A világ legszomorúbb háromszöge – Kritika Ruben Östlund A szomorúság háromszöge című filmjéről

Cikkünk azoknak szól, akik már látták a filmet, s nem akik kedvet szeretnének kapni a megtekintéséhez!

A szomorúság háromszöge amellett, hogy eleve három részre tagolódik, három helyszínen is játszódó film. Az első rész a modellek, influenszerek egyéniség és releváns képességek nélküli világába nyújt betekintést. Egy modellválogatáson látjuk először Carlt (Harris Dickinson), majd ahogy a barátnőjével, Yayával (Charlbi Dean) felületes, ezért végtelennek tűnő vitát folytat férfi és női szerepekről egy vendéglőben, amit az robbant ki, hogy noha többet keres párjánál, a nő mégsem hajlandó magára vállalni a cechet. Már-már unalomba süllyed az érvek nélkül folyó diskurzus, amikor hirtelen vége szakad a jelenetnek.

Új helyszínre vált a kamera. A fiatal párt egy luxusjachton pillantjuk meg ismét, amelyen fizetett influenszerként ingyen utazhatnak. A hajón dúsgazdag gyárosok, kereskedők, befolyásos és ostoba oligarchák szórakoznak, de nem sokban különbözik tőlük az intellektuálisabb szoftverfejlesztő magatartása sem.

A hajó nem csak az élet metaforája

A hajó felépítése és az alkalmazottak berendezkedése leképezi a kapitalista társadalom szerkezetét. A felső szinten a kiváltságosok folytatják hamis aranyéletüket, középen a szolgáltatóiparban dolgozók foglalnak helyet, élükön az utaskísérővel, akik az előbbiek megpumpolásából igyekeznek anyagi haszonra szert tenni. Legalul, a hajó gyomrában az összes felsőbb társadalmi rend által kizsákmányolt munkás- vagy proliréteg képviselői, a kelet-ázsiai és a színes bőrű takarítók, karbantartók tartózkodnak. A kiszipolyozásnak erre a több évezredes hagyományára építkező rendszer jól is működik mindaddig, amíg a semmittevésben megcsömörlött, buta, de hatalommal rendelkező szereplő (itt az orosz oligarcha felesége jeleníti meg a típust) meg nem próbálja valóra váltani saját hazugságait. „Mindannyian egyenlők vagyunk” – mondja a nő, majd megparancsolja a hajó teljes személyzetének, hogy öltsenek fürdőruhát, és vegyenek részt a fürdőzésben.

A későbbiekben bekövetkező tragédia közvetlen okozója azonban nem ő, hanem mindazok, akik a hajó irányításáért felelnek, ugyanakkor – képmutatásból és haszonlesésből – (miként az a populista társadalmakban történik) meg sem próbálják útját állni a kétszínű kívánság megvalósulásának.

A konyhafőnök ugyanis figyelmezteti őket, hogy meg fog romlani az étel, ám ezt szándékosan figyelmen kívül hagyják.

Sajátos karaktert jelenít meg az idős fegyverkereskedő házaspár. A férjet joviális öregúrnak, a feleséget vele együtt tisztességben megöregedett hölgynek is gondolhatnánk mindaddig, amíg látványosan nem érvényesítik elferdült értékrendjüket. Dimitry (Zlatko Burić), a műtrágyát forgalmazó orosz oligarcha – velük ellentétben – vállalja, sőt lefelé minősíti saját tevékenységét, amikor „szarkereskedő”-nek titulálja magát. Ők azonban különböző eufemizált megnevezésekkel próbálják takargatni, hogy taposóaknákat gyártanak, és tömegek halálából gazdagodtak meg. Végzetük is parabolisztikus: saját termékük áldozataivá válnak, amikor terroristák bombát dobnak a hajóra – annyi idejük még van, hogy megállapítsák, az ő gyártmányukról van szó. Az már a végletek felé viszi el a paródiát, hogy erre az öreg hölgy még büszke is lenne – ha megérné.

A depressziós, alkoholista kapitány szerepét a világsztárnak számító, és többek között a Három óriásplakát Ebbing határában (Martin McDonagh, 2017) című filmből ismert Woody Harrelson alakítja. Hozzá méltó hitelességgel jeleníti meg a saját kommunista elvei, szocialista érzékenysége, de kapitalista életmódja miatt meghasonlott amerikai alakját. A film egyik parádés jelenetében erősen ittas állapotban vitatkozik a szintúgy hullarészeg Dimitryvel, a hajó új tulajdonosával, és ismert marxista ideológusok nézeteit ütközteti Dimitry kapitalista államférfiaktól vett idézeteivel. Mindeközben a hajó irányítás nélkül hánykolódik a viharos tengeren. Az első tiszt és az utaskísérő pedig ahelyett, hogy rájuk törné a hajóhídhoz vezető ajtót, és átvenné az irányítást, tehetetlenül dörömböl a bejáraton. Ez idő alatt a félreértés következtében – mert a folyamatosan a kabinjába zárkózott kapitánnyal korábban nem lehetett rendesen egyeztetni – a viharos időben megrendezett kapitányi vacsorán a tengeribetegségtől és a felszolgált pazar, de romlott ételkülönlegességektől sugárban hánynak az utasok.

Vajon mennyit bír el a néző?

Az elképesztően naturális jelenetekkel a képmutató befogadót provokálja a rendezés. És valóban: sokan elfogadhatatlannak tartják a filmvászonra csapódó hányadék, fröccsenő szar, végül a csövekből feltörő, mindent ellepő trutyi és a bennük fetrengő utasok látványát. 

De az a kérdés is felmerül bennünk, hogy a jelképes, és a populista rendszerek működésére, végkimenetére mutató jelenetek álságos elutasítása nem azonos-e azzal a magatartással, amely a társadalmi katasztrófákban is a cinkos beleegyezést, hallgatást és kívülállást jelenti.

A nem képmutató néző meg elgondolkodik rajtuk, értelmezi őket, és könnyesre röhögi magát a jelenetek alatt. Utóbbit nem okvetlen a káröröm, hanem a jelentésközvetítés végletes iróniája váltja ki. Aztán, amikor már tényleg elviselhetetlenné válik a látvány, a forgatókönyvíró a terrortámadás beiktatásával adja meg a végső döfést: felrobbantják a hajót. A túlélők egy kisebb csoportját egy „lakatlan” szigeten látjuk viszont; köztük Abigailt (Dolly de Leon) a takarító személyzettől, illetve Carlt és Yayát is, akik minden létező világban a csak külsőségekből, jóképűségből, fiatalságból, testi szépségből munka nélkül megélni szándékozó celeb típusát képviselik. Miként a hajón bekövetkezett katasztrófa is megmutatta, hogy az emberi szervezet működésében megnyilvánuló természet (ott a hányás és a fosás) nem tesz különbséget gazdag és szegény, előkelő és alávetett, szép és csúnya, fiatal és öreg között, így a szigeten sem ér semmit a pénz és a szépség: pillanatok alatt átrendeződnek a viszonyok. Tüzet gyújtani, halat fogni és azt elkészíteni egyedül csak a társadalmi ranglétra legalsóbb fokán álló takarító/vécésnéni tud, s ő az egyetlen, aki még időben némi sós rudat és ivóvizet is megmentett maguknak.

A kritika és a laikus befogadó is ezt a harmadik részt kifogásolja legerőteljesebben, és leginkább az unalmat eredményező hosszúsága miatt. Ezekben az értékítéletekben azonban a felületesség és az elénk tartott görbe tükör hárítása is ott munkálkodik. Ez az a rész, ahol a látványos és egyértelmű jelentés helyett inkább az összefüggésekre, utalásokra és hasonlóságokra kell figyelnünk. Másrészt a munkamegosztáson és elosztáson alapuló, igazságosabb (szocialista) társadalomról alkotott illúziókat rombolja le.

Nagyon gyorsan kiderül ugyanis, hogy az alávetettek közül származó vezető épp annyira korrupt lehet, mint az elit vagy a kapitalista, miként az így szerveződött közösség tagjai is – a felelősség, az önálló kezdeményezés hiánya miatt – nagyon könnyen korrumpálhatók.

Abigail például csak akkor ad – arra hivatkozva, hogy az ételért egyedül ő dolgozott meg – a lassú éhenhaláshoz az elegendőnél épphogy több falatot a többieknek, ha elismerik és szóban is kinyilvánítják, hogy ő a vezető. Ezt mindenki meg is teszi anélkül, hogy saját kényelmén és pillanatnyi szükségletei kielégítésén túl bármilyen távlati kezdeményezésre is gondolni tudna. Egyiküknek sem jut ugyanis eszébe, hogy ezeket a készségeket el is lehet sajátítani. Mi több, az sem vetődik fel bennük, hogy körülnézzenek a szigeten, hátha található rajta édesvízforrás, és esetleg nem is teljesen lakatlan. Mert tényleg nem az. Ez azonban a legtöbbüknek még akkor sem esik le, amikor egy legelésző szamárra bukkannak, majd nagy nehezen sikerül agyonütniük.

A szerencse forgandó?

A befejezés a filmek dramaturgiájában oly gyakori cliffhanger. Nyitott kérdés marad, hogy Abigail, miután elkísérte (mert maga már akkor tudta, legalábbis sejtette, mire fog rábukkanni) a mégiscsak felfedező útra indulni kész Yayát, végül lesújt-e rá a már felemelt kővel. A lány ugyanis rátalál a sziget lakott részére, ahol nemcsak felszerelt strand, hanem egy luxusszálló is található. Ez ugyan megmenekülésük tényét jelenti, de Abigail számára azt is, hogy elveszíti a többiek felett gyakorolt hatalmát: a régi világban a többiek javára rendeződnek vissza a viszonyok. A film utolsó képein Carl látható, amint árkon-bokron át rohan azon az úton, ahol korábban a két nő haladt, amiből a néző azt a következtetést vonhatja le, hogy a takarítónő mégis megölte, majd a sziklás területen bekövetkezett balesetnek állította be a lány halálát. De – főleg az optimistábbak – úgy is értelmezhetik, hogy időközben – mert az ő tartózkodási helyükön is feltűnt egy szuvenírárus – rájött, hogy a kedvesére milyen veszély leselkedik, ezért megmenteni igyekszik. Ami akár sikerülhet is neki – vagy nem.

Az Amerikai Filmakadémia által három Oscar-díjra jelölt A szomorúság háromszöge kegyetlen társadalomkritika, ugyanakkor groteszk és szórakoztató vígjáték. Talán valamennyi jelölt közül a legjobban megírt és a legprecízebben felépített alkotás. Hogy mégis hiányérzetünk lehet, és keressük a szót, miért nem jelent mégsem olyan lenyűgöző élményt, mint az Avatar (James Cameron), a Batman (Matt Reeves), a Nyugaton a helyzet változatlan (Edward Berger), vagy akár a jelölti listán nem szereplő Az Északi, Robert Eggers filmje, annak nem az elmaradó happy end vagy az erkölcsi értelemben vett katarzis, a változás irányát jelölő reményadás hiánya az oka. Hiszen az Avataron kívül a többi említett film sem nyújtja számunkra ezeket. Talán inkább azért, mert – noha látványképekben, nagyszerű felvételekben és megoldásokban ugyancsak bővelkedik – Östlund rendezése nem nyújt számunkra semmiféle nagy volumenű rálátást, metafizikai vagy filozófiai távlatot.