Felemás Strauss-élmény – Kritika Fischer Iván és a Fesztiválzenekar Strauss: Ariadné Naxoszban című előadásáról

Izgalmas évadnyitónak ígérkezett Fischer Iván társulatának legújabb operabemutatója, amely az Ariadné Naxosban-t állította új megvilágításba visszanyúlva annak ősváltozatához. Az 1904-es premieren ugyanis a mitológiai történet nem a mai előadásokról jól ismert prológussal hangzott el, hanem egy Molière-vígjáték, Az úrhatnám polgár, Hugo von Hofmannsthal által készített átdolgozásával, amelyhez Richard Strauss írt kísérőzenét. Ez a verzió azonban csúfos bukás lett, ezért négy év múlva a szerzőpáros elvetette a Molière-adaptációt, és új bevezető részt készített a mitológiai történethez. Strauss szerint a bukás oka banális volt: a stuttgarti színház közönsége nem operára volt kíváncsi, az operarajongókat pedig a prózai színdarab zenével kísért verziója untatta. A kísérőzenét azonban Hofmannsthal értékesnek találta, s miután Az úrhatnám polgár újabb adaptációja is megbukott, a komponista végül egy önálló szvitet készített annak zenei anyagából a hangversenytermek számára. Tanulva a szerzők „hibájából” Fischer Iván úgy döntött, nem fárasztja a prózai színdarabbal a közönséget, ezért Az úrhatnám polgár zenéjét a commedia dell’arte jellegzetes figuráit megszemélyesítő színészek némajátéka kísérte, amely egyrészt igen szellemes volt, másrészt a zenével nagyszerű összhangban valósult meg.

Humor és művészetfilozófia

A rendezés a zenészeket nemcsak azzal vonta be az előadásba, hogy nem a zenekari árokba, hanem a színpadra ültette őket, hanem azzal is, hogy a némajáték szereplői sapkát adtak rájuk, a karmester pedig színes kabátot kapott, és amikor éppen nem kellett játszani, illetve vezényelni, akkor interakcióba léptek a színészekkel.

Mindez nemegyszer valóban humoros jeleneteket, valamint egy izgalmas összművészeti produkciót eredményezett, ahol a színházi előadóművészek a frappáns zenei megoldásokra reagálva, a zenészekkel közösen jelenítették meg azt, amit a zene elmesél.

Mindeközben pedig együtt felépítették az Ariadné-opera díszletét. A könnyed hangulatú zene egy pillanatra sem engedte unatkozni a publikumot. Fischer irányításával a zenészek szép összhangban játszottak, friss, élénk tempókkal leheltek életet a partitúrába, ezért a már-már operettes könnyedséggel szárnyaló muzsika kellemes benyomást tett ránk.

A pompás, klasszikus jelmezekben, minimalista díszletekkel megvalósított első rész finom rendezői utalásai igyekeztek megidézni az 1908-as verzió művészetfilozófiai problémájának felvetését. A Fischer Ivánra aggatott humoros maskara, amelyben megbotlik, majd a sziklára fekve vezényel Ariadné pózát imitálva, valamint a zenészek beöltöztetése együtt szépen megteremtették a „komolyabb” műfajt képviselő zenészek és a „komolytalan” színészek közti kontrasztot, viszont a pantomimjáték a későbbi átdolgozás prológusának művészetfilozófiai kérdéseit csak felületesen tudta megjeleníteni.

Az 1908-as változatban egy operatársulat és egy commedia dell’arte csoport készül előadni darabját gazdag bécsi mecénásuk házában. A különböző műfajokat képviselő előadók között vita alakul ki az elsőbbség kérdésével kapcsolatban: kinek van joga elsőként bemutatni előadását? Végül a művészetpártoló bécsi polgár azzal zárja le a disputát, hogy egyetlen közös előadás lesz, amelynek a keretei között mindkét mű életre keltését meg kell valósítani. Strauss darabjaiban szeretett művészetfilozófiai kérdéseket felvetni, s az Ariadnéban sikeresen karikírozta a zenés tragédia és a komédia jellegzetes vonásait, miközben nemcsak a művészek, hanem a kritikusok elé is görbe tükröt tartott. A prológus lecserélése Az úrhatnám polgár-szvitre azonban nem volt képes a maga teljességében kifejteni ezt a művészetfilozófiai kérdést.

Ezt maga Fischer Iván is érezhette, ezért nem is törekedhetett rá, hogy az est második felében a hagyományoknak megfelelően villantsa fel az Ariadné-opera stiláris sokszínűségét, hiszen a partitúra tragikus hangvétel mellett komikusban is bővelkedik. A címszereplő kétségbeesett depresszív hangulata kétségtelenül komorabb, sötétebb zenei tónusokat vonultat fel, mint Zerbinetta jelenetei.

Ez alkalommal azonban mintha a karmesteri koncepció nem a megszokott interpretációt követte volna.

Olykor a megszokottnál lassabbnak éreztem az előadás tempóit, a komorabb és humorosabb hangvételű jelenetek között pedig elmosódott a határ, mert egyfajta érzelmes hangvétel hatotta át az egész előadást. Aki nem ismerte az opera 1908-as változatát, az nem is érthette pontosan, mit keresnek az elhagyatott Ariadné szomorú történetében a vidám komédiások. Kétségtelen azonban, hogy a zenészek szép összhangban játszottak, hiszen Fischernek ezúttal is határozott elképzelése volt a partitúra megszólaltatásáról, de koncepciója hiányérzetet kelthetett azokban, akik jól ismerik az eredeti operát. Ők csalódottabban távozhattak az előadásról, amiért annak Az úrhatnám polgár-szvittel történt párosítása nem eredményezett szervesen összeillő két részt.

Összművészet és színpadi játék

Az énekesek teljesítménye is felemásra sikerült, mert bár mindannyian kulturált énektechnikával, magabiztosan keltették életre a kottát, nem mindegyikük bizonyult szerepére ideális választásnak. Emily Magee Ariadnéként erőtlenebbül indította a második részt, s bár szép pianókat énekelt, szólama mélyebben fekvő részletei elvesztek a zenekari szövetben, fortéi pedig érdesebbre sikerültek. Az előadás előrehaladtával viszont belemelegedett az éneklésbe, és vokális hiányosságaiért bőven kárpótolt szerepével való azonosulása.

Anna-Lena Elbert Zerbinettája az est legjobban sikerült alakítása volt: mind színészileg, mind vokálisan lubickolt a szerepben.

Könnyedén szárnyaló koloratúrái bájos színpadi megjelenéssel, jól eltalált szerepformálással párosultak, s szólama minden nehézségét sikeresen abszolválta.

Andrew Staples nem bizonyult ideális Bacchusnak: bár figyelemre méltó tenor hang birtokosa, nem volt képes súlyt és jelentőséget adni a bor és mámor istenének, s bár magabiztosan járta be szólamát, vokális teljesítménye emiatt hiányérzetet keltett bennem. Az est végén Ariadné és Bacchus között nem izzott a levegő, hiányzott a mindent elsöprő szenvedély. Kettősük biztos mederben csordogált a végkifejlet felé, de alakításuk nem volt magával ragadó.

A nimfákat Samantha Gaul, Mirella Hagen és Olivia Vermeulen keltette életre bájosan, szépen összehangolt együtteseket énekelve. Produkciójuk szórakoztatóan üde volt, de nem adták vissza karaktereiknek – a zenekari kíséret által is sugallt – baljósabb árnyalatait, így alakításuk egyoldalú maradt.

A négy komédiás szerepében Gurgen Baveyan (Harlekin), Stuart Patterson (Scaramuccio), Daniel Noyola (Truffaldin) és Juan de Dios Mateos (Brighella) lépett színpadra. Vokálisan szépen megbirkóztak szólamaikkal, Zerbinettával közös jeleneteikben azonban színészileg nem brillíroztak, emiatt ezek laposabbra sikerültek.

Fischer Iván láthatóan nagy energiákat mozgósított az előadás során. Rendezése nem nélkülözte a szórakoztató megoldásokat, ötletesen oldotta meg a szvit pantomimjelenetét és az Ariadné történet félig szcenírozását is, karmesterként pedig rutinosan hangolta össze zenészei játékát, és eredeti ötletnek tűnt visszanyúlni a Strauss-mű ősváltozatához. Azonban az 1908-as verzió fényében a négy évvel korábbi változat csak érdekes dokumentuma a komponista pályájának, semmint elfeledett, továbbjátszásra érdemes remekmű. Fischer Iván azonban jó karmester, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezúttal is zajos sikert aratott, s minden felróható hibája ellenére is sikerült szórakoztató estével megörvendeztetnie a hallgatóságot. Csalódottan csak az távozott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremből, aki nem tudta elengedni Richard Strauss filozófiai fejtegetéseit, amelyek ma is izgalmassá és aktuálissá teszik az Ariadné Naxos szigetén-t.