Ihletett líraiság – Kritika a Miskolci Nemzeti Színház Bohémélet-bemutatójáról

Az elmúlt évadokban vidéki operajátszó színházaink egymás után porolták le Puccini Bohéméletét. Az idei évadban Szeged, Pécs, Győr és Debrecen után Miskolcon érezték szükségét, hogy ismét színpadra állítsák az operairodalom egyik legelcsépeltebb opusát. A közönség igényeinek kiszolgálásán túl azonban csak akkor van értelme elővenni ezt a darabot, ha a társulat nemcsak megfelelő énekesgárdát tud hozzá biztosítani, hanem olyan rendezőt is, aki képes ötletesen elmesélni a párizsi művészvilág unalomig ismert történetét. Mindezek híján az előadás könnyen belesimul a sorozatgyártott újrajátszások monoton sorába – persze kötelező rutinfeladatként is lehet Puccinit játszani, a kérdés csak az, hogy érdemes-e.

A Miskolci Nemzeti Színház Szőcs Artur rendezte előadásának színpadképei nem törekedtek a tizenkilencedik századi Párizs realisztikus megidézésére; épp ellenkezőleg: igyekeztek megszabadítani a történetet a túlcsorduló szentimentalizmustól, de a mindennapi nyomorúság elviseléséhez szükséges humornak és iróniának helyet adtak.

Az előadás képi világa egyszerre realista és metaforikus: keveri a valóság nyerseségét és a romantika emelkedettségét, s közben hitelesen mutatja be a szereplők ingatag egzisztenciáját.

A színpadra állítók célja saját elmondásuk szerint olyan miskolci Bohémélet létrehozása volt, amely úgy hozza közelebb a kortárs közönséghez a történetet, hogy közben tiszteletben tartja az eredeti szerzői szándékokat is. Ennek az alkotói szándéknak maximálisan megfelelt a produkció, amely életszerű jelenetekbe ágyazta a látottakat: a karácsonyi forgatag grandiózussága mellett a padlásszoba-jelenetek bensőséges intimitását is hatásosan jelenítették meg.

Következetes és átgondolt rendezés

A díszlettervező Slárku Anett az első felvonást rideg, ipari környezetbe helyezte, hóval borított padlóval, amely egyszerre volt jelképes és realisztikus tér. A látottak esztétikai kettőssége hűen tükrözte a szereplők élethelyzetét: a rideg fizikai valóság és a képzelet melege között feszülő ellentétet. A lakássá alakított üzem, a hideg fények és a semleges színek mind azt a benyomást erősítették, hogy a fiatalok a túlélésért küzdve vegetálnak. Ezt a nyomasztó atmoszférát oldotta a humor és az irónia.

A karácsonyi kavalkád ábrázolása – hóeséssel, ünnepi fényekkel – a giccs határát súrolta, s éles kontrasztot alkotott hőseink valódi helyzetével, akik a látványos díszletek közepette képtelenek rendezni a számláikat.

A színpadra állítás a szereplők anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságára helyezte a hangsúlyt.

Mimi alakját Szőcs törékenyebbnek láttatta a megszokottnál, Rodolfo szenvedélye kevésbé tűnt költőinek, míg Marcello és Musetta kapcsolata a megszokott bohókás játékosság helyett szarkasztikus tónust kapott, mintha civódásaik mélyén nagyobb frusztrációk húzódnának meg.

A rendezés nem akarta többnek mutatni a darabot, mint ami; óvakodott a librettó extravagáns modernizálásától, miközben megszabadította azt a rárakódott romantikus máztól is. Szőcs tehát nem vállalt nagy kockázatot, a biztos sikerre ment, az este üzembiztosan csordogált a megszokott mederben, ám rendezői következetességét és átgondoltságát nem lehet elvitatni tőle, hiszen a négy felvonás logikai botlások nélkül, feszesen és egyenletes ívben zajlott le, s az egyes képek megjelenítése nem maradt adós a szereplők jellemének árnyalásával, miközben életszerűen varázsolta elénk a nagy tömegjeleneteket is, a díszletek pedig hatásos vizuális keretbe foglalták az estét.

A premier karmestere, Cser Ádám a darab elkötelezett híveként nyilatkozott a Bohéméletről, hiszen Mimi szerepét nagymamája is számtalanszor megformálta, és pályakezdőként meghatározó élmény volt számára, amikor egy olaszországi versenyre készülhetett a művel. Irányításával a miskolci zenekar nem is maradt adós az árnyalt és érzékeny interpretációval: az első felvonás elején a nyersebb, verista színek domináltak, ugyanakkor Mimi és Rodolfo jeleneteiből nem hiányzott a finoman kimért, ízléses érzelmesség sem. Musetta és Marcello perpatvarainak friss, eleven energiája a zene lírai szövetének üde színfoltjai voltak.

A zenekari kíséret legnagyobb erénye a hatásosan felépített zenedramaturgiai ív: a harsányabban induló jelenetek az első felvonás második felében az intimebb líraiság váltotta fel, majd a karácsonyi forgatag színes kavalkádja teremtett vidám hangulatot, hogy aztán az utolsó két felvonásban – Mimi sorsának rosszabbra fordulásával – a tragikus hangvétel nyerjen teret.

Érett interpretációk

Rodolfo mára Tötös Roland pályájának meghatározó szerepévé vált. Világos színű, erőteljes lírai tenor hangja ideális választássá teszi a szólamra, amelyet magabiztos stílusismerettel és árnyalt vokális szerepformálással keltett életre. A miskolci premieren jól kamatoztatta korábbi alakításainak tapasztalatait: szépen felépített, érett interpretációval ajándékozta meg a közönséget.

Szép visszatérés volt ez számára a városba, ahonnan énekesi pályája indult.

Faluvégi Fanni igyekezett érzelmileg mélyen azonosulni Mimì alakjával; szopránja szépen érvényesült a szólamban, és képes volt a közönség rokonszenvét is megnyerni. Piano hangadása a magasabb regiszterekben is finoman, kontrolláltan szólt, hangja pedig egyenletes ívben járta be a szerep teljes terjedelmét. Az előadás néhány apró megingását magabiztos kottaismerettel és jelentős érzelmi intenzitással ellensúlyozta, így összességében szerethető Mimì-figurát teremtett.

Herczenik Anna is szépen helytállt Musetta nehéz szerepében. Színészileg mindent hitelesen és pontosan megvalósított, amit a figura megkövetel, éneklése pedig rutinos magabiztosságról árulkodott. Bár a koloratúrák helyenként nem csengtek kifogástalanul, s hangját olykor erőtlenebbnek éreztem, összességében meggyőzően hozta a nagyvilági, vibráló énekesnő karakterét.

Kendi Lajos határozott színpadi jelenségként formálta meg Marcellót: nagy energiákat mozgósított, játékában pedig jól elegyítette a nyerseséget és a humort. Éneklését azonban helyenként kissé keménynek éreztem; a vokális lágyságon még lenne mit csiszolni, hogy teljes mértékben illeszkedjen a figura líraibb pillanataihoz is.

Colline szólamát Cser Krisztián keltette életre a tőle megszokott erényekkel: erőteljes basszus hangon, rutinos magabiztossággal, míg Csölley Martin Schaunardként volt biztos pontja az előadásnak. A színház kibővített énekkara szépen megugrotta a partitúra támasztotta követelményeket, s a kórustablók magukkal ragadóan szóltak.

A miskolci Bohémélet úgy hántja le a darabról a rárakódott sallangokat, hogy közben ihletett előadást létrehozva hű maradt a szerzői szándékokhoz is. Aki tehát unja már a budapesti Bohémélet évtizedek óta változatlan színpadképeit, annak érdemes Miskolcra utaznia Puccinit nézni.