A nemzet meztelen – Kritika Pető Péter Olyan gyönyörű ez a szöveg, hogy csak pucéran olvasom című regényéről

Amíg a regény(írás) metaforikus jelentéseit és az utóéletét ironikus hangon, tömören (!) összefoglaló epilógus igen találó, az Olyan gyönyörű ez a szöveg, hogy csak pucéran olvasom szövetébe ékelődő zárójeles, kurzivált elbeszélői reflexiók körmönfontan bonyolultak, nem kevésszer kérdőjelezik meg saját szerepüket. Hasonló hatású a prológus szövege is. De az az olvasó, aki átrágja magát ezeken a diszfunkcionális szerkezeti egységeken, vagy megkockáztatja, hogy a szelektív olvasás (értsd: átlapozás) következtében nem lesz teljes az olvasata, már végig fogja olvasni a regényt.

Az el-elbizonytalanított olvasó

Nem mondom, hogy a prológus után nem bizonytalanított el egy-egy kifejezetten szócséplő és köntörfalazó szakasz, de egyre mélyebbre hatolva a beszédfolyamban – minthogy a regényszövet elsősorban magánbeszédekből és a hallgatóság előtt közreadott történetekből áll – mindinkább indokolt lesz, sőt jelentéssel telítődik ez az írói módszer. Egy végletesen disztópikus jövőt sejtető, erkölcsi és szellemi téren is kiüresedő, érték nélküli jelen képe és közösségi válságmodellje válik láthatóvá előttünk ekképpen. A helyzet különlegességét az adja, hogy a társadalmi élettől elzárva a házasságát felbontani készülő Máté és Szilvi válóbulijára érkezők egy kisebb csoportja váratlanul bennreked egy épületben. Nem tudnak kapcsolatba lépni a kívül maradottakkal, és nem tudják elhagyni a létesítményt addig, amíg ki nem derítik, ki az a személy közülük, akinek magatartása és cselekedetei veszélyeztetik a regnáló hatalom stabilitását, azaz kinek van ilyen értelemben a legtöbb „rumlipontja”. A szavazás csak úgy bonyolítható le, ha mindannyian bevallják globális vagy közösségi értelemben vett bűneiket. Ehhez a válófélben lévő házastársak köré szerveződő két csoport valamennyi tagjának – kinek-kinek a maga intellektuális és beszédkészségének megfelelő megformáltsággal – el kell mondania legalább egy történetet. A narráció lehetőségeihez mérten általában egy sem, vagy több is kerekedik belőle.

Az elbeszélői szituáció jól ismert: Boccaccio, Gorkij és sokan mások teremtettek hasonló helyzetet a világ- és a legújabb kori magyar irodalomban egyaránt. Gondolhatunk az utóbbi esetben elsősorban Gerőcs Péter regényeire, a Győztesek köztársaságára vagy a Werkfilmre, illetve Szilasi László A harmadik híd című kötetére. Utóbbira a bezártság ugyan nem jellemző, de itt is a társadalmi közösségből való kirekesztődés, e sajátos csoportpszichológiai létállapot hozza létre az elbeszélés kiinduló pozícióját – nem kevesebb fordulattal és csattanóval, mint Gerőcs két, illetve Pető most vizsgált regényében. Sajátos módon ugyanez a szegregációs élethelyzet figyelhető meg jelenkorunk televíziós valóságshow-iban is, amikor az így kialakult alkalmi közösség tagjai próbálnak egymással szövetkezni vagy kijátszani a másik felet, miközben csoportok, ellenfelek és szövetségesek generálódnak, érdekek és szemléletek ütköznek meg egymással, titkokra és hazugságokra derül fény, magatartások és jellemek fordulnak ki önmagukból, vagy lepleződnek le. Mindeközben sorsok és életek háttértörténeteire, kapcsolati buktatókra és visszásságokra irányul a figyelem. A Pető-regény egyik legfontosabb jelentése is ez. 

Jelenkori életvezetésünk egyre inkább elszakad a létező valóságtól, és a reality tévéműsor törvényei szerint alakul, amelyben a szereplők magatartása a műviség jellemzőit veszi fel.

A szomorúság újabb szögletei

A svéd Ruben Östlund 2022-ben napvilágot látott Arany Pálma díjas filmje, A szomorúság háromszöge, amennyiben ismerjük, szintúgy megjelenhet értelmezésünk látókörében. Nem elsősorban azért, mert ugyancsak egy extrém – hajótörés következtében létrejött és a globális társadalmi hierarchiát: a gazdagok, a szolgáltatóintézményeik és a szolgáik látszatszövetségét felforgató – élethelyzetet mutat be, hanem mert az elfogadott közösségi magatartásokat leplezi le. A szépség és a fiatalság, valamint a szegénység kultuszának igazságtartalmai, az alulról jövők feddhetetlenségéről alkotott sztereotípiák dőlnek meg. A Pető-regényben megjelenő társadalmi „keresztmetszetről” is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy irreleváns minta.

A két csoport valamennyi tagjáról kiderül, hogy nem egészen az, mint aminek látszik vagy látszani akar.

Noha a legtöbbjük magasan képzett, jól szituált, világlátott, jó állással és nyelvtudással rendelkező, urbánus környezetben nevelkedett személy (sőt, van köztük külföldi), viselkedésük, ízlésük s amit képviselnek a közösségben nemcsak hogy következetlen vagy megosztó, hanem egyenesen infantilis: újgazdag, üres celebmentalitás. Semmiben sem különbözik a borsodi rurális „gettó” aktorának, például Ráncos Robinak a magatartásától. Hiába mozdulnak azonban el a korábbi társadalmi szerveződés határai, s lesz például az Östlund-filmben az ázsiai takarítónőből a csoportfőnök vagy a Pető-regényben a szocialista eszméket hirdető Fanniból egy ideig a fő játékszervező, csak a szerepek cserélődnek fel, de rendszerszinten semmi sem változik. Az alulról magasra jutó is pillanatok alatt korrumpálható.

Az Olyan gyönyörű ez a szöveg… elbeszéléskörei egy-egy globális, de a nemzeti közösség szintjén is manifesztálódó társadalmi probléma köré szerveződnek. A szereplők a klímakatasztrófa, a globalizáció, a migráció, az LMBTQI-populáció, a korrupció, a nárcizmus, az egyenlőtlenség, a mentális egészség vagy a liberalizmus jelenségeinek körében érintettek vagy úgy, hogy elkövették a legkirívóbb, az agresszivitástól a képmutatásig terjedően közösségromboló cselekedeteiket, vagy maguk is látens képviselői valamelyik globális problémahalmaznak. Például egzaltált környezetvédők, de nem ódzkodnak mások integritásának megsértésétől, hangos állatbarátok, de nem zárkóznak el a disznótor látvány- és gasztronómiai élvezetétől. Rövid ideig úgy tűnhet, hogy talán a kívülálló, a diákként dolgozó bárpultos Fanni az egyetlen korrekt szereplő, aki nem tartozik egyik érdekcsoporthoz sem. Amikor azonban beleszól a történetbe, s felveszi az elejtett elbeszélői szálat, rögtön kiderül, hogy egyrészt nem is külső szemlélője az eseményeknek (ugyanis a majdani exférj egyik szeretője), s mint ellenzéki tüntető is lelepleződik: ez is csak látványos szerep az életében, amelyet hamar felvált az érzelmileg és/vagy anyagilag függő szerető személyiségképe. Mások pedig nem egészen tartoznak a kísérleti csoportokba, hanem a rendszer emberei, így az exfeleség húga, aki a büntetőpontrendszert kidolgozó és működtető cég marketingigazgatója. Ellentmondásos a szerepe a primer elbeszélőnek is, aki a könyv végén felvonultatott szereplők listáján és az epilógus szövegében is Pető Péter néven fordul elő. Nem lehet róla eldönteni, hogy valóban a rendezvényszervező felkérésének eleget téve van jelen, hogy tudósítson az eseményekről (hogy megírja a regényt), vagy pedig maga is egy beszervezett ügynök.

Mélyen megoldhatatlan

A szomorúság háromszöge-analógia abban mutatkozik meg a legerőteljesebben, ahogy ezek a szereplők egy rendszerben vagy helyzetben a megoldási lehetőségeket keresik, pontosabban: ahogy nem keresik azokat, hiszen fel sem ismerik a szituáció paramétereit, s nem is törekednek erre. Az Östlund-film megjelenítette helyzet paradoxona is az, miként a Pető-regényben érvényesülő magatartásokra is ez vonatkozik: a szereplők meg sem kísérlik a kitörést, a változtatást. Az előbbiek sokáig nem jönnek rá, hogy nem lakatlan szigetre vetette őket a tenger, amikor meg igen, akkor – mint a vezetői szerepbe került takarítónő – mindenáron meg akarják tartani kiváltságos vagy konform pozícióikat. Az utóbbiak pedig azt nem ismerik fel, hogy ez csak egy tesztelés, vagyis nem éles helyzetbe kerültek. Ennek során azonban – legalábbis a rendszert működtető hatalom szempontjából – „jól teljesítenek”. Bebizonyosodik, hogy a különböző társadalmi csoportok tagjai – függetlenül eltérő nemi, faji, gazdasági és intellektuális helyzetüktől, illetve képességeiktől – mindig bele fognak egyezni az újonnan bevezetett, erősen szabadságjogokat sértő informatikai és más rendszerek alkalmazásába.

Az Éjjeli menedékhely egyik közmegegyezéses üzenete szerint a társadalmi igazságtalanságok és anomáliák a mélyből nem oldhatók meg: a szociális értelemben kiszolgáltatottak önerőből sohasem tudnak változtatni az életükön.

Az Olyan gyönyörű ez a szöveg, hogy csak pucéran olvasom, illetve a hozzá rendelhető műfajtípusba sorolható alkotások ennél még súlyosabb képet festenek az előttünk álló világról. Azt mutatják meg, hogy nem is kell ilyen értelemben alávetett helyzetben lenni ahhoz, hogy az ember ne tudjon vagy ne akarjon kilépni az identitását vagy a szabadságát sértő kötelékek közül, főleg, ha saját korlátai létrehozásában maga is közreműködött. A rendszer a rossz, de létrejöttéért és fennmaradásáért a konformista egyén okolható.

Ha a végigolvasott regény perspektívájából térünk vissza a korábban diszfunkcionálisnak tekintett bevezetőhöz, az esetlegesen átlapozott prológushoz, az „agymenésnek” gondolt részekről is megváltozhat a véleményünk. Vendel lamentációjában – amely aköré szerveződik, hogy a vonat által három részre vágott barátja „melyik testrészének” a temetésére menjen el, mivel a szertartáson hajba kapott rokonság külön-külön temeti el a maradványokat – már nem eszement köntörfalazást látunk, hanem egy beteg társadalom kórisméjét ismerjük fel. Azt, hogy nemcsak a globális értelemben vett társadalom intézményei és hivatalai működnek logikátlanul és korrupt módon, de az olyan mikroközösségek is, mint a család vagy egy pár.