Több mint játék – Interjú Hlavacska Andrással az asztali szerepjátékról

A Kortárs Online közel két éve közöl videojátékokról szóló írásokat. Mi indította el, hogy az alapvetően hagyományosabb szemléletű nyomtatott számba is beemeljétek ezt a témakört?

A nyomtatott Kortárs folyóirat szerkesztőségében már viszonylag régóta fontolgatjuk, hogy az irodalom és a képzőművészet mellett más, főleg kulturális jelenségek felé is nyissunk. A szeptemberi lapszám az első lépés ebbe az irányba. Hogy miért pont az asztali szerepjátékkal foglalkozunk? Talán két tényezőt tudnék kiemelni. Egyrészt a téma társadalmi megítélésének és kulturális jelentőségének változását: az asztali szerepjátékozás kétségtelenül jóval kevesebbeket érint, mint mondjuk a videojátékozás, viszont valószínűleg ma már sokkal többeknek ismerős ez a tevékenység, mint tíz vagy akár öt évvel ezelőtt.

Az elmúlt két-három évben annak lehettünk tanúi, ahogy az asztali szerepjáték Magyarországon is a mainstream kultúra részévé válik

– Nádori Gergely egy 2022-es cikkében szépen összefoglalta ennek a folyamatnak a mérföldköveit. Másrészt a hazai kulturális újságírás még kevésbé fedezte fel magának a témát, így a szeptemberi lapszám célja a párbeszéd-kezdeményezés is.

Mely szerzők írásait olvashatjuk a számban?

A Kortárs szeptemberi számában a szerepjáték vonatkozású írások között lesznek rövidprózai alkotások, tanulmányok és kritikák. Kleinheincz Csilla félig humoros, félig nagyon is komoly hangvételű novellája a szerepjátékot metaforaként használja, rámutatva, hogy az ehhez a tevékenységhez kötődő szókinccsel miképp lehet az asztali szerepjátszástól egészen eltérő témákról is megszólalni. Mivel a novella egyik csattanóját éppen az allegorikus olvasat megfejtése nyújtja, erről többet nem szeretnék elárulni.

Moskát Anita elbeszélése a szerepjátékot a számítógépes játékok kontextusába helyezi

– bárki, aki játszott nyitott világú fantasy témájú videojátékot, magára ismerhet a szövegben.

A tanulmányszekcióban a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén működő Asztaliszerepjáték-Kutatócsoport tagjainak írásai olvashatók. (Gyorsan tegyük hozzá, a kutatócsoport munkája hazai viszonylatban se nem egyedülálló, se nem úttörő – az ELTE PPK-n például már évek óta működik egy Szerepjáték és gamerkultúra szeminárium.) Bár a lapszám összeállításakor nem volt kimondott cél, hogy ez a válogatás az asztali szerepjáték témakörének sokszínűségét mutassa meg, utólag mégis úgy látom, hogy ez az öt tanulmány felvillantja, mennyire eltérő diszciplínákból, mennyire eltérő kutatói kérdésekkel lehet ehhez a témához közelíteni. Molnár Kincső-Bernadett a népszerű Critical Role asztali szerepjátékos társaság közvetítéseit és a köréjük épülő franchise működését elemzi; Nagy Orsolya a cosplay és a TikTok felől közelít a témához; Krek Norbert a szerepjáték tematikájú videojátékok és az asztali szerepjátékok összefonódását járja körül; Tisza Eleonóra egy magyarországi gyilkossági ügy sajtódiskurzusát dolgozza fel, amelyben kiemelt szerepet kapott a szerepjátékozás; a magam részéről a kutatócsoport 2021 őszén lefolytatott kísérletét mutatom be. A kritikablokkban két, a kortárs magyar fantasyirodalomban meghatározó szerző kötetéről olvasható értékelés. Veres Attila A valóság helyreállítása című kötetét Csikós Gréta veszi górcső alá, Moskát Anita A hazugság tézisei című könyvéről pedig Bálint Zsófia értékelése olvasható.

Ezek az írások nagy valószínűséggel az irodalmi folyóiratok olvasóközönségénél fiatalabb korosztály érdeklődésére számíthatnak. Van esély arra, hogy a szerepjátékot kedvelők az online világból kilépve, egy klasszikus papír alapú fórumon is kövessék a számukra fontos szerzőket?

Ezt nehéz megjósolni. Az viszont biztos, hogy az asztali szerepjáték nemcsak a tizen-huszonévesek számára lehet hívószó, sőt. Azt gondolom, hogy az ilyen témájú írásoknak létezik itthon egy erős befogadóközönsége, akik még a 80-as, 90-es években ismerkedtek meg ezzel a tevékenységgel, és a mai napig érdeklődnek iránta. De az is jól látszik, hogy sokan sorozatokon, YouTube-csatornákon keresztül találkoznak az asztali szerepjátékokkal, és ezek hatására döntenek úgy, hogy kipróbálják.

Azok az olvasók, akik eddig nem kerültek kapcsolatba a szerepjátékok világával, mely írásokat tarthatják mégis érdekesnek?

Ahogy arra korábban is utaltam, az érdeklődő többféle belépési pontot is találhat a szeptemberi lapszámban a videojátékoktól a cosplayen és a YouTube-csatornákon át a gyilkossági ügyekig. A tanulmányválogatás azt is megmutatja, hogy az asztali szerepjáték nem egy elszigetelt, önmagában álló jelenség, hanem egy olyan tevékenység, amely az elmúlt ötven évben egyre több szállal fűződik más kulturális iparágakhoz (mozi, képregények, videojátékok stb.) – az ezek iránt érdeklődők számára is izgalmas lehet az összeállított anyag. De ha valaki például azt szeretné megtudni, hogyan vezet az út egy születésnapi alkalom szabadidős tevékenységétől egy nagy költségvetésű animációs sorozatig, vagy hogy 2008-ban egy blog miképp „funkcionál alulról szervezett igazságszolgáltatási eszközként”, az is megtalálhatja a számításait.

Ahogy azt az egyik tanulmány ki is emeli, a szerepjátékot „tendenciózusan furcsa, a többség számára érthetetlen tevékenységként, a játékost pedig kissé szánalomra méltó, számkivetett különcként jeleníti meg, akinek további jellegzetessége, hogy szinte kivétel nélkül gyerek és fiú, vagy gyerekesen viselkedő felnőtt férfi”. Korábban beszéltünk arról, hogy a videojáték és az erőszak kapcsolatáról is rengeteg tévhit kering. Hogy látod ezt az asztali szerepjátékok esetében?

Általánosságban azt gondolom, hogy az asztali szerepjátékozás társadalmi megítélése nemzetközi és hazai viszonylatban is sokat változott az elmúlt években, évtizedekben, egyre több olyan tudományos, ismeretterjesztő írás jelenik meg, amelyek az asztali szerepjáték – például a kreativitásra és empátiára gyakorolt – pozitív hatásait hangsúlyozzák.

Az említett cikk, Tisza Eleonóra tanulmányának egyik fontos belátása, hogy bár a 2007-es Balla Irma-gyilkosság sajtódiskurzusa több olyan jellegzetességet is mutat, amely alapján az Egyesült Államokban a szerepjátszás körül kialakult morális pánikkal rokonítható, voltaképpen Magyarországon a szerepjátszás főleg méreteit tekintve nem vezetett morális pánikhoz. Személy szerint ezzel azért volt izgalmas szembesülnöm, mert a fiatalkoromból egészen más emlékeket őrzök: a környezet, amelyben felnőttem, sokszor nagyon is túlzó reakciókat adott a szerepjátékra. 

A szülők általában nem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet, a gyerekeket tiltották a játéktól, ezért többször titokban vagy valamilyen más elfoglaltságra hivatkozva valósultak meg a játékalkalmak.

Úgy emlékszem, hogy a szerepjáték tematikájú számítógépes játékok is hasonló megítélés alá estek, ezért például – ma már egészen megmosolyogtató módon – a „hírhedt” Golden Axe-t és a Diablót is titokban játszottuk. Ezeket a tapasztalatokat ez a tanulmány külső, objektívebb nézőpontból képes volt árnyalni.

Visszatérve a fenti felvetésedhez, szerinted van esély arra, hogy a lapszám hatására a többi folyóirat is bekapcsolódjon az asztali szerepjátékkal kapcsolatos diskurzusba?

Ismét a videojátékokra utalva: jó látni, hogy az elmúlt két-három évben több film-, irodalom- és kultúratudományi folyóirat is tematikus lapszámokban foglalkozott a számítógépes játékok témájával, és hasonló profilú online portálok is nyitottak ebbe az irányba. Úgy tűnik, hogy ez folytatódik – a Filológiai Közlönynek ősszel érkezik O. Réti Zsófia vezényletével egy (vagy két) videojátékos összeállítása; legutóbb pedig a kulter.hu közölt videojáték-kritikát.

Az asztali szerepjáték kevesebbeket érint, kevesebbeket is fog megmozgatni, de a következő években jó lenne azt látni, hogy azok a hazai ludológusok, akik ezzel a kutatási területtel is foglalkoznak, több közlési felülethez jutnának, lépéseket tennének (például tanulmánykötetek összeállításával, workshopok vagy konferenciák szervezésével) a terület intézményesítése felé.