Szegény magyar hazánk – Kritika a Pécsi Nemzeti Színház Bánk bán-előadásáról

Kevés alkotásnak jutott olyan mostoha sors az operairodalomban, mint Erkel Ferenc Bánk bánjának. 1939-ben az Operaház vezető művészei úgy gondolták, hogy a darabot csak jelentős átdolgozás árán lehet továbbra is műsoron tartani, ezért Rékai Nándor, Nádasdy Kálmán és Oláh Miklós gyakorlatilag újraírta nemzeti operánkat. Lecserélték a szövegkönyv háromnegyedét, a Biberach–Bánk-kettősből Petur–Bánk-kettőst kreáltak, a nyitókórus helyett egy Ottó–Biberach-jelenetet illesztettek az első felvonás elejére, a király második felvonásbeli áriáját a harmadikba helyezték, a címszereplő szólamát baritonra írták át, hogy csak a legjelentősebb, a zenei anyagot is érintő változtatásokat említsük. Ezt követően évtizedeken át ezt a verziót játszották a fővárosban és vidéki színházainkban is. Közben az „eredeti átdolgozás” kiigazítására is többször sor került: az 1950-es évek elején Kenessey Jenő nyúlt bele a zenei anyagba. Többek között a Tisza-parti jelenetet csonkította meg brutálisan: kihúzta Melinda koloratúráit, és stilizált csárdássá vonta össze a harmadik felvonás első képét. Az 1960-as években a Ferencsik János zenei irányításával megvalósított felújítás alkalmából visszaállították a Tisza-parti jelenet koloratúrás, rövidített verzióját, és elhagyták a jelenetváltásokat bevezető intermezzókat. Utóbbiakat Rékai azért alakította ki az erkeli anyagból, mert Oláh és Nádasdy több jelenetre szabdalta szét az első felvonásnak a királyi palota azonos termében játszódó történéseit, s időt kellett nyerniük a díszletcseréhez.

A komponista halálának századik évfordulójához közeledve fellángolt a vita az átdolgozás esztétikai minőségéről, valamint az autentikus műforma értékeiről.

A Magyar Állami Operaház ennek ellenére a 2010-es évek elejéig következetesen az átdolgozott verzió mellett tette le a voksát, és a komponista születésének századik évfordulója alkalmából végül a kritikai kiadás alapján csak két koncertszerű előadást valósítottak meg. A következő évadban az „ősváltozat” rövidített verzióját állították színpadra, majd visszatértek az átdolgozáshoz, végül 2017-ben egy hibrid verziót alakítottak ki az átdolgozásból és az eredetiből. Eközben 2008-ban Debrecenben több évtized után Erkel szerzői szándékait tiszteletben tartva szólaltatták meg az operát, de 2017-ben a cívisvárosban is visszatértek az átdolgozáshoz. Legautentikusabb formájában a második világháború után Szegeden szólalt meg a Bánk bán 2016-ban, amikor Pál Tamás és Kardos Gábor zenei koncepciója alapján a korábbiakhoz képest minimális húzásokkal és szövegkorrekciókkal tűzték műsorra nemzeti operánkat a Szegedi Nemzeti Színházban. Múlt tavasszal azonban már itt is az átiratot hallhatta a közönség – igaz, csak egyetlen koncertszerű előadás keretein belül.

Nyitott mű

Ha van tehát alkotás az operairodalomban, amelyet posztmodern értelemben nyitott műként kezelnek, a Bánk bán biztosan az. Mintha nem létezne végleges, kiforrott formája a partitúrának, hol autentikus, hol egy újonnan készített átirat, hol a régi átirat szerint szólaltatják meg az opust. Ezért volt számomra az évad nagy eseménye nemzeti operánk új pécsi színre vitele. Az előadás zenei színvonaláért az a Kocsár Balázs felelt, aki Debrecenben is irányította az eredeti műalak életre keltését, de a 2017-es budapesti felújításban is közreműködött, miközben fővárosi működése során más Erkel-operák megszólaltatásában szintén részt vállalt. Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy nála jobban kevesen ismerik nemzeti operakomponistánk zenei világát, ezért úgy sejtettem, hogy akármilyen korrekciót is alkalmaznak a partitúrán Pécsen, azt kizárólag szakszerűen, egy átgondolt koncepció mentén teszik meg. Sajnos csalódnom kellett.

A librettóból hibrid verziót használtak: az első felvonás – Bánk bán románcát leszámítva – szinte teljes egészében Egressy Béni eredeti szövegével ment le, nagyobb húzások nélkül, majd a második és harmadik felvonásban, több helyen is Nádasdy szövegére cserélték az eredeti verssorokat.

Nádasdy és Egressy szövege ordító kontrasztot alkotott, egyenetlenebbé tette a librettó színvonalát, nem elfedte, hanem bántóan megmutatta annak hibáit.

Melinda áriájának viola d’amore bevezetőjét Rékai megoldása szerint elhagyták, és valamilyen rejtélyes okból kihúzták a békétlenek lázadását is a második felvonás végéről, ami szintén Rékai átdolgozására hajaz, azonban a királyné meggyilkolása után nem ment le a függöny: a békételenek felfedezik a holttestet, eléneklik az „Ó, ég ura, kérünk, légy te vélünk” kórust, majd ezután bevonul II. Endre és elénekli áriáját.

A harmadik felvonásban a Tisza-parti jelenet brutális csonkítást szenvedett el, s Melinda szólama minden átmenet, lezárás nélkül, egy megkezdett frázist a levegőben lógva hagyva zendített rá az „Árad a fénysugár, látom az ég nyílik már” kezdetű részre. Holott Gebe-Fügi Renáta csodálatos, szépen csengő szopránja bírta volna a szólam kényesebb, technikailag nehezebb részleteit is. A művésznő érzelmileg mélyen átélt alakítása érzékenyen reagált a figura legapróbb érzelmi rezdüléseire, s nagyszerű muzikalitással, fület gyönyörködtető profizmussal szólaltatta meg a partitúra cikornyás ékítményeit. A húzások megfosztották ugyan a szerep több kiváló pillanatától, de így is sikerült emlékezetes, katartikus alakítást nyújtania, hiszen nem csupán játszotta, megélte szerepét, s remek párost alkotott a címszerepet megformáló Kovácsházi Istvánnal, aki ötvennyolc évesen erőteljes, biztos magasságokkal rendelkező tenor hangon zengte a nagyúr szerepét. Alakítása színészileg ezúttal is egysíkú és merev volt, de vokális szerepformálása a legnagyobbak mellé emeli, hiszen a zenei kifejezés színes palettáját vonultatta fel: patetikus hangvétel, töprengő magánkívüliség, a Melindával énekelt kettősben lágy szentimentalizmus, majd a Gertruddal közös jelenetben méltóságteljes számonkérés, s mindvégig tiszta, érthető artikuláció.

Kovácsházi István alakítása igazi Erkel-ünneppé varázsolta az előadást.

Az Ottót életre keltő Boncsér Gergely sem először találkozott a léha kéjenc figurájával, de míg korábbi alakításainak értékéből sokat elvett éneklésének egyenetlensége, magas hangjainak tompasága, ezúttal remek formában, egyenletes színvonalon énekelte végig az estét. A magasabb hangok tisztán szólaltak meg, mindvégig érteni lehetett, amit énekel, hangja a mélyebb és a magasabb regiszterben sem vékonyodott el, és színészileg is szépen helytállt.

Hitelesen alakította a hatalom megszállottjának beállított királynét Veress Orsolya, akit erőteljes szopránja, határozott, tekintélyt parancsoló színpadi jelenléte ideális választássá tett Gertrud szerepére. Nem mindig artikulálta érthetően a szavakat, de nagy professzionalizmussal megvalósított éneklésével, királynéhoz méltó, a gőgösséget sem nélkülöző gesztusaival Budapesten is megállná a helyét.

Tiborc, a sokat szenvedett paraszt figuráját Káldi Kiss András keltette életre, akinek alakításában inkább a panaszkodás, nem pedig a felháborodás kapott hangot, s a romantikus operák világában otthonosan mozogva, élvezetesen adta elő a címszereplővel közös jeleneteit, majd ezt követően üzembiztosan asszisztálta végig a harmadik felvonást.

Felemás megvalósítás

Geiger Lajos színészileg ezúttal is remekbe szabottan alakította a lézengő ritter jágói alakját, s vokálisan meggyőzőbbnek éreztem, mint az Erkel Színház 2017-es felújítása esetében. Petur bán kisebb szerepét Fülep Máté keltette életre üzembiztosan, színvonalasan adva elő a bordalt, ám recitativóiban visszafogottabb lázadónak éreztem. Az előadás gyenge pontja Fazakas Tamás II. Endréje volt: sem vokálisan, sem színészileg nem tudott súlyt és jelentőséget adni a király figurájának, éneklése szürke volt, s technikailag sem éreztem kifogástalannak.

Az énekkar szépen megugrotta a partitúra támasztotta akadályokat, s nemcsak a rendezői utasításokat hajtotta végre zökkenőmentesen, hanem a kottát is hatásosan szólaltatta meg. Kocsár Balázs biztos kézzel irányította a zenészeket. Az első felvonás egészét egységes drámai ívbe foglalta, Bánk románca után sem hagyott nyugvópontot a taps számára, sodró lendületű drámaisággal sürgetve az eseményeket. A második felvonásban viszont elengedte ezt a feszes zenedramaturgiát, és kisebb drámai egységekre osztotta a hallottakat, de az utolsó két felvonás összetettségét is hitelesen tolmácsolta. Az külön példaértékű volt, ahogy Melinda megőrülésének folyamatát átélhetővé tette számunkra.

Fejes Szabolcs színpadra állítása számos ötletes megoldással élt, de sajnos több következetlenséget is elkövetett.

A nagy tömegjeleneteket mutatós tablóként varázsolta elénk, szépen megkomponált beállításokkal, igyekezett részletesebben kidolgozni a szereplők viszonyrendszerét, s a jelmezekkel és a díszlettel kortalanabbá tenni a történetet. A forgószínpad alkalmazásával mozgalmasabbá tett jelenetek felpörgették az eseményeket, a zenekari előjáték közben megvalósított némajátékkal ötletesen irányította figyelmünket Gertrud hataloméhségére, valamint a Bánkkal közös jelenetében finoman elrejtett jelzésekkel kettőjük szóváltását ügyesen láttatta személyeskedő hatalmi harcnak.

Zavaros volt azonban a táncosok szerepeltetése, akik egy-egy jelenet hátterét asszisztálták végig nem túl fantáziadús koreográfia mentén, ahogy a Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép tologatása is, amely hol darabokra hasítva lógott, hol azon duhajkodtak. A rendező – nem túl ötletesen – azt az elcsépelt mondanivalót sugallta, hogy a nemesek hatalmi harcai és hedonista élvhajhászata közben senki sem törődik az ország sorsával. Mindez didaktikusan és szájbarágósan hatott, nem bízott túl sokat a befogadó fantáziájára. Azt pedig nem tudtam megfejteni, hogy a Melinda által tolt babakocsin miért a mai Magyarország térképének alakját formáló lyuk volt. Összességében elmondható, hogy a színpadra állítás nagyrészt a történet elmesélésére törekedett, miközben próbálta közelebb hozni azt a kortárs közönséghez – felemás sikerrel.

A Pécsi Nemzeti Színház idei operabemutatójának színvonalas zenei kivitelezéséhez tehát felemás dramaturgiai és rendezői megvalósítás társult. A Bánk bán-interpretáció történetében újabb próbálkozás történt nemzeti operánknak a szerzői szándékokhoz közelebb álló formában való megszólaltatására, de az eredeti műalak korrigálása, az új verzió elkészítése nem volt átgondoltan, aprólékosan kidolgozva, s a szegény magyar hazánk sorsát középpontba állító rendezői koncepció se volt túlságosan eredeti. Aki azonban elsősorban zenét hallgatni jár opera-előadásokra, és függetleníteni tudja magát a színpadon látottaktól, valamint túl tudja magát tenni a következetlenségeken, annak kellemes zenei élményben lehet része a Mecsek lábánál.