Társadalmi mozgásban – Összehasonlító kritika A hosszú menetelés és A menekülő ember című Stephen King-adaptációkról

A nem túl távoli jövőben játszódó történetek középpontjában egy-egy televízióban közvetített túlélőműsor áll, melynek résztvevői végső elkeseredésükben az életükért küzdve próbálnak jobb körülményeket teremteni maguknak és családjaiknak. A hosszú menetelés tinédzser hősei – élükön a meggyilkolt apja miatt bosszúra szomjazó Raymond Garratyvel (Cooper Hoffman) – egy meghatározott sebességet tartva kénytelenek megállás nélkül, végkimerülésig gyalogolni. A győztes az lesz, aki a legtovább életben marad, jutalma pedig, hogy bármit kívánhat a játékot szervező katonai rezsimtől. A menekülő ember totalitárius Amerikájában ugyancsak a film címét adó show jelentheti az egyetlen kitörési lehetőséget a mélyszegénységből: aki képes harminc napig megmenekülni a rá vadászó fegyveres üldözőktől, az mesés vagyonra tehet szert. Ben Richards (Glen Powell) látszólag azért jelentkezik a kíméletlen játékba, hogy segíthessen beteg kislányán, azonban A hosszú menetelés főhőséhez hasonlóan leginkább mégis a rendszer elleni dühe motiválja lépéseit.

Adaptálni a rémkirályt

A filmek alaphelyzete, motívumkészlete, világképe és karaktermotivációi nem véletlenül rímelnek egymásra: mindkét mű az azonos című Stephen King-regény adaptációja, melyeket karrierje kezdetén még Richard Bachman álnéven publikált a világhírű író. A hosszú menetelés és A menekülő ember regényváltozatai egyaránt az 1970-es és 80-as évek fordulója környékén jelentek meg, utóbbiból pedig nem sokkal ezután már – az eredeti műtől sok tekintetben elrugaszkodó – filmváltozat is készült Arnold Schwarzenegger főszereplésével. A mostani feldolgozások alkotóinak ugyanakkor feltett szándékuk volt minél inkább hűnek maradni a forrásművek cselekményéhez. Hiszen Stephen King az egyik legtermékenyebb és leggyakrabban adaptált kortárs bestsellerszerző, akinek műveiből számos kasszasiker és kritikailag elismert alkotás született már, például a Carrie, a Tortúra, A remény rabjai vagy az Az filmek.

A King-adaptációk sikere mindazonáltal nem kizárólag azon múlik, hogy képesek megszólítani a szerző eleve jelentős rajongóbázisát. Az író legkedveltebb műfajai, a különböző horror-, és más fantasztikus elemekben gazdag témák különösen népszerűek a kortárs filmben, hatásorientáltságuknak köszönhetően pedig remekül ültethetők át vizuális médiumokra. King karakterközpontú elbeszélésmódja ráadásul igazán személyessé és átélhetővé teszi az olyan sokadszor látott rémségeket is, mint a vámpírok (Borzalmak városa), a gonosz bohócok (Az), a kísértetek (Ragyogás) vagy akár A hosszú menetelésben és A menekülő emberben látott disztópiák.

Az ezek friss feldolgozásait készítő rendezők azonban más-más módszerekkel nyúlnak az irodalmi alapanyagokhoz: az előbbi adaptációja elsősorban a szerző eredeti elképzeléseihez, az utóbbié pedig inkább a film médiumának sajátosságaihoz marad hű.

Francis Lawrence, aki a szintén utópiákban játszódó Legenda vagyok és Az éhezők viadala című filmek kapcsán ismert, A hosszú menetelés karaktereire koncentrálva idézi meg King forrásművének szellemiségét, míg Edgar Wright a tőle megszokott akciófilmes lendülettel (Nyomd, Bébi, nyomd!, Utolsó éjszaka a Sohóban) közelít A menekülő emberhez, így leginkább a (zsáner)filmes történetmesélés sajátosságaihoz és a műfaji követelményekhez igazodva prezentálja újra a feldolgozott történetet. A két film tehát merőben eltérő élményt és egymástól igencsak különböző elbeszélésmódot kínál: az egyik a dialógusokra és a szereplők interakcióira, a másik pedig a sodró cselekményre és a látványosságokra épít. A bemutatott disztópiák ennek ellenére azonos alapokon nyugszanak, az ezeket meghatározó mindenkori totalitárius rendszerek tálalástól függetlenül ugyanazokra a társadalmi mechanizmusokra és létbizonytalanságokra hívják fel a figyelmet.

Menetelés egy sötét jövőbe

A disztopikus filmek az elmúlt évtizedben váltak ismét népszerűvé, többek között az olyan természeti, technológiai, gazdasági és társadalmi katasztrófákra reagálva és azok hosszú távú következményeit vetítve előre, mint a globális felmelegedés és a klímaválság, a digitalizáció és a mesterséges intelligencia rohamos terjedése, a 2008-as gazdasági világválság és a rendszeres recesszió, valamint a populista politikusok hatalomra kerülése. Ezek a témák ráadásul azóta is folyamatosan aktuálisak, újra és újra előkerülnek a kortárs filmben: mások mellett Az éhezők viadala-, a Szárnyas fejvadász-, A majmok bolygója-, a Tron- és az Avatar-franchise-ok jövőképe is egyaránt a hasonló problémakörök keresztmetszetében értelmezhető. A hosszú menetelés és A menekülő ember mindezeken túl leginkább a totalitárius rezsimek működését szemléltetik, továbbá a menekültválsággal párhuzamba hozva teszik még érzékletesebbé ezek társadalomképét. Hiszen mindkét film szereplőinek kizárólag a fizikai mobilitáson keresztül (menetelve, illetve menekülve) van lehetősége a társadalmi előrelépésre.

Az életveszélyes játékokon való részvétel ráadásul – a rendszer propagandisztikus narratívájába illő látszattal ellentétben – nem saját döntés kérdése, a szereplők minden esetben valamilyen felsőbb irányítás alatt álló külső tényező hatására, egyéb lehetőségek híján jelentkeznek a szinte biztos halálra. Garraty csak úgy tudja felelősségre vonni apja törvények felett álló gyilkosát, a menetelést felügyelő őrnagyot (Mark Hamill), ha a katona szabályai szerint teljesíti a kihívást. Richards, akit szintén a körülmények kényszerítettek bele a játékba, ugyancsak a műsor megnyerésével képes elszámoltatni a viadalt szervező csatorna politikai befolyással bíró elnökét (Josh Brolin). A filmek antagonistái tehát az eszközeivel visszaélő mindenkori hatalom szimbólumai, olyan katonai, illetve gazdasági tényezők, akik populista vezetőkként szolgálják ki nézőiket, miközben ők maguk teremtik meg a keresletet a kegyetlen műsorokra.

Így maguk a közvetített játékok is a fennálló rendszert és társadalmi állapotokat modellező narratívákká válnak, melyek során az elit egymás ellen fordítja és közben kizsákmányolja a résztvevőket.

Különösen szemléletes, ahogy A menekülő ember egyes üldözésjelenetei párhuzamba kerülnek a főhős korábbi munkahelyi körülményeivel, ahol hasonló kihívásokkal volt kénytelen szembenézni: legyen szó egy robbanás, egy bányaomlás, egy golyózápor vagy egy árhullám túléléséről, csupán a kontextus változik, a kisember kilátástalansága állandó. Így van ez A hosszú menetelés egyik kiemelt résztvevője (David Jonsson) esetében is, aki lehetőségek nélküli hajléktalanként pont úgy jár városról városra egy jobb sors reményében az életben, mint a műsorban. Továbbá mindkét történet különböző rasszú és szociális hátterű, ennek köszönhetően eltérő motivációjú karaktereket sorakoztat fel, ezáltal téve még reprezentatívabbá az általános elnyomás különböző eseteit. Hiszen Stephen King művei jellemzően zárt közösségek – családok, gyermektársaságok, szomszédok, kisvárosok vagy jelen esetben egy műsorban közösen szereplő játékosok – megszokott működésének felbomlásán keresztül érzékeltetik a megidézett intézményrendszerek válságát. A hosszú menetelés és A menekülő ember ezek alapján leginkább a média felelősségét vizsgálják az általánosított társadalmi folyamatok tükrében.

Menekülés a kamerák elől

Azonban míg A hosszú menetelés realisztikusabb megközelítése a változatos társadalmi problémákat teszi inkább láthatóvá, addig A menekülő ember attrakciós elbeszélése a médiareprezentáció sajátosságaira koncentrál. Előbbi egy-egy konkrét problémakört megtestesítő karakteren keresztül beszél többek között a hátrányos megkülönböztetés következményeiről vagy a közösségi dinamika működéséről, miközben verbális diskurzusai narratív monotonitásba fulladnak. Utóbbi viszont éppen a tartalmat elfedő látványosságainak túlzott bombasztikussága és a hiteltelenségig fokozott fordulatai miatt válik felszínes szórakozássá. Egyik esetben a visszafogott, tágabb képkivágatú hosszú beállításokra hagyatkozó vizuális forma enged teret az elhangzó gondolatoknak, a másikban pedig a felpörgetett akciók hirtelen snittváltásai és dinamikus akciómontázsai nyomják el azokat.

A hosszú menetelés történetmesélését tehát elsősorban a logika, A menekülő emberét pedig az érzelmi hatásmechanizmusok vezérlik.

A cselekményszervezés eltérései a filmek témájául szolgáló játékok szabályaiban is tetten érhetők: a menetelés szereplői minden felmerülő helyzetre – például a megállás nélkül végzett biológiai szükségletek mikéntjére – kidolgoznak részletesen taglalt stratégiát, a menekülés résztvevői azonban az újabbnál újabb meglepetésekre spontán reagálva sodródnak a médiacirkusszal. Ugyan csak pár év választja el az eredeti regények megjelenését, míg az először 1979-ben publikált A hosszú menetelés adaptációja az 1970-es évek stílusát idézi, addig az 1982-es A menekülő ember feldolgozása már az 1980-as évek Amerikájának átmediatizált politikai klímájára reagál, ezáltal ábrázolásmódja frissebbnek is hat. A menetelés dokumentarista minimalizmusra épülő tévéműsora hiába mutatja meg a résztvevők nyers valóságát, cenzúrázatlan szenvedését, a menekülés effektekkel és manipulált felvételekkel konstruált harsány show-ja szerkesztettsége ellenére képes leplezni saját mechanizmusait, és nagyobb befolyással bír nézőire. Ahogy Stephen King művei gyakran reflektálnak saját történetmesélésükre író karaktereiken vagy narrátor főszereplőiken keresztül, úgy a menetelés, de főképp a menekülés adásai is a narratívaalkotás társadalomformáló hatásaira hívják fel a figyelmet.

A filmek cselekménye olyan, mint egy lineáris életút, melynek epizódjai során a szereplők különböző emberekkel találkoznak, és eltérő helyzetekbe keverednek. Ráadásul kizárólag a más résztvevőkkel való összefogás segít a tényleges, közös előrébb jutásban, miközben a rendszert szervező vezetők ilyen-olyan feltételeket szabnak, és folyamatosan más-más érdekekhez igazítják a játékszabályokat. A közönség egyik esetben sem passzív szemlélő: a halálba menetelő fiatalok elé kiözönlő bámészkodók már a puszta jelenlétükkel erősítik a rendszer fenntartását, míg más szereplők aktív részvételükkel próbálják lebontani azt. A konfliktus ugyanakkor A menekülő emberben éleződik ki igazán, ahol az emberek jutalmat kapnak egy-egy versenyző feljelentéséért, míg az ellenállók a játékosok túlélését próbálják segíteni ellenpropagandájukkal. Noha a műsorok legnagyobb vesztesei éppen azok, akik a legtovább maradnak játékban és képesek megnyerni azokat. Hiszen a győzelem egyet jelent a kíméletlen szabályok elfogadásával és az azoknak való alávetettséggel. Így a folyamatos társadalmi menetelés az élet örök körforgásává válik.

A hosszú menetelés és A menekülő ember disztópiái a tömegszórakoztatás fegyverré válásával, a média totalitárius rendszereket kiszolgáló eszközzé formálásával riogatnak. Az évtizedekkel korábban íródott történetek ugyanakkor minden tematikus aktualitásuk ellenére közhelyesnek hatnak a konkrét reflexiók nélküli kortárs társadalmi állapotok tükrében. Stephen King eredeti művei nagyrészt annak köszönhetik népszerűségüket, hogy könnyen fogyasztható ponyvatémákat képesek már-már szépirodalmi minőségben, gördülékeny megfogalmazásokon és részletes karakterrajzokon keresztül feldolgozni. Francis Lawrence és Edgar Wright ugyanakkor kevés hozzáadott tematikus újdonsággal vagy eredeti stiláris megoldással egészítik ki adaptációikat, miközben alig fordítanak figyelmet a társadalomtudatos médiareprezentációik által felvetett morális feszültségekre: a közönség részvételiségének ambivalenciáira és az elnyomó rendszer erőszakos megdöntésére tett ellentmondásos kísérletekre. Hiszen mindkét film befejezésében a bosszúvágy árnyékolja be a közérdekért való kiállás jelentőségét és a főszereplők jellemfejlődését.