e dolgunk. Nagykef anyja például egy élénk gondolkodású és életigenlő karakterű nő, aki idős korában is minden szellemi kapacitásának birtokában van, éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy gyakorlatilag nem gyászolja a fiát – tudomásul veszi a tragédiát, de mintha nem foglalkozna vele. Egyszerűen ügyetlennek tűnik a karakterrajzolás, amikor a fia halála után nem sokkal idősotthonbeli flörtjéről mesél. Többször is tapasztalhatjuk, hogy a főhőssel történteket úgy írja le a szerző, mintha szereplője teljesen szenvtelenül, külső szemmel nézné önmagát, olyan részleteknek szentelve figyelmet a leírásokban, amelyeket egy életveszélyes krízishelyzetben lévő ember képtelen lenne regisztrálni, még akkor is, ha történetesen író. Gyakran érezhetjük továbbá úgy, hogy bizonyos karakterek viselkedésének korántsem hézagmentes a motivációs háttere.

Hús-vér szereplők vagy bábok?

Akadnak tehát olyan problémák a könyvvel, amelyek viszonylag könnyen elkerülhetők lettek volna, ha a karakterek és helyzetek élettelibb, realisztikusabb árnyalatot kaptak volna, mert ezzel szemben sokszor tapasztalhatjuk, hogy a szereplők díszlet- és bábszerűen működnek. Alapvetően nem a klisék használatával van baj, hanem azzal, ha nem sikerül vagy nem látszik a szándék a klisék újrafogalmazására vagy kreatív fölhasználására. Az elbeszélőt körülvevő világ sokszor túlontúl egyoldalúnak és papírmasészerűnek tűnhet föl az olvasó számára. Ilyen például a humán értelmiségi elit unalomig taglalt sznobériájának ábrázolása, amely révén egy nagyon sokszor megfogalmazott és elkoptatott kritikai mantrát leckeként mond föl eminens módon. De ilyen az elbeszélő-főhős munkahelyének, az egyetemi tanszéknek az ábrázolása is, a könyvespolcok között pipázgató professzorokkal. És éppen ilyen a főhős „mintaszerűen” tönkrement házassága és zátonyra futott családi élete is, minden kiszámítható válságtünetével együtt, ilyen a pszichológusával folytatott képtelen önelemző munkája is, amikor a pszichológus arra bátorítja páciensét, hogy ne bolygassa a múltat.

A regény utolsó egységében aztán, ahogyan a főhős, úgy az olvasó számára is elkezd tisztulni a kép valamelyest. A széttartónak tűnő szálak közötti kapcsolatok elkezdenek földerengeni, ugyanakkor ezeknek az összeszövése nem minden tekintetben kielégítő. Ha a krimirecept legfontosabb összetevőit nézzük: gyilkosság – pipa; nyomozás – pipa; misztikum – pipa; nem várt bonyodalmak – pipa; de mi maradt még ki, ami fűszerezhetne egy ilyen történetet? Pontosan, az árulás.

Főhősünk ellen összeesküdtek, hülyének nézték, palira vették. Dramaturgiai problémának tűnik ugyanakkor, hogy amikor a regény egyik csúcsjelenetében a főszereplő szembesíti az ellene szövetkezőket bűneikkel, akkor úgy tesz, mintha ők bocsátottak volna hályogot a szemére, mintha a múltból maradt földolgozatlan trauma és bűntudat tudatalattijában való eltüntetése az ő „mágikus” trükkjük lett volna, aminek ő csak tehetetlen áldozata. Hasonló problémák miatt Nagykef meggyilkolásának motivációi sem egészen védhetőek. Kissé zavaró továbbá az is, hogy az elbeszélő által piedesztálra emelt Vércsetáncról nemigen tudunk meg semmi konkrétat, csak azt, hogy zseniális, ellenben számos egyéb Nagykeftől származó regényvázlatot megismerhetünk, amelyek egyébként érdekes narratív csavarokra épülnek.

A történet és ami mögötte megbújik

Ahol azonban igazán jól működik a regény, az a történet metaszintje, ez alatt pedig az elbeszélő által megalkotott ponyvahős képtelen történeteinek ecsetelését értem. P. Szathmáry ugyanis remekel az „esszenciálisan középszerű ponyvakrimi” ideáltípusának megalkotásában: nagyon jól érzékeli, hogy melyek azok a kötelező elemek, amelyek népszerűvé és kritikai szempontból szórakoztatóan rosszá képesek tenni egy ponyvaregényt. Az elbeszélő tulajdonképpeni megélhetését jelentő, végtelenségig nyújtott, sokkötetes történetfolyam főhőse egy afféle kelet-európai Indiana Jones-klón, a zenetörténész végzettségű Devon Balagan – akitől ironikus módon saját megalkotója is kölcsönöz szófordulatokat, módszereket. Balagan természetesen kalandjai helyett szívesebben élné a zenetörténészek halálos veszedelmektől jobbára mentes életét. Ám valahogy mégis mindig olyan helyzetekbe keveredik, hogy végül neki kell helyrebillentenie a világ erkölcsi rendjét, és minden akciója alkalmával egyszemélyes istenítéletként kell egy szál stukkerrel keresztülküszködnie magát komplett bűnszervezeteken, valamint az érte epekedő hölgyek során. Balagan képtelen és sztereotip sztorijai éppen amiatt szórakoztatóak, ami miatt a regény bizonyos részei nem: a papírmasé-szerűségük miatt.

A hevenyészve összefércelt történetpanelek, a néhol patetikus, de mindenképp a primer hatáskeltésre játszó leírások meggyőzően rajzolják az olvasó elé az elbeszélő krimiírói minőségében unalomig működtetett receptjét.

A regénynek ebben a rétegében tehát a papírmasé-szerűség nemhogy hiba, hanem erény, és éppen ezért lett volna jó olvasóként azt látni, hogy az elbeszélő valósága a tapasztaltnál élesebb ellentétet alkot a legyőzhetetlen, sármos, művelt, intelligens, lovagias bölcsész szuperhős marcipánvilágának kulisszaszerűségével. Amiatt is feljogosítva érezhetjük magunkat olvasóként, hogy számonkérjünk bizonyos dolgokat a regényen, mert annak ironikus metaszintje, Balagan történetei révén egyértelmű, hogy P. Szathmárynak tagadhatatlan érzéke van a krimiműfajhoz.

Visszatérve a felütésben föltett kérdésre: ha már a műfaj problematizálása ennyire fontos részét képezi a regénynek, ha ilyen erőteljesen kontúros képet képes fölmutatni a krimiírás csapdáit illetően, akkor az lett volna ideális és elegáns, ha a szöveg sikerrel demonstrálta volna önmagán azt, hogy hogyan lehet kikerülni ezeket. Igazságtalan lenne ugyanakkor azt állítani, hogy erre kísérlet sem történik. Vonatkoztassuk a főhős Nagykeftől vett önreflexív szentenciáját – amely több helyütt is megjelenik – magára a regényre is, amennyiben az életet a szöveggel helyettesítjük be: „egy élet akkor is kiteljesedhet, ha látszólag csődöt mond.”