Egy aluljáró számtalan dologra alkalmas: bevallani, hogy rettegünk a ráktól, kimondani, hogy hiányzik az életünkből a valódi szeretet, beismerni, hogy érzelmileg teljesen rideggé váltunk, elvesztettük a kapcsolatot – a józan hétfő reggeli munkába sietés csak a felszín.
Sáros pocsolya egy aluljáró lépcsőjének, vegán gyorsbüféjének és mosdójának Bermuda-háromszögében. Igazi akadálypálya mindannak a tizennégy holtrészeg alaknak, akik végig csetlenek-botlanak a kétórás előadás alatt. A Budaörsi Latinovits Színház december 21-én mutatta be a kortárs lengyel-orosz drámaíró, Ivan Viripajev drámáját, a Részegeket.
A sötét színházteremben hosszú másodpercekig, talán percekig csak halk mormogások, matatások töltik be a teret. Majd a felkapcsolódó fényben egy középkorú nőt pillantunk meg: Martha (Spolarics Andrea) faltól falig esik, minden mozdulata dőlés, a pocsolyában hasra esve vergődik, a táskájában matat, majd fejjel belezuhan. Egészen burleszkszerű, ahogy Mark (Rába Roland), a segítségére siető filmfesztivál-igazgató rángatja, széket tol alá. A két koordinálatlanul részeg figura percekig tartó küzdelme a gravitációval végül sikeresnek bizonyul: egy székre tottyanva nyugvópontra jutnak végre, majd az előadás körülbelül tizedik percében először meg is szólalnak. Legalábbis megpróbálnak, de artikulálatlan nyögdécseléseiket csak feliratozva értjük meg. Az értelmetlen, repetitív szóváltások után Mark beszéde fokozatosan érthetővé kezd tisztulni, és teátrális részegségében középre tántorogva a férfi szinte fagyossá válik, ahogy a szemünkbe nézve megszólítja a nézőtéren ülőket: ugyan, álljon már fel az, aki nem fél a ráktól. Csönd és mozdulatlanság, na ugye.
Ez a kettősség, vagyis a részegségnek az elnagyolt, karikatúraszerű komikussága és az őszinteségi rohamok váratlan, valódi komolysága, valamint ezek váltakozása jellemzi a Részegek majd minden jelenetét.
Az első felvonásban letéved az aluljáróba a frissen házasodott Magda (Bohoczki Sára) és Laurenz (Fröhlich Kristóf), a férfi volt szerelmével, Laurával (Kurta Niké) együtt. Majd követi őket két baráti pár, Gustav (Chován Gábor) és Lora (Hartai Petra), illetve Karl (Fehér László) és Linda (Koós Boglárka). A vegán büfében pedig Max (Böröndi Bence) legénybúcsúját ünnepli egy négyfős baráti társaság és egy prostituált (Szőts Orsi). Az első felvonásban a kisebb-nagyobb csoportok külön epizódjai elevenednek meg a kicsempézett föld alatti útvesztőben, ahol a társaságok maguk vannak, nem téved arra idegen, viszont nem haladnak tovább a szereplők sem. A második felvonásban ezek a történetszálak találkoznak, és saját mikrovilágukból kitörve a szereplők megosztják egy-egy számukra idegen személlyel nagy felismeréseiket, vagy épp a találkozások révén döbbennek rá egy-egy, az eddigi és a további életüket megváltoztató igazságra.
A Részegek egy olyan vígjáték, amely szentenciózus gondolataival olykor már-már a patetikusság határát súrolja. De csak éppen súrolja, az előadás egyik erőssége ugyanis pont abban rejlik, hogy a komikus alaphelyzet miatt, vagyis hogy mindenki részeg, a megváltó gondolatok nem emelik a felülről lenézés szintjére a szereplőket, miközben szinte mindenkinek van legalább egy fontos és kifejtett eszmefuttatása. Martha nem akar műanyag világban élni, ahol még a szeretet sem valódi, Laurenz pedig átadja az Úr fő message-ét: „Ne fossál!” És a legénybúcsún is megfejtésre kerül, a legfontosabb az, hogy még olyankor is, amikor az egész napot bent töltjük az irodában, vagy más, számunkra teljesen érdektelen és értéktelen dolgokra pazaroljuk az időnket, ne váljunk süketté a szívünkben suttogó Úr szavára.
Sok lehetőséget és buktatót tartogató színpadi alaphelyzet az, ha minden szereplő részeg. Ráadásul ezek az emberek nem egy bizonyos fokig részegek, hanem a lehető leglátványosabban, sztereotip jelleggel azok, járni, beszélni alig tud a tizennégy szereplő.
Veszélyes a koncepció, hiszen nehéz így jellemet teremteni egy-egy szereplőnek, megformáltságuk könnyen kimerülhet a sablonszerű részegség lejelelésében. Ez azonban szerencsére nem történik meg.
Csuzi Márton koreográfusi munkájának köszönhetően az aprólékosan kidolgozott színészi gesztusnyelv hiteles és izgalmas, mindenki másképpen részeg, egyénítetté válik a szereplők mozgása. Tökéletes az illúzió, hogy nem ittas személyt játszó színészeket látunk a színpadon, hanem valóban az illuminált Marthát vagy épp Laurát.
Már amennyire valószerűnek kell lennie egy-egy figurának, hiszen a Részegek szereplői egyértelműen allegorikus karakterek. A tizennégy személy mindegyike egyenlő hangsúlyt kap, nincs főszereplője a drámának. Mindenkinek megvan a saját konfliktusát bemutató epizódja, ám összességében egyikőjük sem válik két órán keresztül elmélyített jellemmé. Az irodai munka csúcsán álló, konformista életet élő férfitól elkezdve a hosszú házasságba beleszürkülő középkorú páron át az egyszerű felfogású prostituáltig sokféle sztereotip karakter megjelenik a színpadon. Önmagában egyikőjük sem teljes értékű figura, egészében nézve pedig görbe tükör ez a színpad: az önáltatások és hazugságok bizonyos mértékig mindenki életében jelen vannak, átszövik a mindennapjainkat és a környezetünket.
A Részegek mozaiktörténetei azokról a hétköznapokban megélhető katartikus pillanatokról adnak benyomást, amikor sikerül őszinte emberként megnyilvánulnunk.
Az már személyenként eltérő, és tulajdonképpen nem is lényeges kérdés, hogy ez az őszinteség kibogozza-e életünk gubancait, vagy épp romba dönti azt, amit eddig felépítettünk – a hangsúly azon van inkább, hogy habár hatalmas bátorság kell hozzá, mégis elemi igényünk az önfelvállalás és őszinteség. Az illuminált állapot innen nézve pedig ürügy csupán. Valami, ami katalizálja a kimondást, ami felszabadít minket az egyébként túlkontrollált, eufemisztikus viselkedés alól.
Fehér Balázs Benő rendezésében nem csak a szereplők, a helyszín is egyszerre kisrealista és jelképes: a napfény nélküli, magyarországi aluljáró óhatatlanul behívja a hazai néző számára a Kontroll című kultfilmet. Ahogy a filmben, úgy a Részegekben is a föld alatti dimenzió és a bezártság jelenti egyszerre szó szerinti értelemben a budapesti világ leghétköznapibb áthaladási helyszínét, és jelképez valami e világon túli teret vagy rejtett belső, pszichés állapotot.
És persze mindvégig feszültségteremtő, központi kérdés, hogy ki az, aki képes a felszínre jutni a föld alól.
Logikai buktatónak tűnhet elsőre, hogy például Gustav és Martha miért csak a második felvonásban találkoznak. De elmondható ez mindegyik összeérő történetszálról, hiszen bár időben máshol járunk az első felvonáshoz képest, a tér nem változott. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy ha a pár órával korábban játszódó jelenetekben is mindkét figura ugyanebben az aluljáróban volt, hogyhogy nem botlottak akkor egymásba. De a logikai következetlenség csak addig hat zavaróan, amíg csupán a realista külcsínt látjuk. Mert az expozíció első felvonásbeli már-már naturalista világa – megtartva a miliőt – a második felvonásra egészen szimbolikussá válik: mindenféle egyéb ok-okozati magyarázatot nélkülözve azok útjai kereszteződnek, akiknek története üzenetet tartogat a másik számára. Martha valódi szeretetre éhező monológja rádöbbenti Gustavot, hogy új, őszinte kezdetre van szükségük feleségével; Laura a füstbe ment esküvői álmait megélheti Maxszal; Laurenz az önámító Karlt hallgatva tükröt kap arról, hogy milyen férjjé nem akar válni soha. A Részegek típusok és életutak példázata egy éjszaka eseményeit dokumentáló köntösben.
Az, hogy a Részegek egy igazi tragikus vígjáték tud lenni, leginkább a színészi munkának köszönhető. Nézőként épp annyiszor szorul össze a gyomrunk egy súlyos, egzisztenciális kérdésfelvetéstől vagy épp egy-egy elkeserítő emberi sorstól, mint ahányszor felszabadultan kacagunk ugyanezeken. Nemegyszer pedig együttesen érezzük a két hatást: őszintén nevetünk a hétköznapok komédiáján, miközben a vállunkon érezzük annak súlyát. A játék egy percre sem ül le az előadás alatt, szó szerint szinte folyamatos a színpadi mozgás. Nem is csoda ez,
színészként hatalmas erőfeszítést igénylő kihívás lehet egy nézőt meggyőzni arról, hogy az aktuális érzelmi állapotának a szinte szöges ellentétét élje át, méghozzá azonnal.
A Rosát alakító Szőts Orsi például szinte minden jelenetében képes erre. A filmrajongó prostituált számtalan helyzetkomikuma végig nevetteti a közönséget, de elejtett mondatai, mimikája és gesztusai hatására egy percre sem tudjuk elfeledni a totálisan részeg örömlány alaphelyzetének súlyosságát. De ugyanez igaz például Böröndi Bence alakítására is: a legénybúcsúját ünneplő Max élethelyzete tulajdonképpen sokak által vágyott szituáció, hiszen a házasság előtt álló harmincas férfi barátokkal van körülvéve, piacképes banki munkája anyagi biztonságot jelent a számára, tehát párkapcsolat, szociális helyzet és karrier szempontjából is sikeresnek mondható. Miután azonban egy kiflikarikával eljegyzi az aznap éjszaka megismert Laurát, egy széken billegve elmondott monológjának valahogy mégiscsak az a nagyon szívszorító tény lesz a lényege, hogy elvesztette a kapcsolatot. Hogy pontosan mivel, az nem fogalmazódik meg tisztán, hiszen talán nem is foglalható össze a sebezhetőségre, szeretetre, kockázatra nyitottnak maradó emberi tulajdonság, összetevő – de nem is kell kimondani, hiszen a kétségbeesett játék szuggesztiója épp elég kifejező.
Valami Max esetéhez hasonló történik minden olyan szereplővel, akinek a részegség lehetőséget teremt a tudatalattijával való szembenézésre.
Az alkohol okozta feloldódás falakat dönt, felszín alá juttat: akik lemerészkedtek a föld alatti átjáróba, azok a tudatuknak kevésbé megvilágított, rejtett részeihez is elmerészkednek.
A Részegek nem egy klasszikus színházi előadás, hiszen hiányzik belőle a katarzis. Pontosabban több kicsi katartikus elemmel bír, amitől viszont a valódi színházi csúcspont elmarad. A szereplők felismerésekről szóló nagymonológjai ugyan tartalmaznak magvas gondolatokat, ám egy-egy ilyen velős mondat a legtöbbször hosszú, kissé zavaros eszmefuttatásban, mintegy elszólásként, szinte véletlenül kerül kimondásra. És így bár az előadás egésze nem tisztán katartikus élmény, de annál életszerűbb: nem okosabbak, nem nagyobb hősök, nem különlegesebb élethelyzetű szereplők azok, akiket a színpadon látunk, hanem éppen olyanok, mint amilyenek mi magunk is vagyunk.
És ugyan megtörténhet a szereplőkben a felismerés, nézőként nehéz teljesen levetkőznünk a kritikus énünket, és a szereplőkkel együtt átélnünk a heuréka!-élményt. Hiszen árnyékot vetve a felismerésekre, végig ott motoszkál bennünk a tudat, hogy a hőseink részegek, és legyen most bármennyire is igazuk, kit tudja, miként látják az adott helyzetet holnap. Nem is csoda, ha kétkedünk abban, hogy holnaptól talán majd máshogy élik az életüket, hiszen még maguktól a szereplőktől is számtalanszor elhangzik, mennyire nem látnak tisztán, sőt egyszer még az is, hogy másnapra talán már nem is fognak emlékezni mindarra, ami most történik.
Azok a jelenetek pedig egyenesen szánalommal töltenek el bennünket, amelyekben egy-egy felismerés inkább nevetségesen kifacsart magyarázat, önámítás, mint valódi igazság. Ilyen például Mark elmélete, amely szerint, ha az ember adni szeretne, de nincs mit nyújtania, elég ha hazudik, majd felfedi az igazságot: ezzel ugyanis visszaadja a világnak a hazugságként kimondottat. Rosát is ezzel kábítja: ha a lány azt hazudja, hogy táncos, majd elárulja, hogy valójában prostituált, azzal visszaadja, megajándékozza a korábban elhazudott táncossággal a világot.
Bár a Részegek a súlyos igazságok feltárásának drámája, mégsem válik pátoszossá. A Budaörsi Latinovits Színház hétköznapi emberek hétköznapi tragédiáját viszi színre, és teszi ezt a hétköznapi nézők valóságába ültetve. A mindennapokban átszelt aluljárók emberei mi magunk és a környezetünk vagyunk, a kellemetlen nagy felismerések pedig gyakran bennünket is inkább nevetésre vagy felejtésre késztetnek, mintsem valóban az új kezdetre.
Ivan Viripajev: Részegek
Budaörsi Latinovits Színház
Rendező: Fehér Balázs Benő
Dramaturg: Németh Nikolett
Zeneszerző: Szép András
Díszlettervező: Devich Botond
Jelmeztervező: Pattantyus Dóra
Koreográfus: Csuzi Márton
Szereplők: Spolarics Andrea, Rába Roland, Kurta Niké, Bohoczki Sára, Fröhlich Kristóf, Chován Gábor, Hartai Petra, Fehér László, Koós Boglárka, Sas Zoltán, Böröndi Bence, Rákos Olivér, Juhász Vince, Szőts Orsi, Gémes Gréta