Mennyibe kerül a boldogság? – Kritika a Budaörsi Latinovits Színház Karoline és Kasimir című előadásáról

Kasimirt egy nap kirúgják sofőri állásából. A baj csőstül jön, micsoda szerencsétlen egybeesés, hogy menyasszonya, Karoline pont ezen a napon hozza szóba: mostanában úgy érzi, „nyomasztólag hatnak egymásra”. Az egzisztenciális és érzelmi krízis pedig az állítólagos gondtalanság terében, egy fesztiválon bontakozik ki, és fullad káoszba.

Ödön von Horváth majd százéves népszínműve korfüggetlen, talán azt is mondhatjuk, közhelyesen általános kérdésekkel foglalkozik: a szerelem vagy a biztonság a fontosabb? Működhet-e egyik a másik nélkül? Hogy marad valaki egy erőszakos kapcsolat foglya, és miként alantasodik le az ember szükséghelyzetben? Hegymegi Máté rendezésében a Budaörsi Latinovits Színház színpadán napjaink történeteként jelenik meg a fiatal szerelmesek drámája.

Tüzelő majmok a hullámvasúton

Az előadás kezdetekor a színpadon csupán egyetlen díszletelem van: egy Zeppelin-léghajó hatalmas vasváza. Az objektum már önmagában is, bármilyen színészi cselekvés nélkül szimbolikus asszociációkra készteti a nézőt, hiszen a tér semmilyen más módon nem tematizált. Az első jelenetben a színészek a színpad hátsó falánál, e mögött a repülőváz mögött ülnek egy sorban, és ugyancsak innen lép elő a fénybe a fehér nadrágkosztümös kikiáltó (Takács Katalin). Egy zsúrkocsit tol be középre. A stewardessnek öltözött rezonőr megjelenésével kódolja a szimbólumot: a repülő a felszállás, a nagyobb perspektíva lehetősége. A kikiáltó korunk felkapott történészének, Hararinak elméletét ecseteli koktélkeverés közben: bár az emberi faj magasabb fejlettségi szintre jutott a történelem során, mint közeli rokona, a csimpánz, ez csupán a faj szintjén mondható el. Ha az egyén szintjét vesszük figyelembe, az ember épp olyan primitív és ösztöni, mint szőrös rokonai. Ezeket az egyéneket Pető Kata jelmeztervei a tökéletesen átlagos 2020-as évekbe helyezik. Kasimir (Fröhlich Kristóf) neonzöld pulcsija, fehér melegítője és Vans cipője, Karoline (Hartai Petra) csillogós kék rövidnadrágja és westerncsizmája, a bűnöző Szemes Franz (Sas Zoltán) barátnőjének, Ernának (Bohoczki Sára) szűk, pink nadrágja, topja és bokacsizmája nemcsak a kort, de a huszonöt és harmincöt év közötti fiatal felnőttek generációját és a társadalmi alsó középosztályt is jelzik.

A nyomasztóvá vált kapcsolatból szabadulva Karoline megízleli a szabadságot. Fagylaltozás közben megismeri a számára a művelt ember netovábbját jelentő, Schürzingert (Chován Gábor), a szabászt, majd a nála is csábítóbb gazdag üzletembereket, a hozzá kissé túlkoros Rauch-ot (Mertz Tibor) és Speert (Ilyés Róbert). Hánykolódását a férfiak forgatagában egy-egy körrel szakítja meg a hullámvasúton.

Nehéz eldönteni, hogy a zeppelinen hullámvasutazó Karoline fülsüketítő sikongatását hallgatva a felnőtt testbe zárt kislány kiszolgáltatottsága keltette aggodalomtól szorul össze a gyomrunk, vagy az infantilitás okozta szekunder szégyenérzet miatt.

Ez a kettősség pedig végig a lány jellemvonása marad: esendősége egyszerre teszi emberien szerethetővé és irritálóvá. Mindenesetre Karoline szárnyal, a férfiak versengenek a kegyeiért, ő pedig minden szórakozást ingyen élvez az este során.

Ezzel szemben Kasimir összeomlik. Hiába hajtogatja Karoline, hogy egy valamirevaló nő még inkább ragaszkodik a társához, amikor baj van, érthető módon az éppen munkanélkülivé váló férfi nehezen hiszi el, hogy kirúgása ne játszana szerepet a szakításukban. Az elkeseredésében más nők kegyeiben boldogságot kereső Kasimir egyre jobban lerészegedik, ám az alkalmi lányokat nem a férfi leállatiasodó viselkedése lombozza le, hanem az, amikor minden pénze elfogy. A pénz itt a legfontosabb kérdés, nők és férfiak számára egyaránt. Anélkül észrevehetetlen vagy, de el is adsz érte bármit: lehet, hogy a nők – Kasimir szavaival élve – automatikusan kiszeretnek a férfiból, amint annak elfogy a pénze, de Schürzinger is örömmel lemond a Karolinéval töltött éjszakáról felettese javára, amint megkapja cserébe az előléptetés ígéretét. Az elmúlt években itthon fellépő válság egyre intenzívebb tapasztalata után Harari gondolata is talán leginkább így értelmezhető Hegymegi Máté rendezésében: 

az ember túllépett az állati szinten, és egészen addig szint felett is marad, amíg a szükséghelyzet le nem mossa róla a kultúrember maszkját.

Bár lehet, hogy Karoline Kasimirhez képest az optimista, jobb életet vágyó ember, szerethető naiváját bármiféle önreflexió híján inkább csak megmosolyogjuk, mintsem hiszünk benne. A biztonságot különböző férfiakban keresve egészen addig kiskorúsítja önmagát, mígnem a Kasimirhez visszamenekülő monológjában mintha egy általános iskolás kislány feleletét hallanánk: szurkolunk neki, hogy ki tudja mondani a perspektivikus jövő kifejezést.

A szavak szintjén tudjuk, hogy a cselekmény helyszíne egy fesztivál. Bár a rendezés egyéb aspektusai sem törekednek a realisztikusságra, a szimbolikus jelelés ez esetben nem teremti meg a kívánt miliőt. Karoline állandóan fagyizni és hullámvasutazni szeretne, ami kislányos mivoltát szépen kidomborítja, de tömegjelenetek, fények vagy bármilyen egyéb eszköz híján, hiába az egyre rendetlenebbé váló, sörösdobozokkal teledobált tér, inkább érezzük magunkat egy mezei falunapon, mint egy fesztiválon. Ezt csak tetézik az olyan, klasszikus színpadi koncertstílusban, mikrofonba énekelt betétdalok, mint a Listen to Your Heart, a Boldogság, gyere haza vagy a Most élsz. A nyomasztó középszerűség kétségtelenül rátelepszik az egész színházteremre, de sajnos ez olykor együtt jár a monotonitással. Az óriás zeppelin például mint hullámvasút, az egész teret betölti. Szemmel láthatóvá teszi a jobb lehetőségeket jelentő társadalmi ranglétrán a feljebb kapaszkodást, sőt még egy cirkuszi attrakció porondjává is válik egyszer, mégis, összességében kissé kihasználatlan marad. Az, hogy éppen ki kit segít le és fel a vasvázra, sokadik alkalommal már némileg közhelyesnek hat, a szereplők mozgása, hogy ki hova, milyen pozícióba ül, nem tartogat nagy meglepetéseket. Az attrakció az egyetlen alkalom, amikor igazán izgalmasan kerül kihasználásra a központi díszletelem. Miközben azt hallgatjuk, hogy a hagyományos család és a monogámia biológiai értelemben alkalmatlan az ember számára, maszkos majmok himbálóznak a vasketrecben. Két hím és egy nőstény. A tüzelő állatok mozgása áramos energiával tölti meg a ketrecet, a talajra merészkedve járóbotokat kapnak. Két lábra emelkedve közelednek a fesztiválozók felé, majd a kikiáltó csak egy pillanattal azelőtt utasítja rendre a felingerelt majmokat, hogy azok ránk, nézőtéren ülőkre vetnék magukat. A fejlődésről szóló gondolatát lekerekíti a rezonőr: lerombolhatjuk börtönünket, de a kitörés után is csak egy tágabb ketrec vár ránk. Ezzel pedig a kétórás előadás hátralevő nagyjából egy órájában már predesztinálva van a szereplők cselekvésének pesszimista kódolása: felesleges vergődésként szemléljük.

Szerethető történet

Nemcsak Karoline infantilis társfüggőségét, de Kasimir útját is hiábavalónak látjuk. Miután a fiú szembesül azzal, hogy pénz nélkül tulajdonképpen nem is létezik, Szemes Franz és Erna pitiáner bűntársává válik. Franzék párosa Kasimirék ellenpólusa. Franz folyamatos megfélemlítésben tartja Ernát, aki önnön személyétől és az egész női nemtől undorodva tartja magát alárendelt pozícióban. Bohoczki Sára finom játéka nyomán szépen formálódik meg Erna mélysége. Ahogy reflexszerűen rezdül Franz minden egyes szavára és mozdulatára, már az első pillanattól kezdve szavak nélkül is százszázalékos biztossággal tudunk a fizikai bántalmazásról. Közben mégis nagyon karakán nő marad. Élettapasztalata gyakorlatiassá tette, mégsem idegen tőle, hogy higgye: minden a körülményektől függ, nincs ember, aki csak úgy önmagától rossz.

Egy cselekményében drámai és eseménydús este zajlik a színpadon, ám résen kell lennünk, hiszen a rendezés nem igyekszik realista módon láttatni ezt a mozgalmasságot.

Ahogy a fesztiválhangulat sem jelenik meg érzületben, úgy sok más esetben is csupán egy-egy kép, színpadi beállítás jelez bizonyos eseményeket. Például ilyen metaforikus megfogalmazása az a színpadon elkövetett nemi erőszaknak, ahogy Franz megragadja az Erna kezében lévő sört, majd a nő hiába kéri őt, vegye ki az ujját a dobozból. Ezután egészen más értelmet nyer az elfojtásnak az a már önmagában is rendkívül megalázó gesztusa, amelyet Erna elnémítására alkalmaz Franz, nevezetesen, hogy leönti sörrel.

Szép, szinte költői megoldás az is, ahogy egy állóképben értesülünk arról a térben két külön helyen végbemenő mozgalmas akcióról, amely kórházba juttatja az idős urakat: a színpad két oldalán egy-egy tolókocsiban ülnek, és miközben fásli tekeredik a fejükre, elmesélik: egyiküket arra tévedt férfiak verték meg, miután fiatal örömlányok társaságában találták, a másikat pedig agyvérzés érte, miközben Karolinéval kabriózott éjszaka.

Ezek a kimerevítések, stilizálási eljárások pozicionálják a rendezői narratívát. A történetiséget minél inkább háttérbe szorítva, azt csak eszközként használva az általánosabb gondolatok hangsúlyozódnak: mit jelent a pénz a mai társadalomban, mi az, hogy kapcsolati erőszak, társfüggőség, létezik-e fejlődés, vagy két lábra állt, csupasz majmok vagyunk?

A képek azonban néha közhelyesek. A színpadon számos jelenetben fizetni kell: sör, hullámvasút, a szórakozás pénzbe kerül. A financiális helyzet létmeghatározó szerepe pedig azzal artikulálódik, hogy minden fizetési alkalommal hangosan sípol egy terminál. De amikor Kasimir pénze elfogy, és először a terminál utasítja el, majd a lányok, annak már nem fokozó hatása van, inkább csak kiszámíthatóan didaktikus.

Máskor azért válik klisévé egy-egy eszköz, mert egyszerűen nem elég indokolt: a szereplők nagyon sokszor törik meg a negyedik falat, egymással folytatott dialógusaikat felénk fordulva fejezik be, egyre többször sétálnak be a nézőtéri sorok közé. Azonkívül azonban, hogy nézői oldalról ezek a helyzetek némi fészkelődésre adnak okot, hiszen a fikciós világ részévé válunk, nem vezetnek be az előadásba új értelmezést.

A befogadó direkt megszólítását szolgálja mind a kikiáltó, a cirkuszi attrakció és az absztrahált színpadképek sokasága, amelyek mellett kissé feleslegesen hatásvadász eszközként hat még a színpadi tér megnyitása is.

A Karoline és Kasimir szerethető történet: hétköznapi emberek hétköznapi tragédiáján keresztül gondolkodtat valóban ontológiai súlyú kérdésekről, miközben sztoriként ugyancsak mozgalmas és szórakoztató. Bár súlyukat és mélységüket tekintve a felmerülő témák mindegyike akár önmagában is fókusza lehetne egy egész estés előadásnak, a Budaörsi Latinovits Színház színpadán számos téma diskurzusba lép, mégsincs egyik sem központi problémává emelve. Viszont ebben a megosztottságban nézőként egyrészt nem ütközünk igazán új gondolatokkal, eddig fel nem merült nézőpontokkal, hiszen mindennek csak a felszínét érintjük, másrészt a történet humora, izgalmas cselekménye szintén háttérbe szorul, szinte teljesen kiveszik, hogy helyét a mögöttes tartalmak direkt kimondásának adja át. Nem okoz csalódást, hogy Kasimir és Karoline végül mások mellett törődnek bele egy biztonságosabb életbe. Allegorikusak maradnak, személyük nem válik valóban fontossá, ahogy a boldogságkeresésről szóló végszavaik is kissé üres patetikusságtól csengenek. Hegymegi Máté rendezése a filozófiai tartalmakat jól kiaknázza, és ízlésesen ülteti át a kortárs társadalom helyzetére, ám kissé túlságosan és görcsösen is a lehetséges fókuszpontok összességét akarja megragadni.