Haragban a világgal – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház h.ml.t című előadásáról

Van egy színház, amely az utóbbi időben szinte lehengerlő repertoárral működik, és nem véletlen, hogy Alföldi Róbert harmadjára a Budaörsi Latinovits Színházban rendezte meg a Hamletet. Az pedig még kevésbé, hogy a következő évadban szintén itt rendez. Budapest agglomerációjában nagy kihívás színházat működtetni, vagy egyáltalán elérni, hogy a főváros pezsgő színházkultúrája mellett más település is labdába rúghasson a közelben. Egy biztos: a Berzsenyi Bellaagh Ádám vezette színház kis társulata meglepően professzionálissá kezd válni.

Alföldi ezúttal főként a Z generáció kilátástalanságérzetére fókuszált, de ha bárki attól tart, a már megszokott politikai utalásai elmaradnak a darabban, kellemesen fog csalódni. A rendező továbbra is szarkasztikusan, maró gúnnyal beszél saját nézőpontjából a közéletről: a homofóbnak titulált intézkedésekről, az állandósult félelemkeltés és manipuláció világáról vagy a négy éve folyamatosan meghosszabbított veszélyhelyzetről. Röviden szólva, Alföldi szerint káosz van, zűrzavar, háborús konfliktushelyzet, ezért Hamlet-adaptációjában nekünk szegezi a kérdést: sarjadhatnak-e egy hazug, korrupt, árulással fertőzött környezetből egészséges hajtások?

Rózsaszín babaház

A fiatalabb generációknak meg kell küzdeniük szüleik hagyatékával családi és társadalmi szinten egyaránt. Ha tágabban nézzük, akkor azokkal a többgenerációs múltbéli sérelmekkel és tragédiákkal is, amelyek a 20. század vérontásainak, kitelepítéseinek és elrontott politikai döntéseinek a következményei. A rendező darabja éppen ezekről a fiatalokról szól, akik saját dühükkel és frusztrációikkal viaskodnak egy behatárolt, többnyire szűkebb perspektívákat kínáló környezetben. Akik azért dühösek, mert mindent megkaptak anyagilag, de érzelmi támogatás és figyelem nélkül nőttek fel, vagy éppen azért, mert egy leszakadt társadalmi rétegből jönnek: szegény, iskolázatlan családokból, gyermekotthonokból és nevelőszülőktől. Királydrámaként persze adott a miliő: ez itt nem a hátrányos helyzetű fiatalok terepe, hanem az aranyifjú titánoké.

Így nem meglepő, hogy a minimalista díszlet egy fiúöltöző és egy babaház keveréke. Rózsaszín babaház ez a dán palota, falai között gyermetegen viselkedik szinte mindenki, vagy éppen a hatalom bánik úgy az alattvalókkal, mint a gyerekekkel. Főszereplőnk (Fröhlich Kristóf) is egy egyetemista korú, rózsaszín melegítőben flangáló, görnyedt hátú fiatal, aki nem igazán tud mit kezdeni apja halála miatti gyászával, anyja hormonjaival és legfőképpen azzal, hogy mit tegyen a benne tomboló dühhel és kilátástalansággal. Generál ezért egy elméletet arról, hogy anyja (Pelsőczy Réka) és nagybátyja (Mertz Tibor) meggyilkolták a királyt. Voltak már eredeti megoldások Hamlet és a Szellem találkozásáról, Alföldi viszont teljesen új kontextusba helyezi a darabot, amikor a dán királyfi apját egy takarító játssza el. Hamlet drogos delíriumában az öltözőbe belépő takarítóban (Bregyán Péter) véli felfedezni apjának szellemét, és fenyegetéssel éri el, hogy az alkalmazott kimondja a jól ismert shakespeare-i mondatokat. Ettől kezdve minden megkérdőjeleződik: vajon Gertrud és Claudius tényleg megölték a királyt, vagy mindez csak a saját démonaival küzdő Hamlet elmélete, aki erőszakosan igyekszik meggyőzni környezetét igazáról? Ha figyelünk a jelekre, megkapjuk a választ a kérdésre.

Adott tehát két generáció, akik többnyire egymással szemben állnak fel: az oldalakat jól érzékelteti az öltöző két végében látható pad is, amelyen ritkán keveredik a két nemzedék.

Hamlet és barátai mind melegítőben, ezalól csak a teljesen kívülálló Ophelia (Szőts Orsi) mentesül, akit anyja hol apácának, hol kurvának öltöztet. Gertrud végig menyasszonyi ruhában, mint aki újdonsült férje oldalán fedezi fel újra a nőiességét. Claudius, a vőlegény ripacsszerű, kék öltönyös szettjében jellegtelen, simulékony karakter, a Poloniust alakító Takács Katalin pedig a hatalom legfőbb tanácsadójaként egyértelműen kékben, csak éppen neme miatt már kosztümben lép a színpadra.

Alföldi kétséget sem hagy afelől, hogy egy Sinkanszen-járaton ülünk, az erősen meghúzott szöveg pedig Forgách András fordításában a darabhoz illő, friss és dinamikus átiratot kap. Ezt nyomatékosítják az éles hang- és fényhatások, de a jelenetekhez pontosan passzoló zenei betétek is. Utóbbi Fröhlich Kristóf érdeme, aki zenei szerkesztőként és előadóként is megállja a helyét: a Slaves The Hunter című dalát énekelve a huszonévesek punkos, rockos életérzésben kifejeződő dühét tolmácsolja. Az egyik legjobban működő zene mégis a Radiohead Creep című dalának remixes feldolgozása, amely Ophelia legmegrázóbb jeleneteinél hangzik fel. Elvégre különleges lány ő, akivel Hamlet görény módon bánik el. De milyen is ez a Hamlet?

Ítélkező manipulátor vagy traumatizált gyerek?

Főszereplőnk itt a legkevésbé sem egy tiszta lelkületű idealista, pedig Fröhlich szőke hajával, nemes alkatával igazán rátermett lenne a dán királyfi éteri megformálására. Elsőre egy arrogáns, elitista ficsúr benyomását kelti, aki keményen ítélkezik a környezetében élők felett. Nem riad vissza attól sem, hogy manipulációval érje el a céljait, mint amikor a szerelmes Horatio (Sas Zoltán) iránta való érzéseit használja fel. A trónörökös visszaél a hatalmával, akárcsak Claudius, így láthatóan nem lenne belőle jobb király. Fröhlichnek mégsem egy egysíkú szerepet kell eljátszania, sőt, ez a Hamlet megosztóbb, mintha csak egy kegyetlen aranyifjú bőrébe bújna. Mert ott van mögötte a szorongás, az üresség, a kilátástalanság, a drogos kábulatba menekülés, a dühbe projektált félelmek láncolata. A káosz és a bizonytalanság eme környezetében a rendező szerint két út van egy szorongó fiatal számára: vagy introvertálttá és áldozattá válik, mint a manipulált és verbálisan bántalmazott Ophelia, vagy agresszióban éli ki a félelmeit, és ő maga válik bántalmazóvá, ahogyan azt Hamlet teszi.

Az ikonikus jeleneteken is csavar egyet a színész-rendező, ahogy a „lenni vagy nem lenni” monológját például egy bőröndök és szatyrok súlya alatt vonagló királyfi mondja el, aki útlevelét úgy tartja fel, mint a megváltást ígérő keresztet.

Nem véletlen, hogy először angolul hangzik el a szöveg, a fordítást prezentáló Fröhlich pedig egészen megrendítő, ahogy teljesen átadja magát a szerepnek ebben a jelenetben. Maximálisan elhiteti velünk, hogy átéli generációjának minden fájdalmát, akár a „külföldre költözni vagy az országban maradni” égető kérdését.

Mégsem Fröhliché a legdrámaibb szerep, mert Szőts Orsi Opheliája minden elismerést megérdemel a legmegrázóbb karakterként. Testalkata miatt mindenki megszólja, leginkább saját anyja bírálja, szeretetet pedig csak a bátyjától (Böröndi Bence) kap, de ő is inkább irányítani akarja. Hamlet többnyire csak játszik vele, szerelmet nem érez iránta. Szinte mindent takaró, apácaruhát idéző öltözetét mélyen kivágott, rózsaszín flitteres rucira cseréli anyja nyomására. Elképesztően drámai, ahogy szinte mindenki tárgyiasítja ezt a nőt, miközben testi-lelki szinten megjelenik a meztelensége és a kiszolgáltatottsága a színpadon. A legtöbb kritika éppen azért éri Alföldit, hogy miként bánik a színész testével, és ebből adódóan a lelkével és méltóságával. És valóban, láthatóan nagyon megdolgozza a színésznőt ez a szerep, mégis minden idegszálával, egész lényével, teljesen hezitálás nélkül formálja meg ezt az új Opheliát.

Alföldi cseppet sem finomkodik, egy pillanatra sem akar elfedni semmit, ezért mindent pőrén, a maga valóságában mutat meg a színpadon.

Hogy ez nézőként bennünk mit kapcsol be, az már a mi történetünk: szégyent, felháborodást, haragot, bűntudatot? Bármi jelenjen is meg, valójában hálásak lehetünk érte, mert egyszerűen megmutatja, mivel van dolgunk. Ebben a darabban ugyanis nem öncélúak a meztelen vagy félmeztelen jelenetek, hanem logikailag is koherensen illeszkednek a rendezői koncepcióba és a darab gondolatmenetébe.

Amennyire drámai Ophelia karaktere, annyira szórakoztató Takács Katalin Poloniusa, aki Alföldi nézőpontja szerint nő, mégpedig Laertes anyja. Takács Katalin lehengerlő erővel és dinamikával van jelen a színpadon, a hatalom kiszolgálóját szarkasztikus komédiával rajzolja meg, miközben kiélvezi a játék minden egyes pillanatát. Rosencrantz és Guildenstern szerepében Chován Gábor és Hartai Petra a hatalom mindenkori talpnyalóinak gerinctelenségét mutatja be, csupán az egyik férfiként, míg a másik nőként. Egy leheletnyi különbség mégis akad, hiszen Hartai Petra Guildensterne nőként sokkal manipulálóbb, ahogy nemcsak hízelegve, hanem szexualitását is felhasználva próbál célt érni Hamletnél.

Tettes, áldozat, követő

Ha már minden a nyílt színen zajlik, miért lenne ez másképp a halottak esetében? Első áldozatként Polonius tetemét még begyömöszölik a szekrénybe, hogy aztán mint kieső csontváz, újra és újra emlékeztessen bennünket arra, ezt a bűnt már nem lehet elfedni. A többi halottat már csak félretolják a sarokba, ahogy elharapódzik az udvarban az erőszak és a téboly. Ez szintén invenciózus megoldás, hiszen bármennyire is ott vannak a látóterünkben, a hatalom nem foglalkozik ezekkel a hullákkal. Minden előttünk történik, mert nem zavarnak bennünket eléggé ahhoz, hogy megállítsuk az erőszakhullámot, sugallja a darab. Forgách András és Alföldi Hamlet szájába adott szavaival élve: „A rohadt életbe, én mindent kibírok? Nem tud senki úgy kiborítani, hogy végre csináljak valamit? […] Mint egy rossz ribanc, csak panaszkodok.” Kegyetlen szembesítés zajlik megannyi jelenetnél, és ha igazán magunkba nézünk, felfedezhetjük, hol bukkan fel bennünk Alföldi Hamletje, Opheliája, Poloniusa vagy akár a többi szereplője.

A konklúzió ugyancsak mellbevágó, mivel a királyfi halálát követően bevonuló Fortinbras (Hartai Petra) nem hozza el az ígéretesebb jövőt: a hullahegyet maga is egy újabb gyilkossággal szaporítja, hogy elfedje az igazságot, amelyre igazából nem is kíváncsi. Csak az számít, mit posztol ki a közösségi oldalára, milyen képet fest a helyzetről a médiában, és hogyan használhatja fel azt a javára. Alföldi világosan rámutat, ugyanolyan lehet a jövőben hatalomra kerülő rendszer, amennyiben csak nézői vagyunk az eseményeknek. Egy biztos: az előadás megtekintését követően garantáltan nem lesz a fejünkben néma csend.