„Olyan történetet akartunk elmesélni, ami különböző generációkat egyszerre tud megszólítani” – Interjú az Utolsó esély című rövidfilm rendezőivel

Valóban ez az érzelmi élmény volt az egyik fő motiváció. Ahogy az ember kezd közelíteni a negyvenedik életévéhez – ami azért elég optimista számítás szerint is féltávnak tekinthető –, akaratlanul elkezd azon gondolkodni, hogy jó irányba halad-e az élete, hogy van-e olyan, amit bán, és ha igen, lehet-e még bármit tenni, hogy változtasson rajta. De a történet számomra ennél többről szól: a hétköznapi „hősiességről”, ami szerintem azt jelenti, hogy valaki nem adja fel, próbálkozik, még akkor is, ha egészen minimális az esélye a sikerre.

Az „Utolsó esély” hivatalos előzetese

Miért a longboard áll a történet középpontjában? Van személyes kötődésetek a gördeszkás szubkultúrához?

Igen. Ahogy a főszereplő, Dodi, én is elég későn, 36-37 évesen kezdtem el longboardozni tanulni. Ahogy belekerültem a szubkultúrába, egyre jobban lenyűgözött, hogyan képes a deszkázás kapcsolatot teremteni a legkülönbözőbb hátterű és életkorú emberek között. Ráadásul a longboard dancing csodálatosan sokszínű is: mindenkinek megvan a maga egyéni stílusa. Miközben tanulod, önmagadról is rengeteget megtudsz, szóval tulajdonképpen nagyon is hasznos lehet egy életközépi válság részeként. Viszont Daninak nem sikerült hozzá kedvet csinálnunk. A forgatás alatt szerintem minden stábtag legalább egyszer ráállt a deszkára, kivéve őt.

Igen, tőlem tényleg nagyon távol áll ez a sportág. Sosem voltam oda az extrém sportokért. A rollerben és a bicikliben kimerül a kerekeken guruló tárgyak iránti vonzódásom.

Ez volt az első rövidfilmes rendezésetek. Fontosnak tartottátok, hogy olyan jelenségről meséljetek, ami nektek és a generációtoknak is fontos?

Inkább az volt a fontos, hogy olyan történetet meséljünk el, ami különböző generációkat egyszerre tud megszólítani.

Igen, ezért is van két főszereplőnk. Szandra sztorija ugyanolyan fontos, mint Dodié: egy magányos tinédzser lány története, akit egy váratlan tragédia elszigetelt a környezetétől. És ahogy Dodi, ő is a deszkázást választja arra, hogy megküzdjön a helyzetével.

Igazából meg is lepődtünk, hogy nem is annyira a mi korosztályunk, hanem inkább a tinédzserek értékelik igazán a filmet.

A film ötvenhez közelítő főszereplője, Dodi először nehezen találja meg a közös hangot a fiatalokkal. Szerintetek mennyire jelent problémát a mai társadalomban a generációk közötti szakadék?

Szerintem mindig is nehéz volt a generációk közötti kommunikáció, de most van két olyan új szempont, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Az egyik az internet előtti és utáni generációk drasztikusan eltérő valósága, akik ma kénytelenek együtt élni, együttműködni egymással. A másik pedig az, hogy manapság nem olyan egyértelműek az életkori szerepek, mint korábban. Szerintem eléggé összezavarhat gyerekeket és felnőtteket egyaránt, hogy nemigen tudni, mi várható el jogokban és felelősségekben az egyes szerepektől.

Eszter, mennyi idő alatt írtad meg a forgatókönyvet? Milyen érzés volt egy ilyen személyes ihletettségű történettel foglalkozni?

Számomra is meglepő volt, hogy mennyire könnyű volt megírni. Általában nagyon sokáig szoktam dolgozni a történeteimen, de itt az első változat tulajdonképpen megírta magát, szinte egy lendületből elkészült. Utána még természetesen sokat finomítgattam, de az alapok összeálltak, és a lényeg változatlan maradt.

A filmet kelet-európai Disney-élményként definiáltátok. Milyen filmek, zenék, érzések hatottak rátok, amikor elképzeltétek az Utolsó esély hangulatvilágát?

Ez egy érdekes kérdés, mert nekem eleinte gondot is okozott, hogy megértsem, milyen vizuális stílust képzelt el Eszter. Elsőre a klasszikus gördeszkás videók nyers esztétikájából, a sok kézikamerázásból indultam ki, de mint kiderült, Eszter ezt kifejezetten nem akarta.

Igen, ahogy beszélgettünk róla, rájöttünk, hogy ez a történet sokkal inkább egy mese, sokkal elemeltebb. A nyári, ifjúsági coming-of-age történetek esztétikáját akartuk megidézni, amikben a meleg színek dominálnak, és feltörekvő indie zenészek érzelmes dalai szolgáltatják a soundtracket. Azt már csak a film elkészülése közben fogalmaztuk meg magunknak, hogy a film érzelmi hatása afféle „kelet-európai Disney”.

Az Utolsó esély egy mese, ráadásul happy enddel, de a miénk közel sem az amerikai típusú katartikus, minden feloldozást megadó happy end.

Annál jóval koszosabb, valódibb, kicsit fájdalmasabb. Jobban tükrözi a mi kelet-európai valóságunkat.

Milyen karaktert kerestetek a főszerepre? Miért Kardos Róbertet választottátok?

Dodi karaktere kulcsfontosságú a filmben. Összetett személyiség, aki vicces, de nem karikatúra, ugyanakkor ott van az arcán, a szemében a dráma, a fájdalom, a titok. Az is fontos volt, hogy ebben a szituációban ne a férfias kisugárzás domináljon, hanem sokkal inkább az apai. Elvégre egy tinilány és egy felnőtt férfi furcsa barátságát meséljük el, és nagyon fontos volt, hogy még csak fel se merüljön ettől eltérő értelmezés.

Körülbelül egy tucatnyi színészt néztünk meg a szerepre. Robit Eszter egy barátja ajánlotta, aki nagyon járatos színházi körökben. Már a bemutatkozó anyaga is nagyon meggyőző volt, főleg a táncjelenet, ami egyébként a filmben is nagyjából ugyanúgy néz ki. De amikor élőben is találkoztunk, akkor lett igazán egyértelmű, hogy ő a tökéletes Dodi.

Azt olvastam, hogy Robi hónapokig edzett, hogy el tudja végezni a trükköket. Hogy viselte az ezzel járó nehézségeket?

Robi fantasztikus színész és ember. Olyan alázattal és szorgalommal készült a szerepre, ami szerintem egyáltalán nem magától értetődő egy kis költségvetésű rövidfilmnél. Az első pár hónapban velem tanulta az alapokat, aztán csatlakozott hozzánk Axel Massin, a film longboard supervisora és koreográfusa, és a forgatás előtti két hétben tartottak még egy longboard dancing „gyorstalpalót” Robival.

Egyébként tulajdonképpen a filmben is látható helyzetet éltük át már a felkészülés közben is, ugyanis egy lakótelep közepén meghúzódó betonplaccon gyakoroltunk, és gyakran felkeltettük a környékbeli fiatalok figyelmét és kíváncsiságát.

A másik főszereplő, Györkös Csenge, valamint a többi fiatal szereplő nem rendelkezik színészi előképzettséggel, ők profi longboardosok. Hogyan zajlott a casting?

Szandra szerepét tulajdonképpen Csengére írtam. Az Instagramról már ismertem, és ő volt a fejemben, amikor megformáltam a karaktert. Nem is igazán volt B tervem, úgyhogy nagyon izgultam, vajon elvállalja-e a felkérést.

2020-ban, nyár végén leutaztunk Veszprémbe egy longboard dancing versenyre, hogy beszéljünk vele. Szerencsére azonnal igent mondott. Az Olivért játszó Neumann Eriket is ott ismertük meg: egyszer csak odajött hozzánk, és kérdezgetni kezdett minket, kik vagyunk és mit keresünk ott. Azonnal tudtuk, hogy ő Olivér. A Rebekát játszó Németh Eszter később került a képbe. Egy másik longboardos játszotta volna a szerepet, de ő sajnos menet közben kiesett. Csenge ajánlotta nekünk Esztit, aki azonnal meggyőzött minket. Nagyon érzi a kamerát, és azonnal teljesen természetesen viselkedett előtte.

Kardos Róbert mennyire tudott segíteni a fiatal szereplőknek a színészi feladatokban?

Nagyon természetesen alakult minden. A srácok végig bátorították Robit a deszkázásban, ő pedig segített nekik abban, hogy nyugodtak és természetesek tudjanak lenni a kamera előtt. Nagyon hamar igazán baráti lett köztük a viszony.

A forgatás kemény volt, nagyon rövid idő alatt kellett nagyon sok anyagot felvennünk, ráadásul nem egyszerű szituációkat, de a hangulat végig nagyon jó volt annak köszönhetően, hogy ők négyen ilyen jól kijöttek egymással. Ráadásul Robi a profi hozzáállásával is példát mutatott a srácoknak: zokszó nélkül dolgozták végig az olykor maratoni forgatási napokat.

A filmnek kifejezetten erős a képi világa, amihez többek között a hangulatos, klipszerű jelenetek is hozzájárulnak. Mi volt a vizuális koncepció?

Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy a film harmadik főszereplője maga a longboard legyen, az összekötő kapocs, az események állandó szemlélője. Ez talán elsőre fel sem tűnik a nézőnek, de nincs a filmben olyan felvétel, amin nem szerepel. Ez sokszor kreatív, jellegzetes vizuális megoldásokhoz vezetett.

A klipszerű jelenetek motivációja pedig az, hogy mindketten nagyon szeretjük a sportfilmek montázsjeleneteit, úgyhogy mindenképpen szerettünk volna mi is montázst csinálni a film stílusában, nyakon öntve egy jó nagy adag meseszerűséggel. A két kedvenc jelenetünk lett a két montázs: a két érzelmileg ellentétes deszkázás, amiket mi magunk közt csak „joyride”-ként és „angry ride”-ként emlegettünk.

Mi volt a legnagyobb nehézség a forgatáson?

Egyértelműen az időhiány volt a legnagyobb ellenségünk. Mivel ez egy kisjátékfilm, viszonylag alacsony költségvetés állt a rendelkezésünkre, és ahhoz képest túl ambiciózusak voltunk. Csak úgy tudtuk leforgatni a filmet, ha nagyon sok anyagot készítettünk nagyon rövid idő alatt. Emiatt sokszor nem volt lehetőség igazán kidolgozni a jeleneteket a színészekkel, vagy több verziót kipróbálni. Csodálatos volt a stábunk, a színészi gárda és a producereink, Baranyi Virág és Stalter Judit. Az ő odaadó munkájuk, emberfeletti erőfeszítésük és támogatásuk nélkül egész biztosan nem tudtuk volna megcsinálni a filmet. Végképp nem tudom, mit csináltunk volna a rendezőasszisztensünk, Balogh Peti nélkül. De még rengeteg fantasztikus kollégát kiemelhetnék név szerint, az előkészítő-, a forgató- és az utómunkastábból is. Igazi alkotótársai voltak a filmnek.

A másik nehézséget az okozta, hogy a longboardozást leforgatni leginkább az akciófilmezéshez hasonlít. A legtöbb jelenet tele van mozgással, és a költségvetési korlátok miatt nem volt lehetőségünk speciális eszközöket igénybe venni. Emiatt sokszor kellett kreatívnak lennünk.

Igen, az „angry ride” jelenetnél Csenge részét úgy vettük fel, hogy Dani egy quadon hasalt a kamerával. A versenyen pedig, ahol a koreográfiák felvételénél elektromos longboardot és gimbalt [kamerastabilizátor – a szerk.] akartunk használni, végül egy technikai probléma miatt sajnos improvizálnunk kellett, és Dani szó szerint fel-alá futott a szereplők mellett a kezében tartott kamerával.

Az Utolsó esély első hivatalos magyarországi vetítése az idei Friss Hús Teens szekciójában volt, de tv-ben, illetve streamingen is elérhető volt a film. Milyen visszajelzéseket kaptatok a hazai közönségtől és a szakmától?

Érdekes módon a hazai szakmai közönség sokkal kevésbé lelkesedett a filmért, mint a külföldi. Több fesztiválra is neveztünk itthon, de egyelőre nem kerültünk be egyik versenyprogramba sem. Végül a Friss Húson volt a hivatalos hazai premier – bár ott sem versenykategóriában, de így is nagyon örültünk a lehetőségnek, főleg mert itt is a tinédzsereknek szóló szekcióban mutatkozhattunk be.

Tavaly nyáron volt már egy kis premier előtti vetítésünk a Tű Fokán Fesztiválon. Már ott feltűnt, hogy a gyerekek élvezik igazán a filmet. A vetítés utáni napon tartott longboardworkshopunkon mindenki a jellegzetes Dodi-mozdulatokat gyakorolta. A nézői reakciók viszont nagyon meghatóak. Az a visszajelzés érkezett, hogy sokakat megérintett a történet. Azt gondolom, sok családban okoz nehézséget az egymáshoz való kapcsolódás, ezért sokan tudtak azonosulni ilyen vagy olyan szempontból Dodival.

A legizgalmasabb egyébként az volt, amikor a film vágója, Duszka Peti felvetésére a TheVR Tech nevű népszerű YouTube-csatorna idén tavasszal trailervágó versenyt rendezett a filmből. Ennek az apropóján rengetegen megnézték a filmet. Szerintem nagyon kevés magyar rövidfilmet láttak annyian, mint amennyi emberhez nekik köszönhetően eljutottunk.

Igen, és nagyon izgalmas volt a kommenteket olvasni. Sokan fogalmaztak meg olyan véleményt, ami tulajdonképpen rezonál a „kelet-európai Disney-élményre”. Nagyon elégedettek voltunk, hogy ezek szerint átmegy az érzelmi szándék.

A filmeteket június végén az Atlanta Children’s Film Festivalon és a portugál FEST – New Directors / New Films Festivalon is díjazták. Hogyan reagáltatok, amikor megtudtátok, hogy egy hétvége alatt két díjat is nyert az Utolsó esély?

Eléggé meglepődtünk. Először Atlantát tudtuk meg, majd másnap véletlenül vettük észre a FEST Instagram-oldalán, hogy ott is elhoztuk a kategória fődíját – ők hivatalosan csak pár nappal később értesítettek minket.

Mindkét fesztivál nagyon fontos volt a számunkra. Már amikor megtudtuk az official selectiont, azt éreztem, hogy az eddigi legfontosabb eredményt értük el a filmmel. Talán még az Oscar-kvalifikáló Chicago International Children’s Film Festival-jelölésünknek sem örültünk jobban tavaly ősszel. Atlantában egy olyan szervezet rendezi a filmfesztivált, amelynek célja, hogy pozitív üzenetű audiovizuális alkotásokat juttasson el a fiatal közönséghez. Amikor értesítettek minket arról, hogy versenyben vagyunk, említették, hogy mennyire szeretik a filmet. Utána is folyamatosan kapcsolatban voltunk, videóinterjút készítettek velem, és egy külön kis bevezető filmet is forgattunk nekik.

A FEST-en, mint utólag megtudtuk, 4500 film közül kerültünk be a versenyprogramba. A fiatalokat megcélzó FESTinha kategóriában versenyeztünk. A kizárólag gyerekekből álló zsűri egy héten át különböző workshopokon vett részt, ahol filmelemzést, filmértést tanultak. Majd végül a hat versenyfilm közül a miénket választották a legjobbnak.

Mikor és hol találkozhat a filmmel a magyar közönség? Felkerül-e majd újabb streaming platformokra? Lesz-e még tv-s, mozis, fesztiválos vetítés itthon?

Igen, úgy tudjuk, hogy az HBO streamingfelületén lesz majd látható ősztől, illetve szeretnénk szervezni pár közönségtalálkozót, vetítést még az országban – elsősorban Győr környékén, ahol a fiatal szereplőink élnek. Ezen kívül még a Cinemira Fesztiválra neveztünk, augusztusban fog kiderülni, hogy ott bekerülünk-e a versenyfilmek közé. Illetve a nemzetközi longboardos közönség számára szervezünk még vetítéseket, és meghívtak minket pár további kisebb nemzetközi filmfesztiválra is.

Van újabb közös filmtervetek?

Igen, több ötletünk is van. Többek között egy tévéfilm, Az elengedés metafizikája, ami tónusában nagyon hasonlít az Utolsó esélyre: ez is ifjúsági film, és szintén ráillik a kelet-európai Disney jelző.

Ezen kívül egy újabb kisjátékfilmet is szeretnénk forgatni, a munkacíme Préda. Ez minden szempontból nagyon más lesz. Műfaját tekintve leginkább horror-drámának mondanám. Míg az Utolsó esély számomra volt nagyon személyes, ez a történet Danié.