A sebezhetőség anatómiája – Horváth M. Judit fényképei az Artphoto Galériában

„Privát létezésem dokumentumai a szelfik, általuk önsajnálat nélkül nyomon követhetem sebezhető, esendő testem, arcom változását. Az elmúlás, eltűnés, veszteség, gyász és az elengedés képeit laza füzérként illesztem egymás mellé, a befogadóra, a nézőre bízva, hogy milyen történetet kreál magában, magának, a kiállítást látva” – írja Horváth M. Judit az Artphoto Galériában nyílt legújabb tárlata kapcsán. Itt látszólag összefüggéstelen, valójában nagyon is egymáshoz tartozó, többségükben csak iPhone-nal készült képeken keresztül pillanthatunk be a művész intim világába.

A falakon szívszorítóan őszinte fényképeket látunk, lenyomatokat egy megküzdéstörténetről, a szembenézésről. Az Apu kabátja – amely a kiállítás címadó képe, és közvetlenül a kirakatban lóg – súlyos, terhekkel teli. Mielőtt bármit is tudnánk a háttértörténetéről, azt feltételezzük, tulajdonosa valószínűleg már nem él. És talán ez a fényképezés egyik lényegi tulajdonsága: úgy tud megragadni egy érzést, hogy azt egy tárgyba sűrítve képként közvetíti. Szinte mindegy is, hogy mi a művész szándéka, ha bennünk, nézőkben a képek érzéseket keltenek, és reakciót váltanak ki. A mellette álló Anya papucsa című fotó ugyancsak gondolkodásra késztet minket. Olyasféle kérdéseket vet fel például, hogy miért pont ezt a retró papucsot fotózta le a művész, és miért nem, mondjuk, egy szandált vagy egy magassarkút. Mit jelképez ez a papucstípus, amely talán a hetvenes, nyolcvanas években volt divat? A lábbeli látványa másban szintén felidézi vajon a balatoni nyarakat vagy a gyógyfürdők világát, ahol idős nénik slattyognak vidáman a medencék mellett, és azt sugározzák felénk, hogy mi is ilyen fitt, vidám nyugdíjasok akarunk lenni, akik fürdőkben töltik mindennapjaikat? „A kabátot apám hordta, aztán a férjem örökölte. Apám elment, a kabát itt maradt. Én meg lefényképeztem. Anyám papucsát szintén muszáj volt lefényképeznem. Merthogy a tárgyaink túlélnek minket. Sokunk szülei hordtak efféle darabokat” – nyilatkozta nemrég Horváth M. Judit az Újbuda Online-nak.

Nem öncélú szelfik, sokkal inkább tükrök

A galériában körbetekintve sok önarcképet látunk: a művészt hol neccharisnyába rejtett arccal, hol kendőbe burkolózva, melankolikus tekintettel, hol pedig lehunyt szemmel látjuk. Horváth M. Judit több mint tizenöt éve kezdte el fotózni önmagát azért, hogy dokumentálja öregedését. Miután azonban vastagbélrákkal diagnosztizálták – amely betegségbe édesapja korábban belehalt –, a betegsége stációit és változó állapotát kezdte el dokumentálni a fényképekkel. Nem szenvedéstörténetet akart fotózni, csupán erőt akart adni másoknak.

Talán ezért is sugárzik a képekről – a helyzet súlyossága ellenére – az élni akarás és az a hit, amely dacára a történteknek rendíthetetlenül bízik a gyógyulásban.

Jól érezzük ezt a papírvirággal díszített, emberi testet ábrázoló anatómiai szemléltetőeszközről készült fotóról ugyanúgy, ahogy az üde, furcsa kinövéssel megérett paradicsom fényképéről vagy a napszemüveges önarcképről, amelyen a művész kirúzsozva mosolyog, vagy legalábbis mosolyra hajlik a szája. A sorozat első képeit 2012-ben a Mai Manó Házban mutatták be Privát képek címen, jelen kiállítás már egy többszörösen bővített és válogatott anyagot mutat be a legújabb munkáival együtt.

A most kiállított művek szimbólumaikban emlékeztetnek minket arra is, honnan jöttünk, mik a gyökereink, kikből lettünk, milyen transzgenerációs traumákat és mintákat hoztunk magunkkal, köztük betegségeket is örökölve. Nem öncélú szelfik ezek, hanem tükörként funkcionálnak, és ha jól megfigyeljük őket, akkor rámutatnak érzékeny pontjainkra, és megláthatjuk bennük önmagunkat is.

„Mindig is szerettem volna egy olyan kamerát, ami a szemembe beépítve, a pillantásommal exponál. Bár ez ma még a fantázia világa, a mobilomtól megkaptam azt a majdnem határtalan szabadságot, a korlátlan lehetőségek tárházát, amire vágytam. Az utóbbi időben szinte csak így fényképezek, ami egyfelől elkényelmesíti, felületessé teszi az embert, ugyanakkor megajándékoz a képcsinálás felhőtlen örömével. Naponta készítem ezeket a fotó irka-firkákat, mindennapjaim képnaplóját, a mobilt jegyzetfüzetként használom, képekben rögzítem a pillanatnyi külső és belső hangulatom. Nem igaz, hogy mobillal mindenki tud fényképezni, szerintem ezek »talált képek« csupán.

Több ezer felvétel közül kiválasztani a jót, és átgondolt koncepció szerint rendszerbe illeszteni fontosabb, mint maga az expozíció.

Nem beszélve arról, hogy mindez csak digitális adathalmaz, virtuális kép a telefonban” – olvasható a fotóművész szövege a galériában.

Horváth M. Judit pályája elejétől különös érzékenységgel közelít meg egy-egy témát. 1976-ban az Orvostovábbképző Intézetben dolgozott mint gyermekápoló. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, a fotóművész Stalter Györggyel, aki akkor a tapasztalatszerzés kedvéért beteghordóként dolgozott a kórházban. A fotográfia alapjait férjétől tanulta, és Stalter hatására tudatosult benne cigány származása is, amelyet addig nem szívesen vállalt fel. Ezután azonban 1990-től öt éven át az Amaro Drom (Utunk) romalap képszerkesztő-fotóriportereként, majd főszerkesztőjeként dolgozott. Férjével tíz éven át járták hazánk cigánytelepeit és a fővárosi, gettósított kerületeket, hogy képekben mutassák be a romák életét. 1998-ban Más Világ címen meg is jelent erről egy közös fotóalbumuk.

Átjárás a lélekállapotok között

2009-es Csalóka látszat című kiállítása azonban már merőben más volt, mint amit korábban megszokhattunk a művésztől. Az emberek helyett tárgyakat, állatokat, bogarakat kezdett dokumentálni. „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsósorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik, a köztük levő szűk mezsgye átjárható. Könnyedén lépek át egyikből a másikba, és e kettős lélekállapotból fakadó bizonytalanságomból születnek képeim…” – mondta a 2009-es tárlat kapcsán erről a sorozatáról, amelynek néhány darabját a mostani kiállításon is láthatjuk. Valóban, egy kissé szürreális mesevilág képei jelennek meg előttünk, ahol jól megfér egymás mellett a falon egy befőttesüveg alján lévő pókról készült közeli felvétel, a feje tetejére álló hőscincér és a régi babák – utóbbiak megidézik Kati Horna világát, az itthon elfeledett, ám világszerte híres magyar fotográfusét, aki Mexikóban élte le élete nagy részét.

A Balogh Rudolf-díjas Horváth M. Judit szubjektív dokumentaristaként jellemzi magát. A kiállított képek mindegyike egy-egy történetet mesél a vizualitás nyelvén, mintha az elmondhatatlant sűrítené két dimenzióba, és varázsolná megfoghatóvá a művész, amikor exponál. A Privát képek első sorozatában saját magát, a kemoterápiáját és a felépülését fényképezte végig, ahol őszintén, és valóban kendőzetlenül mutatta meg a betegség, valamint a kezelések következtében változó testét. A sorozat folytatásában édesanyja életének utolsó szakaszát és halálát dokumentálta, aki kezdetben még derűsen élte mindennapjait egy öregek otthonában, utolsó másfél évében azonban a demencia következtében fokról fokra leépült. 

A betegséget és a halált tabuként kezeljük, vallja Horváth M. Judit, aki ezzel a sorozattal akar segíteni másoknak, hogy könnyebben szembenézzenek a halállal kapcsolatos félelmeikkel és az ehhez kapcsolódó tabukkal.

Miközben a fotókat nézzük a falon, felfedezünk néhány olyan képet, amelyet kényelmetlen látni, és ezért szinte egyből elfordítanánk a tekintetünket róluk: például amikor egy nő mellét látjuk, a mellbimbó mellett azonban egy műtéti seb tátong, egy óriási varrat, amely elfojtásról, fájdalmakról mesél. A kép kicsi, mégis ott villog a fejünkben, még azután is, hogy továbbmegyünk. A tárlat és a képek ereje talán abban (is) rejlik, hogy kísérletet tesznek hasonlóan erős tabuk ledöntésére, és közelebb visznek ahhoz, ami régen természetes volt: vagyis az elmúláshoz és a halálhoz, melyek az élet szerves részei. Mintha egy pillanatra fellibbenne a fátyol arról a titokról, amely az élet-halál-élet körforgásának ritmusát rejti, és amelynek megismerése legalább olyan misztérium, mint önmagunk megismerése.