A slam pécsi oldala – A Sopianae Slam Poetry Klub

„A slam ventilálás és önmegvalósítás” – ezt a választ kaptam, mikor az évek óta aktív pécsi slammer Turbuk Istvánt, avagy Steve-et kérdeztem a műfajról. A slam poetry a 2010-es években kapott először nagyobb figyelmet hazánkban, azóta is viták folynak meghatározásáról, létjogosultságáról és megítéléséről. A téma talán legjelentősebb eszmecseréje a Revizor online kritikai portálon zajló tízrészes cikksorozat volt 2014-ben. A hozzászóló költők és írók közül többen aktív slammerek is, akik az irodalom felől közelítve próbálták megragadni a slam poetry műfaji határait. A vitában részt vett Kálmán C. György irodalomtörténész is, aki a többi megszólalóhoz hasonlóan a költészet hagyományainak megújításaként tekintett a slamre, bár csupán melléktermékként, az „epikadrámalíra” kifejezéssel határozta meg.

Konszenzust élvező definíció híján sokan az irodalom mellett a zene és a politikai reflexió felől közelítenek a slam poetryhez.

A műfaj behatárolhatatlansága azonban a mai napig fennáll. Az egyik legfrissebb slamvita a Partizán Chill című műsorában zajlott, ahol két generációra lebontva szólaltak meg slammerek – itt már az volt a fő kérdés, hogy a slam poetry inkább műfajként vagy mozgalomként sorolható be. Erre reflektált nekem Nagy Levente, a pécsi Bagolyfészek Antikvárium üzletvezetője, a Sopianae klub egyik fő támogatója: „Egy olyan műfaj, ami mozgalom, illetve egy olyan mozgalom, ami műfajjá érett. Az irodalomban mindig is voltak formabontó próbálkozások, amiket mai agyunkkal biztosan slamnek mondanánk: kiáltványok, futuristák, dadaisták – de szerintem ennek butaság a gyökereit kutatni. Élvezni kell, hogy egyesek kiállnak és elmondják saját fájdalmukat, politikai nézeteiket, világnézetüket; ez valamilyen szinten az emberekben lévő frusztráció oldása, ezért belefér minden.”

Kövér András, vagy ahogy a slammerek ismerik, Kövi, a Pécsi Sopianae Slam Poetry Klub főszervezője és ceremóniamestere hasonlóan vélekedik: „A slamnek nyilván sok oldala van – minél régebb óta vagyok benne, annál nehezebb úgy beszélni róla, hogy ne legyek közhelyes vagy semmitmondó.

Mindig azt mondom, hogy a slam a költészetben a rock and roll, és ez szerintem továbbra is tartja magát.

Egy a lényeg, hogy az embernek legyen bátorsága felmenni a színpadra, és megosztani a többiekkel, amit ő maga írt. Ez egy előadói műfaj; ugyan egyes slamek leírva is működnek, de nincs olyan nagy hatásuk, mint élőben. A slam poetry nem az egyéni teljesítményről szól, hanem az esemény összhatásáról. Mikor egy-egy előadásról videó készül, az csak egy töredéke az egésznek. Egy morzsa, ami alapján nem lehet az egészet meghatározni, csak akkor, ha az ember végignéz egy teljes eseményt.”

A pécsi klub életéről

2006-ban Budapest Slam néven rendezték meg az első olyan slam poetry eseményt, amelyen költők és rapperek „csaptak össze”. Ezután nem sokkal, 2008 januárjától már többnyire havi rendszerességgel működött a Slam Poetry Budapest Klub, minden rendezvényen open mic szekcióval és hívószóalapú versennyel. Ennek mintájára 2009-ben a pécsi Sopianae Slam Poetry Klub az első vidéki klubok között alakult meg, és azóta is az ország legstabilabban működő közössége.

Jelenleg a slam poetry eseményeket a Művészetek és Irodalom Házában, minden hónap közepén szerda esténként rendezik meg, a belépő csekély ára pedig könnyen megtérülhet a támogatók kínálta bor vagy ásványvíz formájában. „Az én vízióm az, hogy legyen egy állandó, biztonságos közeg.

Mindenkinek, akinek szüksége van arra, hogy itt elmondhassa a saját gondolatait, előadja magát, annak adott legyen a lehetőség – ennyit tudok vállalni.

Adhatok neki 3 percet, amiben bemutatkozhat, felvetheti a dilemmáit, összekapcsolódhat arra az időre, vagy akár hosszabb távon is másokkal, megismerhet hasonló érdeklődésűeket. Ez egy közösség” – fogalmazta meg Kövi.

Eleinte a pécsi slam minden értelemben csupán egy kisebb csoport gyűléseiből állt, akik különösebb rendezés, téma és tét nélkül olvasták fel egymásnak saját költeményeiket, gondolataikat. 2012 környékén, mikor az első, még cenzúrázatlan Pilvaker-esemény sikere okán az addig underground műfaj betört a mainstream médiába, országszerte egészen új lendületet kapott a slam poetry klubok szervezése. Pécsen is kialakult a versenyforma, szépen sorban megérkeztek a támogatók is, akik lehetővé tették a nyertesek díjazását. Ám a hangulat kevéssé változott, amit Nagy Levente is alátámaszt: „Úgy érzem, hogy a verseny szó nem mindig jó. Van, aki halálosan komolyan veszi, de én nem érzem a nagy versengést. Ez egy olyan közeg, ahol egymásnak mutogatjuk meg a szövegeinket. Az eseménynek is az a neve, hogy klubest – csak egy bónusz, hogy három vagy négy ember hazavihet egy-egy jó könyvet a jó előadásukért. Nem olimpiáról van szó, ahol ezredmásodpercek döntenek. Sosem érzem, hogy este 10-kor még valaki »sprintel« és a szövegét hatalmas színpadi átéléssel próbálja előadni, inkább álmosan felmászik a pódiumra a kalapból utolsóként sorsolt résztvevő.”

Az előre megadott, lehetőleg aktuális témához kapcsolódó slameken kívül is hangzanak el szövegek a már említett open mic szekcióban. Minden rendezvény ezzel kezdődik; ez egyfajta bemelegítő, hiszen a versennyel ellentétben teljesen kötetlen tartalomban, időkorlátja sincs, valamint előzetes jelentkezés sem szükséges. Az open mic lehetőséget biztosít arra, hogy az ember szabadon kipróbálja magát a színpadon, vagy leteszteljen egy gyengébbnek vélt szöveget közönség előtt, esetleg csupán minden korlát nélkül megoszthassa pillanatnyi gondolatait egy tágabb körrel.

Az open mic után a showcase következik: röpke fél órára egyetlen emberé lesz a mikrofon, egy vendégelőadóé, aki már bizonyított a slam szélesebb berkeiben. Általában reflektál saját művészetére, életpályájára, gyakran a legnagyobb elismerést élvező művein keresztül, melyeket ismét életre hív a színpadon. Erről a szekcióról így mesélt Kövi: „Az idők során az esemény szerves elemévé vált a showcase, amivel a Nappaliban (az előző helyszínen) még csupán próbálkoztunk. Az elején, nagyjából egy-másfél évig volt ez a hagyomány, aztán megszűnt, mert nem volt rá keret.

Anyagilag mindig bizonytalan lábakon álltunk a nagy érdeklődés ellenére is.

Már több mint egy évtizede benne vagyok a magyarországi slam életében, ezért a legnagyobb nevekhez kifejezetten szoros, élő kapcsolatom fűződik – ezért jöttek el, nem az összeg miatt. Arról az időszakról beszélünk, amikor még mindenki lelkes, ezért eleinte csak annyit kérdeztem, hogy szerelem vagy büdzsé. Ekkoriban mi is elmentünk bárhova útiköltségért és sörért, úgy tekintettünk erre, mint egy jó buli… Közben viszont mindenki öregedett tíz évet, most már ezt annyira nem lehet megcsinálni. Jelenleg stabilabb lábakon állunk, van arra keret, hogy meghívjunk valakit, és kijöjjön az útiköltségen felül is. A helyiek pedig láthatnak egy-egy előadót, aki szórakoztató és kicsit más, már kiforrottabb.”

A showcase-t rövid szünet követi, majd összeül a véletlenszerű zsűri, amelynek egy része a közönség soraiból, önkéntes alapon kerül ki. Ehhez Steve a következőket fűzte hozzá: „Itt már kialakult két-három fix zsűritag, plusz a showcase vendégfellépője, és akkor csak egy ember kell már a közönségből. A legnagyobb visszajelzés a zsűri, bár az a legjobb, mikor a végén odajön hozzám valaki, bárki, és elmondja, mennyire tetszett neki a slamem – ilyenkor az erkölcsi győzelem az enyém. Most már nem is veszem annyira komolyan sem magamat, sem a zsűrit, mert tudom, hogy én beleadtam mindent. Kitaláltam, leírtam, gyakoroltam, ennél többet nem tudok tenni. A zsűri pillanatnyi állapotán múlik, hogy tetszett-e nekik, vagy sem, én elfogadom.” Mint az egyik fix zsűritag, Nagy Levente így beszélt a bírálásról: „Nem is tudom, mióta ülök a zsűriben. Nem érzem magam szakértőnek, de sok verseskötetet, könyvet fogtam már a kezemben, így úgy érzem, van rálátásom az irodalomra. Jelenleg a könyvtáramban több mint 7000 kötet van – ha nem is olvastam mindegyiket, de véleményem van róluk.”

Tehát a versenyek pontozása szubjektív és alkalmi jellegű, akárcsak a szövegek színpadi megvalósulásai. Ám a verseny nem véletlenül verseny, vannak sajátos korlátai: a már említett tartalmi megkötés ugyan inkább iránymutató, mint szigorú szempont, egyfajta mederbe tereli a kreativitást. Természetesen a slammerek e kiindulópontról gyakran elkalandoznak saját életük, problémáik, világnézetük felé, akár társadalmi kontextust felölelve, amivel kapcsolatban visszatér a műfaj és a politikai viszonyok kapcsolatának kérdése. „Az aktuálpolitikát szerintem nem minden esetben érdemes kerülni.

A politika átszövi az ember mindennapi dolgait, teljesen mindegy, miről beszélünk.

A politikusoktól függ az áram ára, az áram árától függ a kenyér ára, de ugyanúgy a slam »ára«, a könyvek ára is. Nem lehet burokban élni, megkerülve a politikusokat. Nem biztos, hogy egy slamnek reagálnia kell a napi politikára, de magáról a világról, a világ működéséről miért ne lehetne véleménye?” – osztotta meg állásfoglalását Nagy Levente.

Ennél a versenynek némileg szigorúbb szabálya az időkorlát, mely országszerte hagyományosan 3 perc, továbbá 15 másodperc áll rendelkezésre a bemutatkozásra, személyes hozzáfűznivalóra a szöveggel kapcsolatban. Ennek átlépése már következményekkel is jár, ugyanis az ezt meghaladó előadások további 30 másodpercenként 1 pont levonással járnak a végeredményből. A pontozást illetően pécsi különlegesség, hogy a memorizált, fejből mondott szöveg plusz egy pontot ér. Kövi saját bevallása szerint ezért gyakran kritika éri, hiszen ez az egyetlen pont is jelentősen befolyásolhatja a dobogósok sorrendjét.

Szintén egyedülálló, hogy a Sopianae Slam Poetry Klub közösségét a karantén időszaka sem tarthatta vissza. Erről a korszakról Steve mesélt nekem: „A Covid alatt nem voltak klubok, kivéve Pécsen, a Zöld Folt közösségi kertjében. Akkor nem tartottunk versenyt, csak felolvasást, hogy életben tartsuk a klubot. Mindannyian féltünk, hogy mi lesz a klubbal, de nem ártott meg nekünk, rengeteg új arc bukkant fel ezután. A helyszínek sok változást hoztak, a Nappaliban még egészen más volt, mint most a Művészetek és Irodalom Házában; ide tényleg csak az jön, akit a slam érdekel, és így is vannak teltházak. A Covid után költöztünk ide, először a kisterembe, és már az első alkalommal pótszékeket kellett behozni, annyian voltak.”

Főszerepben: a slammerek

A pécsi slammerek állandó körforgásáról, a klubélet különböző szezonjairól kérdeztem Kövit: „Hosszú évekig úgy tekintettünk a klubéletre, mint egy tv-sorozatra, amiben évadok, szezonok vannak, hosszabb távú szereplőkkel; bár tulajdonképpen csak egy ember van, aki rajtam kívül az egész sorozatban szerepelt, és azóta is mindegyik klubon megjelenik.

Az egyes korszakokat talán a fellépők alapján lehet legjobban elkülöníteni.

Mindig vannak olyan karakterek, akik rendszeresen jönnek és valamelyest kiemelkednek a többiek közül, valamivel kilógnak – bár ez nem mindig pozitív értelmű. Meghatározó személyiségek, akik rá tudják nyomni az időszakokra a bélyegüket, és mindig dobogón állnak. Egy-egy ilyen ember miatt olykor kapunk élesebb kritikákat YouTube-on és Facebookon (néha vállalhatatlan stílusban), de egy a lényeg: megosztóak, szélsőséges érzelmeket váltanak ki. Ezzel a slammereknek meg kell birkózniuk, de ugyanúgy keltenek másokban pozitív érzelmeket is.”

„Nagyon szeretem, amikor jönnek a tinik, ők nagyon őszinték. Persze sok mindennel tudnék vitatkozni, amit mondanak, de látom, hogy ők tiszta szívből elhiszik. Különböző korosztályokat különböző kérdések foglalkoztatnak; van ebben egy közös halmaz, viszont nyilván máshogy fog megfogalmazni valamit egy tizenhat és egy harminckét éves. 

Többször kezdett már elveszni a hitem a slamben, és mindig a tinik hozták vissza.

Úgy éreztem, nincs semmi újdonság, ugyanazokat a szövegeket hallom. (Nem tudom, hogy az országban bárki hallott-e nálam több szöveget. Azért gondolom, hogy nem, mert mi működünk a legrégebb óta a legstabilabban). De mindig jön egy újabb ember, vagy akár három, akikre úgy gondolom, érdemes odafigyelni, és ők általában fiatalabbak” – tette hozzá a főszervező, mikor a fellépők generációs jellegzetességei kerültek szóba.

Nagy Levente kissé más véleményen van: „Szerintem pont a slam az, ahol nem számít a generációs szakadék. Ezek a különbségek csak apróbb kulturális sajátosságok, ki miből építkezik, de végeredményben mindenki önmagát tudja adni, nem a megszokott színpadi formákhoz kell alkalmazkodnia. Van, aki eldobja magát a színpadon, van, aki kifejezetten idegesíteni szeretné a közönséget, van, aki eszközt, szinte díszletet használ (stewardess-egyenruhától kezdve íjkészletig).”

A pécsi slam jövője

Utolsó kérdésemre, miszerint hogyan látja a slamklub jövőjét, Kövi így felelt: „Nem hiszem, hogy a meglévő kereteket szükséges vagy egyáltalán lehetséges feszegetni. Úgy gondolom, óriási teljesítmény, hogy még mindig itt vagyunk. Ehhez nyilván kellenek azok az emberek, akik aktívan segítenek, és kell az a 15-20 ember, akik kiállnak mások elé a szövegükkel. Szükség van azokra a szereplőkre is, akiket szeret a közönség (vagy legalábbis érzéseket váltanak ki), megnevettetik vagy felidegesítik az embereket, nagy igazságokat mondanak ki. Én nyugodtan fogok meghalni, tudván, hogy ez több mint tíz évig futott ilyen lendülettel.”

„A slam poetry nyugaton már régóta megy, és egyre jobban megy (azt hiszem, a 80-as éveket szokták megjelölni, amikor a műfaj eredetét keresik). Biztos, hogy van ebben még jövő. Megeshet, hogy a műfaj ketté fog válni, lesz mondjuk poetical words és spoken words ágazat. Én annak örülnék igazán, ha lenne Pécsen mondjuk öt slamklub, az egyikbe mennének a lelkizős emberek, a másikba a politikai aktivisták, satöbbi. Az a lényeg, hogy minél több ember el tudjon menni, és lássa, hogy ez benne is megvan” – fűzte hozzá Nagy Levente.

„A slamklub jövője rajtunk múlik. Ha jövünk, és csináljuk, akkor van. A közönség hiába ül be egy eseményre, ha nincsenek slammerek. Szerencsére mindig van ihlet, mindig van valami, ami az agyamban motoszkál, amíg nem lesz belőle szöveg. Rajtunk múlik, és azokon, akik még nem tudják, hogy bennük is rejtőzik egy jó szöveg” – zárta le a beszélgetést Steve.