Játékkal adni – Interjú Trill Zsolttal

Mi vonzott a színészi szakmában?

Ez az egyik legnehezebb kérdés – így ötven felé én is sokszor eltűnődöm azon, hogy jó döntés volt-e. Egyrészt a színészkedés mindig is vonzott. A televízióban látott szereplések vagy az iskolai versmondások, színielőadások készítése – ezek mind izgalommal töltöttek el.
Amikor Annuska nénivel készültünk az ünnepekre, akkor mindig év végén vagy a félév végén volt egy-egy nagyobb előadás, s olyankor mi játszottunk a színpadon.

Bizsergető érzés volt, hogy az emberek rád figyelnek, hogy megvan a lehetőséged arra, hogy megnevettesd őket, vagy épp könnyeket csalj a szemükbe.

S egyszer csak azon kapod magad az életed egy bizonyos pillanatában, hogy ez realitássá válik. Ekkor jönnek a kérdések, hogy te most ezzel elkezdesz-e foglalkozni. Megfog-e a pillanat? Te megfogod-e a pillanatot? Másrészt a véletlennek és a körülöttem élőknek is nagy szerepe volt ebben. Édesanyám mindig azt akarta, hogy tanuljunk, legyen végzettségünk, de a lehetőségeink akkoriban a nyelvből kifolyólag korlátozottak voltak.

Ha beírom a Google-keresőbe a neved, akkor a második mondat az lesz, hogy a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapító tagja vagy. Tudnál mesélni a kezdeti időszakról? Kiben fogant meg a színház ötlete, hogyan vált valósággá?

Miután Vidnyánszky Attila elvégezte az Ungvári Egyetemet, felvételizett a Kijevi Színművészeti Főiskola rendező szakára, fölvették – úgy gondolom, ez az első pillanat, amikor kitalálja, hogy Kárpátalján színházat szeretne csinálni. De talán mindez sokkal régebbről fakad. Az a tudatos kis kárpátaljai közösség nem rendelkezett profi színházzal. Míg Ungváron bábszínház működött, addig Beregszászban szó sem esett ilyesmiről. De mégis hosszú-hosszú évtizedekig volt igény, hogy legyen egy profi színháza Kárpátaljának. Itt is valamikor megszületik a vágy valakikben, sok-sok emberben, hogy legyen egy hely, ahol a kultúráé a főszerep. Ez lényegét tekintve millió történet után kristályosodik ki az 1980-as évek végére. Akkortájt jelentkezik Attila, akinek köszönhetően ott már kézzelfoghatóvá vált a gondolat. Az idő őt szülte meg arra, hogy ez megtörténjen.

Mindezek után el kellett kezdeni a megvalósítást, a társulat tagjainak megkeresését. Hogyan kerültél Attila csapatába?

Felvettek a Kijevi Színművészeti Főiskolára, ahol együtt töltöttünk egy hónapot az évfolyamtársaimmal. A felvételi bizottság abban az időszakban figyelt minket, s utána fölvettek tizennyolc embert a rendező (Vidnyánszky Attila) mellé. Így kerültem be. Ez az osztály kellett ahhoz, hogy később megvalósulhasson az Illyés Gyula-színház. Az évek alatt, míg ott tanultunk, rengeteget ingáztunk. Hol Budapesten voltunk, hol otthon. Később, amikor végeztünk, akkor a két ország között létrejött a szerződés, hogy ki mit ad a színházhoz. Az ukránok vállalták, hogy adnak épületet, államilag támogatott színház lesz, lakásokat fognak építeni. A magyar állam ennek fejében azt vállalta, hogy buszt kapunk, amivel majd utazni tudunk a falvak és a városok között, illetve fényt és hangtechnikát adnak. Tehát volt ennek az egésznek egy szellemi pillanata, amikor körvonalazódott, és volt az, amikor már meg kellett valósítani. Amikor már csapatot kell szervezni, meg kell őket tanítani, tehát főiskolára kell menni, és csupán azután „játszani”. S mire mindez elkészült, a mi magyar évfolyamunk volt az, akik először elkezdték színpadra vinni a karaktereket. Így kerültem be a színházunk történetébe.

Emlékszel a legelső előadásra?

Remélem, nem csal az emlékezetem, ezért azt mondom, hogy a Szentivánéji álom volt. A megnyitó estéjén játszottuk először. A beregszászi művelődési háznak a színpadán történt meg: sokan voltak, érkeztek vendégek Kijevből és Budapestről is, de igazság szerint a legtöbben a beregszásziak voltak. Azok, akikért a színház létrejött.

Az eddig játszott szerepek közül melyik a kedvenced, melyiket érzed a legközelebb magadhoz?

A beregszászi színházban, az Újszínházban, Debrecenben, a Nemzetiben, a közös előadásaink alkalmával a Kassai Színházban töltött harminc év alatt nem igazán voltak olyan szerepek, karakterek, amelyek életre keltését ne élveztem volna.

A két kezemen meg tudom számolni, hány olyan darab volt, ahol nem lelkendeztem, hogy én is játszhatok benne.

A többit mind szerettem, mindben megtaláltam azt, ami izgalmassá és érdekessé tette az adott szereplőt. Szórakoztató volt, hogy van benne kihívás, megoldásra váró feladat.

Volt-e arra példa, hogy nem vállaltál el főszerepet? Ha igen, miért?

Nem vagyok és soha nem is voltam abban a helyzetben, hogy eldönthettem volna, elfogadok-e valamit vagy sem. A színházban – mivel mindig egy színháznak, egy társulatnak voltam a tagja – mások döntik el, hogy mit kell játszanom. Ebből kifolyólag nem választhattam, hogy akarom-e csinálni vagy sem. Számos olyan szerepem volt, ami egyáltalán „nem illett hozzám”, de pont ez az érdekes a színházban, hogy olyat is jól kell tudnom előadni, ami nem Trill Zsolt.

Létezik olyan szerep, amit még nem játszhattál el, de nagyon szeretnéd?

Ezen se szoktam sokat gondolkodni, de igen, talán tudok mondani egyet. Akik játszották, azt mondják, hogy Hamletet nem lehet idős korban eljátszani, csak fiatalon. Én meg azt hiszem, hogy idősebben is el lehetne játszani. De természetesen abban is van igazság, hogy az ember egy bizonyos idő után kiöregszik szerepekből. Azonban ez sem olyan helyzet, hogy a fejemet verem a falba, mert nem alakíthattam Hamletet.

Egyre több filmben láthatunk az elmúlt években. Miben más színházban játszani és a kamerák előtt?

Azért szeretem a színházat jobban, mert abban otthonosabban mozgok. Amikor hét órát üt az óra, onnantól már mi visszük az egészet, akik benne vagyunk az előadásban. Elejétől a végig. Ha hibáztam, akkor csak magamat hibáztathatom, de tudok korrigálni rajta, akár az előadás alatt vagy egy másik alkalommal is. 

A filmnél azonban sokszor azt érzem, hogy nem kíváncsiak rám, hanem valamit egyszerűen végbe kell vinni.

Azt, hogy technikailag hogyan épül fel egy film – egyik nap ezt forgatjuk, másik nap azt –, meg lehet tanulni, meg lehet szokni. Viszont néha úgy érzem, nincs nagyon közöm hozzá. Nem kíváncsiak rám a rendezők vagy a nézők.

Mondhatjuk, hogy a színház személyesebb?

Igen, mindenképp. Személyesebb és izgalmasabb. Amit a színházban „művelsz”, az naptól, helyzettől, pillanattól is függ. Ha jól sikerült, akkor örülnél, ha a további húsz előadáson is ugyanúgy menne, ugyanakkor, ha nem lett jó, mindig ott a lehetőség, hogy kijavítsd a hibáidat egy másik alkalommal. A filmben ezt már nem teheted meg. Ahogy alakítottál, az kerül be a televízióba, azt kell visszanézni, és soha többet nem tudsz rajta korrigálni.

Megnézed az elkészült filmeket?

A legtöbb esetben nem nagyon szeretem magamat nézni, másokat szívesebben. De volt már rá példa, hogy megnéztem egyet-egyet – bár a legtöbbször nem önszántamból. Leginkább akkor teszem ezt, ha érdekel a rendező vagy épp a téma. A Hadikot például már elvből is megnéztem, mert annyian gyűlölték előre, hogy „csak azért is” alapon beültem rá.

Milyen szerepekben láthatunk a közeljövőben?

Folyamatosan vannak havonta egyszer-kétszer cserélődő szerepeim. Például már több mint tíz éve játsszuk a Fodrásznőt, azt a mai napig hónapról hónapra. Beregszászi előadásokat is játszunk, mint a Tóték, Csehov egyfelvonásos komédiái vagy A kaukázusi krétakör. Illetve most olyan új darabokkal készülünk, mint Gogoltól A revizor.

Ezekben a darabokban a beregszászi színészek is játszanak?

Igen, ők is számos előadásban szerepelnek, főleg a háború kitörése óta. S ez így is marad egészen addig, amíg nem tud az egész társulat ismét együtt játszani a beregszászi Illyés Gyula-színházban.

El tudod képzelni, hogy a háború végével újra fellendüljön a színház élete?

Az esély megvan rá, és ezt majd ki is kell használni. Az a kérdés, hogy a háború után hagynak-e bennünket az ukránok élni. Hiába dolgozunk, ha nem lesz kinek játszani. A korábbi években is, mindannyian, akik a Nemzetiben játszunk, hazajártunk. Tehát ez nem tőlünk, hanem a jövőbeli életünktől függ, hogy hagynak-e ott élni, vagy sem. Egyáltalán beszélhetünk-e majd még magyarul?