Hazai bankrablásról a krimi határterületén – Kritika Jolsvai András Két őszi nap Ujpesten című regényéről

Hazánkban az első fegyveres bankrablás 1908. október 28-án, déltájban történt. Az akkor még önálló városként működő Újpesten a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank helyi fiókját két szlávos idegenséggel beszélő férfi fosztotta ki. A revolverek és acéltőrök egy izgalmas gengsztertörténet illúzióját kelthették, ám a jelenet egészen érdektelenné devalválódott, miután az eseményt minden jelenlévő élve megúszta. A tettesek azonosítása ráadásul már a bűnelkövetés napján megtörtént, és másnapra a két lengyel férfi a rendőrség kezére is került. Nem derült fény az elkövetők szaftos indítékaira, fondorlatos rablási tervére, sem a nyomozók agyafúrt konspirációira. Az ügy gyorsan, zökkenőmentesen megoldódott.

Persze fő a biztonság, de mégis, ki ne vágyna néha a mindennapok gyakran kiábrándítóan egyszínű eseményei helyett egy igazi bűnügyi történet izgalmaira? Jolsvai András legújabb, Két őszi nap Ujpesten című regényének főbb szereplői és eseményei hűen követik a valós történelmi eset részleteit. A nyomozási folyamat Jolsvai András tolla nyomán sem válik különösebben érdekfeszítővé, ám a mesélés szabadsága feltölti a regényt a valós személyek elképzelt gondolataival, kapcsolataival és múltjával. A cím rövid magánhangzója nem helyesírási hiba, hanem a kötet előszava szerint „világnézet” és tisztelgés a régiek előtt. Olvasóként pedig hozzáfűzhetjük: átmenet képzelet és valóság között.

Újpesti tabló

Már a regény legelső oldalán lezajlik a rablás, és mivel olvasóként úgy tűnik, minden kétséget kizáróan azonosítható az elkövető, ezért az előttünk álló kétszáz oldalon szinte teljesen érdektelenné válik a nyomozás menete. Sokkal érdekesebb azonban a szereplők hétköznapi élete, ahogyan Jolsvai bepillantást enged a múlt századi valós személyek fiktív történeteibe: kíváncsi figyelemmel kísérjük a házas Devellák Károlynak, a fiókbank igazgatójának szeretői viszonyát Schwarz Elza helyi lakossal, Ugró Gyula polgármester úr kissé paranoid félelmét, hogy a rablás talán az ő megbuktatására irányult, vagy a tizenhét éves Stern Sándor gyakornok tragikus történetét arról, ahogy édesapja halála után családfenntartóként munkába kényszerült állni.

Nem valódi krimi ez tehát, ám a zsáner eszközeivel megírt történet.

Jolsvai az egyéni életutakat, tragédiákat röviden, pergő nyelvezettel írja le, legyen szó viszonzatlan szerelemről egy házasságon belül, családon belüli erőszakról vagy egy fél oldalban vázolt alkoholizmusról. A rövid leírások miatt ugyan a szereplők valamennyire sematikusak maradnak, a klasszikus krimi sablonfiguráival szemben itt azonban esélyünk nyílik többet beleképzelni történeteikbe: mivel figyelmünk nem fókuszál és szelektál azzal a céllal, hogy megfejtsük a – számunkra egyértelműnek tűnő – bűnügyi rejtélyt, be tudunk engedni minden, a történet szempontjából akár feleslegesnek tűnő részletet is. A tömör elbeszélői stílus kinyitja a mélységeket, de nem tölti ki azokat. A hézagos jellemek kiegészítése, a szöveg által megalapozott, lehetséges olvasói feladattá válik. Ez a megoldás üdvözlendő is volna, ha nem lenne túl sok személy és történet.

Mivel a regény Újpest közösségét igyekszik bemutatni, érthető, hogy szinte minden lakójának, még az olyan elhanyagolható egyéneknek is hátteret próbál teremteni, mint a helyi hentes. Bár ez a fajta laza karakterrajzolás nem idegen más Jolsvai-kötetektől sem – több szereplő, például Nádas Sándor is ismerős lehet a szerző korábbi regényeiből –, a Két őszi nap Ujpesten esetében mégis gyakran zavaróvá válik. A regény nem tisztán társadalmi tabló, mert bár ezen rétege kétségtelenül izgalmasabb, mint maga a bűnügy, utóbbi sem marad csupán mellékes kerettörténet, tartogat nem várt fordulatokat. Ez a megosztottság okozza, hogy – a szerző korábbi írásaitól eltérően – nem válik igazán szívügyünkké a helyiek sorsa, de ugyanígy a nyomozás menete sem, hiszen egyikben sincs időnk elmerülni.

Nyomozásból hétköznapi mesék

A regény első felében minden fejezet egy szinte különálló mese, amely egymástól független, vagy gyenge függőségi viszonyban álló lakosok portréiból áll össze. 

A karakterek egy része a későbbiekben, a nyomozás során is jelentőséggel bír, vagy valamiképp végig a történet szövetében marad, ám sokuk történetszála elsikkad.

Ez sokszor kielégületlenséget hagy az olvasóban, hiszen gyakran értékes, kidolgozott figurák válnak okafogyottá. Ilyen például a kötet felénél megjelenő Nádas Sándor is: a vidéki tanító egy varázslóhoz, vándorpoétához hasonló figura, aki az egyetemen Babits Mihály és Juhász Gyula csoporttársaként járt Négyesy László szemináriumára, Aranka lányával pedig minden hónap utolsó szerdáját együtt töltik izgalmasabbnál izgalmasabb programokkal. Az intelligens, humoros, kalandos alak azonban csak villanásszerűen bukkan fel. A polgármester sógoraként csupán miliőteremtő funkciója van, és ahhoz képest, hogy a későbbiekben nem jelenik meg sem aktív, az eseményeket alakító tényezőként, sem újabb színesítő epizód szereplőjeként, a kötet elején indokolatlanul részletesen van bemutatva. Máskor mintha maga a szerző is belezavarodna a személyek sokaságába. Futter Dönci gyalogdetektív például a karakter első említésekor negyvenes éveiben jár, később a középkorú férfi feleségének jellemzése – hajlott háttal, kihullott hajjal – inkább egy nyugdíjas korú asszony alakját idézi. Az ehhez hasonló apró ellentmondások akár védhetőek is volnának – hisz a példánál maradva, megtörténhet, hogy valaki, akit az élet terhei meggyűrtek, koránál idősebbnek tűnik –, ám egy bizonyos mennyiség után mégis zavaróak.

A számtalan szereplő közös metszete az esendőség. Nincsenek hősök, ahogy nincsenek gonoszok sem. Mindenki egyszerre emberi, szerethető és kritizálható, egyszóval hétköznapi. „Itt földszintesek a házak is meg a vágyak is.” Kispolgári életek, biztonságot nyújtó, szerelem nélküli házasságok, lélektelen viszonyokban vagy alkalmi berúgásokban megélt profán örömök történeteit olvashatjuk. Érdektelen azonban mind a közeg, mind a rablás eseménye. Felmerül hát a kérdés, mitől válik mégis Jolsvai regénye megírásra érdemes történetté, és még inkább, miért érdekel minket olvasóként. A már-már frázissá üresedett mondat, miszerint nem a téma, hanem a megformálás módja tesz egy szöveget figyelemre méltóvá, a Két őszi nap Ujpesten esetében újra megtelik tartalommal.

Narráció és humor

A mindent tudó, történeten kívüli narrátor úgy mesél, mintha képzelt barátja volna mind a helyieknek, mind az olvasónak. Ő a közvetítő köztünk és e hétköznapi regényvilág között, akinek elbeszélői stílusa miatt mégis érdeklődve olvasunk. A párbeszédek szinte teljesen hiányoznak, majdnem mindent a közvetlen, esetenként szinte bizalmaskodó narrátortól tudunk meg. Az egyszerű eseményeket közbeékelt és zárójeles megjegyzések pezsdítik fel, a legjelentéktelenebb személyek sem ússzák meg a minősítést.

Közbevetett helyi pletykák, humoros történetek teszik kanyargóssá a kissé szürke történet útját.

Eközben a szöveg időről időre figyelmeztet bennünket: ne feledjük, ez csupán regény, mese. Ilyen például, amikor a történet egyik szereplője utolsó jelenetének végén távozik, „jelezvén, hogy részéről véget ért ez a regény”. Ettől a történet veszít a beleélhetőség tétjéből, hiszen a szöveg nem enged minket belecsúszni abba az illúzióba, hogy amit olvasunk, az a valóság, a rendszeres kiszólások okán egy pillanatig sem veszítjük szem elől, hogy minden csak fikció, érdekesebb marad a megformáltság. A valóságosság illúziója annak okán is megtörik, hogy senkit nem tudunk „felnőtt” komolysággal kezelni. Az elbeszélő mindenkit kissé megmosolyog, atyai elnézéssel követi hétköznapi hőseinek csetlését-botlását. A máskülönben komoly élethelyzetek – mint egy elmérgesedett házasság kirobbanó vitája a családi asztalnál – jellemzően anekdotikus rövidséggel és könnyedséggel bomlanak ki, majd frappáns megoldással zárulnak. Senkire nem vagyunk igazán dühösek, senkire nem nézünk fel. Aminek tehát tétje van, az a stílus.

Fő eszközével, a humorral Jolsvai ízlésesen bánik. Megjegyzései jó ritmusban bukkannak fel ahhoz, hogy szinte végig hatásosak maradjanak. Ám kevés alkalommal sikerül tetőpontra juttatnia a komikumot, az is biztonságos, földszintes marad, ritkán emel minket a nevetésig. A szereplők vázlatszerűsége előirányozza a komikum egysíkúságát is: egy átlagos újságíróból csupán a sztereotipikus zsurnaliszta paródiája írható meg, egy minden szempontból tipikus gyakornok pedig mi mástól válna szánni valóan nevetségessé, mint a tipikus gyakornoki feladatoktól. Ez a megoldás eleinte jól megalapozza a szöveg dinamikáját, azonban a mélyebb karakterkidolgozás vagy az igazán meglepő helyzetkomikum hiánya miatt idővel monotonná válik. Bár a Két őszi nap Ujpesten nyilvánvalóan nem szándékozik freudi mélységekig hatolni a szereplők személyiségében, nem tudjuk átérezni a szereplők helyzetét, pedig ez a regénynek könnyed hangvétele ellenére is előnyére válna.

Az átejtett olvasó

Úgy tűnik tehát, hogy minden látszat ellenére nem egy gengszterregényt kapunk, legalábbis ez a gondolat fogalmazódik meg bennünk a kötet felénél, amikorra már a mindent tudó olvasó biztonságával követjük a kényelmes szereplők kissé megbolydult életét. Ám ekkor Jolsvai nem várt fordulattal megcáfol minket, és hirtelen mégis meg kell fejtenünk a rejtélyt. Ettől a történetszövési technikától a regény műfajisága és fókusza megosztottá válik: eleinte nem tanácstalanságban vagy kétes sejtésben tart bennünket az elkövető személyét illetően, hanem teljes meggyőződésben. Mellékes információnak tűnik, melyik nyomozó vagy civil személy mit gondol arról, ki lehet a bűnös, mi a nyom, ami alapján elindul, azt figyeljük inkább, hogy a megoldás ügyében tevékenykedők kivel milyen kapcsolatban állnak, mit tudunk meg múltjukról, magánéletükről. Ennek következményeképp, mire kiderül, hogy a kötet csapdába csalt minket, olvasókat, és a tettes személye talán mégsem olyan egyértelmű, mint azt elsőre gondoltuk, már rég megfeledkeztünk arról, hogy figyelemmel kísérjük a nyomozás menetét, vagy legalábbis érdeklődésünket vesztettük. Ebből adódóan, bár a valódi elkövetők lebuktatása sem rafinált tervek mentén történik, és a megoldás sem sokkal meglepőbb, mint eredeti elképzelésünk volt, mégis váratlan az elkövetők személye és kézre kerítése. Azonban sajnos ez a fordulat sem hozza igazán lázba az olvasót, hiszen bár a kötet második felétől kezdve a megfejtendő rejtélyek és a rablástól független sorstörténetek egyformán lényegivé válnak, ezek közül egyik sem mélyül igazán élményszerűvé, így valódi tétet sem jelent.