Oroszok egy helyben – Kritika a Három és fél nővér című előadásról

Ki ne ismerné Olgát, Mását és Irinát? Ha máshonnan nem, az 1979-es szilveszteri műsorból biztosan sokan emlékezhetnek rájuk, illetve gúnyrajzaikra: Haumann Péter, Márkus László és Körmendi János legendás alakítására. Ha úgy tetszik, paródia látható a Pinceszínházban is, amivel a szerző, Selmeczi Bea nem lőtt túl messze, hiszen sokak által ismert közhely, hogy Anton Pavlovics Csehov szíve mélyén valóban paródiának szánta drámáit. Bár hasonlóan fanyar humorú, mint az eredeti Csehov-mű, a Három és fél nővér a nevettetés mellett igencsak mélyre hatol.

Stavros Lantsias keringője hangzik fel a térben, a repetitív háromnegyedek pedig jó lüktetést adnak a kétfelvonásos, ám négy jól elhatárolható részből álló előadásnak. Szőnyegek fedik be a Pinceszínház színpadát, szőnyegek lógnak a plafonról is, minden a századelő orosz polgári miliőjét adja vissza szamovárostul, mindenestül. Ebben a voltaképp nagyon is hagyományos, az 1985-ös Ascher Tamás-rendezésre hajazó környezetben hangzik el a drámairodalom egyik eklatáns kezdőmondata: „Ma egy éve, hogy apa meghalt, épp ma, a névnapodon, Irina.” És percekig azt gondolhatnánk, Csehov klasszikusát láthatjuk, de hamar kiderül, ez nem így van: a színpadon a négy meghatározó nőn, azaz a nővéreken és a sógorasszonyon, Natasán (ő a feledik nővér) kívül nem jelenik meg más. A többi szál – Andrej sorsának alakulása, Versinyin szerelme, Tuzenbach leánykérése, a Szoljonijjal folytatott párbaj – mind az ő dialógusaikból bomlik ki. Fontos mondatok szintén a nővérek szájába kerülnek át, például Andrej negyedik felvonásbeli monológját („Csak esznek, isznak, alszanak, aztán meghalnak…”) Mása mondja el. Ahogy azt a színlap is ígéri, a karakterek élete nem torpan meg az eredeti negyedik felvonással, hanem egész történelmi tablóvá teljesedik ki: a Három és fél nővér a cári Oroszországot megsemmisítő polgárháborús időszakkal folytatódik, majd a hruscsovi érát mutatja be, hogy végül a kétezres évek ismerős világában érjen véget.

Felfrissített klasszikus

Selmeczi Bea adaptációja rendkívül különleges színpadi szöveg, aki jól ismeri a Csehov-klasszikust, az még az utolsó mondatok valamelyikében ugyanúgy tetten érheti az eredeti művet, pedig a darab végére már rég eltávolodtunk az első névnaptól. Ugyanis a Három és fél nővér mind a négy korszakában Irina névnapját ünneplik a nők, éppen csak évtizedek telnek el a névnapok között, és ezzel változnak a legkisebb Prozorov-lánynak szánt ajándékok is. Bár Csehov írásainál kifejezetten A csinovnyik halála kapcsán szokás a névjellemzés eszközéről, azaz arról a szépirodalmi gyakorlatról beszélni, amikor az író egy karakter névadásával az egész alakot igyekszik leírni, illetőleg a neve által meghatározni sorsát, determinálni őt, ez a módszer drámáiban szintén tetten érhető. Csehov novellájában Cservjakov nevében a „cserv” férget jelent. Az orosz irodalomban számtalan beszélőnevet lehet találni: Tolsztoj, Turgenyev, Gogol és Dosztojevszkij műveiben hemzsegnek az ilyenek. Jellemzően a vezetéknevek válnak beszélőkké, de Csehovnál tapasztalható a keresztnév kódolása is, így például a Cseresznyéskert Ljubov Andrejevnájának keresztneve annyit jelent: „szeretett” vagy „kedvelt”. Selmeczi Bea adaptációjában Irina – nevének jelentése 'békés' vagy pusztán „béke” – névnapjának ismétlődő ünneplése ebből fakadóan egyre groteszkebbé válik, mivel a szereplők brutális elnyomó rendszerek világában éltetik a békét.

Az újraírt és újonnan létrehozott szöveg számos erénnyel és furfanggal bír, Selmeczi Bea jó érzékkel tartotta meg Csehov drámájának alapvető konfliktusait, és azokat frissen bontotta ki, illetőleg drámaian sűrítette.

Protapopov, a polgármester mindig ott legyeskedik Natasa körül, tanácselnök lesz, majd oligarcha, Versinyin állandó filozofálgatása nem szűnik, Bobik és Szofocska épp olyan törtető természetűek lesznek, mint az édesanyjuk, akinek ízlése mit sem fejlődik közel egy évszázad leforgása alatt – a darabindító rémes zöld övtől egy ugyanolyan rémes hacukákig tart. Itt érdemes megjegyezni, hogy Katona Bálint jelmezei külön dicsérendő elemei az előadásnak, a kosztümök remekül passzolnak a nők személyiségéhez, és tökéletesen megidézik a különböző korszakokat, nem mellesleg önmagukban is zseniális darabok. A tér ugyanis nem változik radikálisan sokat. Bekerülnek új tárgyak, hűtő, tv, ráadásul még – felesleges elemként – szovjet propagandafilmek is pörögnek a háttérben, a változást (és egyben változatlanságot) mégis Olga, Mása, Irina és Natasa hordozza magában, hiszen a pinceszínházi előadás igencsak verbális.

A rendező, Telihay Péter tervezte tér, a több kijáratos szobabelső a realista, többé-kevésbé visszafogott színészi játékra alkalmas helyszín, ahol a négy nő többnyire csak áll vagy ül, olykor tesz-vesz. A behatárolt élettér egyébként a Csehov dráma egy sajátos vonulata, Natasa megjelenésével pedig a nővérek tere tovább szűkül. A szobák átadása az erősebb félnek itt, az átiratban ugyanúgy jelen van, és ami fontosabb: a Moszkvába való visszatérés vágya még lehetetlenebbnek tűnik, ha ezt ugyanazon beltérben, a Prozorov-házban ismételgetjük. A Három és fél nővérben egyébiránt egy lány kivételével mindenki eljut Moszkvába.

Remek a színészválasztás, a négy szereplő közül egyik sem naivaalkat, első megjelenésüktől erőt sugároznak, valamennyi lágyság egyedül Irinának (Varga Lili) jutott osztályrészül.

Járó Zsuzsa Olgája kemény, de mégsem megkérgesedett nő, azonban precizitása és maximalizmusa arra predesztinálja, hogy minden rendszerrel együttműködjön. Herczeg Adrienn a lázadozó Mása szerepében igazán emlékezetes alakítást nyújt, jó ízléssel játssza a szép lassan alkoholistává züllő nőt. Tarr Judit mellett ő az előadás nagy komédiása, bár utóbbinak karakteréből adódóan több lehetősége van a túlzásokra, a harsányságra. Kimagasló az összjáték, a színészek együttrezdülése, és mikortól a darab „önálló útra lép”, már egyáltalán nem zökkent ki, hogy nem láthatjuk az eredeti mű további szereplőit, a kilenc férfit és a dadát, Anfiszát. Valahol érthető, hogy nincsenek többen jelen, hiszen Csehovnál mindenki felesleges ember, ha belegondolunk, megszülető kapcsolataik egytől egyig haszontalanná váltak, minden egyes beszélgetés szócséplés volt csupán a Prozorov-házban.

Kinek áll a világ?

Meghatározó erénye a Három és fél nővérnek, hogy nem akar propagandisztikusan vagy ideologikusan feminista darab, sem feminista előadás lenni. Az, hogy kizárólag női karakterek uralják, és nők játsszák, nem idealizálja a női sorsokat, a Három és fél nővér ilyen szempontból lényegében nemtelen: az orosz emberek (de itt tulajdonképpen említhető bármely, szovjet uralom alatt álló ország lakossága is) túlélési stratégiáiról szól, a fejek fölött átdübörgő történelemről, mindezt pedig négy ismert és a kísérletre alkalmas szereplőn keresztül mutatja be. Persze, nem elhanyagolhatók a személyes életutak, mivel ezek hiányában elmaradna a katartikus vég, de a legérdekfeszítőbb (és egyben legszórakoztatóbb) az orosz irodalom kedvelt kisemberének viselkedésformáira való ráismerés: ki lesz jóban a polgármesterrel, ki lép be a pártba, hogy érvényesüljön, ki fordul szembe tehetetlenségében a közerkölccsel, és ki vár csendben, türelmesen akár egy emberöltőn át?

Az előadást látva azt érezhetjük, a Natasa-féléknek áll a világ, az eszmék és ideálok nélküli, gyakorlatias embernek. Miért gondolnánk másképp? Hiszen maga Csehov is így írta meg. Nyilván nehezebb elszámolni korábbi, munkára lelkesítő kijelentéseinkkel egy bolsevikok által uralt világban, ha dolgozik bennünk a lelkiismeret. Fájóbb látni az értelmiség elnyomását, ha egykor odatartozónak éreztük magunkat. 

A Három és fél nővérben megszűnik az eredeti drámából ismert fojtogató, de zavartalan állóvíz, azonban belép a drámába a politika.

A 2000-es évek Oroszországában zárul a történelmi tabló, itt a nők meg is említik, hogy „régen mindenki félt tőlünk”, mármint az egykori Szovjetuniótól. A nagyhatalmi pozícióra való emlékezés és az az elképzelés, hogy Oroszország akkor lesz újra erős, ha az egykor birtokolt területeket újra a hatalma alá vonja – Vlagyimir Putyin 2005-ös évértékelő beszédében a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió felbomlását –, máig aktívan él az orosz társadalom fejében. Mindez egy éve újabb területszerző háborúhoz vezetett. Bár a jelenlegi orosz államfő neve nem hangzik el, akad egy-két ismerős, a jelenkorra történő utalás, és azt is elárulhatjuk, hogy az előadás vége pedig kisebb arculcsapásként éri a nézőt.

Először csak szamovárt kap Irina, utolsó névnapjára viszont már kijár neki egy világmárkás papucs – így repül el négy nő feje fölött a történelem, és a színházban közel két és fél óra. Az előadás bár döcögősen indul, de nem érdemes feladni, sőt, megkockáztatható, hogy katartikus, mindenképpen többször nézős színházi élmény.