A valóságnál nincs regényesebb, egy regény ne is próbáljon versenyezni vele – Interjú Berta Zsolttal

Első regényed, a Jancsiszög elbeszélője írás közben sokat foglalkozik a műfajiság kérdésével, többször is megfogalmazza az irodalmi címkékkel szembeni bizalmatlanságát, így a történetekben szerelem, kaland, történelem, szexualitás, a tájban való hosszas nyelvi elidőzés, humor és tragédia szabadon váltakoznak. Mik voltak az irodalmi előzmények, hogyan tudtad megtalálni köztük a saját utad?

A gyermekkori olvasmányaim voltak a legintenzívebb könyvélmények, ezek hagyták a legmélyebb nyomot, és ezek hatottak rám legerőteljesebben alkotóként is. Utat nem választottam, de ebben a legaktívabb olvasói korszakomban, amely a betűk megismerésétől huszonéves korom közepéig tartott, és amikor a legkevesebb előválogatást teszi az olvasmányai kapcsán az ember, már sok minden eldőlt.

Ekkoriban minden, amit olvas, amit a környezetétől hall, még a rossz történetek is beépülnek a történetvezetési, nyelvi gondolkodásába. Ha a rejtői humor felbukkan például a Jancsiszögben, ennek az oka nem egy alkotói döntés, hanem az, hogy az a közeg, amelyben forogtam, ekkoriban szívesen olvasott Rejtőt, így az ő gondolkodása, stílusa, életérzése élt, hatott a mi jelenünkben is. Az írásaimban az olvasmányélmények mellett inkább az köszön vissza, ahogy és amiről akkoriban ez a közeg ténylegesen gondolkozott, beszélt. Nagyon ösztönösen dolgozom, és ahogy a zenélésben vagy akár főzésben is, az engem körülvevő világ egy számomra szét nem szálazható, új alkotásban mutatkozik meg.

Történeteidben a Visszajátszás honfoglalás kori Magyarországától a nem túl távoli jövőig egészen változatos történelmi korokat jársz végig, és keltesz életre. Mi jön előbb, egy téged foglalkoztató korszak, történelmi esemény vagy az emberi történetek, amelyeknek ezek a különböző világok alkalmas díszletül szolgálhatnak?

Utóbbi. Általában először felmerül bennem egy élethelyzet vagy életkép, vagy csak néhány, első hallásra számomra is érthetetlen mondat, rím. Ahogy mondják, az első pár sor Istentől jön, a többi csak rutin.

Minden regény-, dal- vagy novellaötlet magja váratlanul ötlik fel bennem biciklizés, utazás, munka közben.

Ha elég ígéretes, elkezdem kibontani, és ehhez választok egy hozzá illő történelmi korszakot, amelyben a leghitelesebben tudom elmesélni.

A Receptben olvasható például az őskorban játszódó Barlangrajz című novella. Itt az foglalkoztatott, mi lehetett a szándéka annak, aki az első vonalat húzta a barlang falára egy kormos bottal, és mi történhetett vele ezután, hogyan reagált a közössége. Ez ugye, bár a téma áthallásos, már eleve beágyazódott egy történelmi korba. Amikor viszont megélek vagy hallok egy történetet, azt megtartom abban a miliőben, ami eredményezte azt.

Korszakábrázolásaidban nemcsak a többé-kevésbé kikezdhetetlen hitelességre törekszel, de az elkapott miliőnek a hozzá tartozó hiteles nyelv és az érzékletesen visszaadott tárgykultúra, tér- és tájábrázolás is elválaszthatatlan része. Milyen kutatómunka előzi meg ezeket a történeteket, és hogyan néz ki az a munkafolyamat, amelynek eredményeként ezeket a részleteket kifejted?

Az első regényemben, a Jancsiszögben nem volt szükség kutatómunkára, tekintve, hogy egy olyan időszakban játszódik, amelyet saját magam is megéltem. A Kalef pedig szintén majdnem első kézből származó élményanyagból táplálkozik, mert az apám révén a ’60-as évekhez nagyon erős kötődésem van. Már egész kisgyerekként sokfelé magával vitt, hatévesen már tapasztalatból ismertem az autóstopp kultúráját, a hetvenes évek eleji koncertekét, ahová valahogy rendszeresen becsempésztek a haverjaival. Az ő szlengjüket hallgatva nőttem fel, így azt szinte a sajátomként beszéltem. Mikor a saját generációm nyelvjárását elsajátítottam, ezt akkor sem veszítettem el. Amikor leültem megírni a Kalefet, lélekben és fejben könnyen ugrottam vissza abba az időbe.

Másrészt a könnyűzenének, főleg az underground és folk műfajoknak a hőskora a ’60-as, ’70-es években volt. Zenészként természetesen erősen foglalkoztatott ez az időszak, és a zene, ahogy minden más is, beágyazódott az akkori összkultúrába, amelyhez hozzá tartozik az öltözködés, a hangulat, a politika, a történelem, s a világ akkori színei és szagai is mind átjönnek, miközben kutakodik az ember. No, meg emlékeim is vannak abból az időből, bármilyen zsenge korban éltem is meg. Hozzáteszem, miközben a Kalefot írtam, rá kellett ébrednem, hogy az én tízes, illetve húszas éveim – vagyis a ’80-as évek – lényegében nem különböztek a ’60-asaktól, ami Magyarország képét illeti. Hiszen egy betokosodott, egy helyben álló rendszerben éltünk, egy blokk volt ez a harminc-néhány év, de talán így volt ez nyugaton is. A világ arculatának – és sok szempontból a mélységeinek is – nagy változása a kilencvenes években, a digitalizációval történt meg.

Legújabb és leghosszabb regényed, a Mit tesz Isten viszont a hiteles ábrázolásában a történelmi távolság miatt mindenképpen a legnagyobb vállalásod. Más ez a munka, mint a többi?

Volt egy korszak az életemben, amikor a szüleim, úgymond, eltűntek, és a nagymamámmal éltem. Az én szememben akkor öreg néni volt, aki a húszastól az ötvenes évekig közvetítette számomra a világot. A dalok, ma már teljesen ismeretlen slágerek, amelyeket főzés közben énekelt, a történetei, illetve a mentalitás, ami jellemezte, már eleve kialakított bennem egy első kézből, erős élményanyagból átplántált képet. De emellé persze rengeteget kellett olvasnom: történelemkönyveket, friss tanulmányokat, cikkeket, beszámolókat. Ezt azonban már írás közben csináltam, mert az én feladatom nem a történelem, hanem a történetek, az irodalom, nekem a regény szövetét kell megalkotnom.

Mindig a hősök, az egyes ember felől közelítek a nagy egész, az emberiség, a történelem felé.

Amikor ilyen konkrétumokhoz érek el az ő meséjükben, akkor alaposan utána kell néznem, hogy pontosan mik és hogyan történtek, ehhez pedig hozzá tartozik az is, hogy a sosem pártatlan történelemírás minden oldalát megnézem. Ebből megpróbálom kirostálni azt, ami számomra leginkább az igazságnak tűnik, de igyekszem megmutatni azokat az okokat, érdekeket is, amelyek e széttartó valóságokat eredményezték.

Recept címmel kiadott novellafüzéred már formai okokból kifolyólag is egészen másfajta történeteknek ágyazott meg. Mi volt a tapasztalatod, milyen alkotói gyakorlathoz, gondolkodáshoz adott ez új terepet?

Alapvetően regényíró vagyok, és kevéssé ambiciózus alkat. Soha nem gondoltam, hogy nekem túl nagy szeletet kéne a magyar irodalmi életből kiszakítani. Így mindig azt csináltam, amihez tényleg volt kedvem. Sokan bátorítottak, és a szorongató határidők eseteit leszámítva mindig jól érzem magam írás közben. Általában akkor érzem azt, hogy jó nyomon vagyok, ha az, amit alkotás közben érzek, hasonlít ahhoz, mint ami egy jó könyv olvasása közben van meg bennem.

Hogy regényíró vagyok, és hogy a regények a kedvenc olvasmányaim is, azért van, mert hosszú távra szeretek egy történetben, egy világban, egy hős gondolkodásában berendezkedni.

A Recept azért született, mert a szakmai jóakaróimtól azt a tanácsot kaptam, hogy két regény megjelenése között érdemes rövidprózákkal jelen lenni az irodalmi életben. Rengeteg ötletem volt feljegyezve, de ezek alapvetően nagy elbeszélések részletei, regényötletek kibontásra váró jelenetei voltak. De olyan nagy számban, hogy regényként ezt az ötletmennyiséget már nem lehetett volna kivitelezni, így úgy döntöttem, megpróbálom ezt is. Meglepődtem, mennyire élvezem azt a feladatot, hogy egy történetet 5-6 oldalban le kell zárni.

Néha talán érződik egy-egy rövidebb elbeszélésben az a vágy, hogy hosszabb történetté is kibonthattam volna, de nem a veszteség érzése ez, mert annyi ötlet volt, hogy másképp ezek sosem születtek volna meg. Van benne két elbeszélés, amely a jövőben játszódik, ezek például – hogy visszatérjek az előző kérdésre – elképzelhetetlenek voltak jelen időben. Két olyan morális, kulturális szituáció ez, amely másképpen csak filozofálás, és nem történet lenne, regényként viszont biztosan nem láttak volna napvilágot.

Másik rövidprózakötetedben, a Szomjas Szűzben Cseke Andrásnak, a Jancsiszög elbeszélőjének fennhangon elmondott történeteit Berta Zsolt író tolmácsolásában olvashatjuk. Miért fontos, hogy az első regényhős meséli el ezeket a hely és idő tekintetében mégis összetartozó elbeszéléseket?

Ezeknek a történeteknek a megírásához hagyományos módon álltam neki, első szám első személyben meséltem. Eddigre már megjelent a Kalef is, amelyet szintén elég öntörvényűen, csak az ösztöneimre hallgatva írtam. A Szomjas Szűznél kezdetben elkövettem azt a hibát, hogy immár kicsit komolyabban véve írói mivoltomat, szintén öntudatlanul, de megpróbáltam megfelelni valamiféle irodalmi mércének. Márpedig ilyen nem létezik, csak az irodalmi élet csinovnyikjainak a fejében, nem is csoda, hogy nem találtam a hangomat.

Néha tanítok írást, ha nagyon forszírozzák, és az egyik, amit hangsúlyozni szoktam, hogy ne legyenek szándékaink, ami a stílust illeti. Ha megpróbálunk változtatni azon, ami természetes módon jön ki a csövön, annak mindig lesz egy kínos utóérzete. Lehet, hogy minden író fejében, de számomra a hőseim amolyan képzelt barátokként élnek tovább. Így kezdtem el fejben társalogni Cseke Andrással, első regényhősömmel, akiről tudtam, hogy nagy mesélő, bizonyos szempontból tagadhatatlanul az alteregóm. És ügyesen rávettem, hogy mondja el ő ezeket a történeteket. Őt nem nagyon kell kapacitálni, sokat és szívesen beszél, hát mindjárt elindult a könyv. Különben is az ő világában, az ő környékén játszódnak, ráadásul ő amolyan társadalmi átjáróház, szinte minden rétegben vannak ismerősei. Persze csak vágyott alteregóm ő, mindig pont jókor és megfelelően tud kemény, szellemes és frappáns lenni, nem pedig két perccel a helyzet után. Ahogy ő nem is szarakodik azzal, hogy mi mennyire irodalmi, strukturált, hanem csak peregnek a szájából a szavak.

Amúgy a valóságban én is így kezdtem a történetmesélést. Ültem egy pultnál, a Vekker Időmúlató nevű egységben, és minden eszembe jutó, mástól hallott vagy képzelt történetet elmeséltem a jelenlévőknek: a vendégeknek, a személyzetnek. Ennyire nemesen egyszerűen forrott ki az írói készletem, módszerem: ne gondolkozz, csak kezdj el egy történetet, ami érdekel, amire figyelni kell, az pedig az, hogy milyen ütemben adagoljuk az eseményeket, a leírásokat és poénokat, a fordulópontokat meg majd hozza a mesélői véna. Ezt pedig egy kocsma közönségének a visszajelzéseiből igen jól meg lehet tanulni, vagyis gyorsan kiderül, hogy tudsz-e mesélni. Sok nagy formátumú mesélőt ismertem meg pinceborozókban, akik soha egy betűt sem ütöttek le.

Eddig három zenei albumod jelent meg: Luk van (2016), Szomjas Szűz (2019), És így tovább, és így tovább… (2023), illetve egy megjelenés előtt áll: Szívek, szarvak, farkak. Hogyan talál utat egy-egy téged foglalkoztató téma, érzés, gondolat prózában vagy dalban? Hogyan alakítja egymást szöveg és zene?

Általában abban a felmerülő első pár mondatban, sorban dől el a kérdés. Ha ezek a sorok rímesek, ritmusosak, akkor dal lesz belőlük, ha pedig rímtelenek, és tartalmi szempontból az érzet és érzés közelsége helyett inkább történetté bomlanának ki, akkor próza. Attól is függ, mennyi tartalmat hordoz magában ez a pár mondat. Kikerekedhet-e egy dalban, vagy hosszabb lélegzetvétellel nyeri el teljes formáját.

Amikor dalt írok, a zene és a szöveg többnyire egyszerre születik. Ahogy a mondatok kanyarognak, és a szavak dobálják magukat, annak van egy ritmikája, amelyhez a fejemben automatikusan elkezd társulni egy dallam. Mire leírom az utolsó szót, már nagyjából tudom, hogyan fog megszólalni.

A dal ilyen szempontból teljesen más történet, mint a vers, mert a zene egyfelől szabadabbá teszi, támogatja is, de meg is köti a nyelvet.

A költőknek van egy alapot jelentő verstan, amit persze a legnagyobbak sokszor sutba dobnak. A dalszöveg sokkal rugalmasabb, három és tizenhat centis sorok váltogathatják egymást. A zene együttműködésével a szövegtorlódások, áthajlítások, elnyújtások megengedőbbek a nyelvvel. A dalszöveg talán közelebb áll a prózához, mint a vershez.

Az írás viszonylag magányos műfaj. Miben más a zenészekkel közös munka?

Egyiknek sincs negatívuma, csak másfajta pozitívuma. Más a cél, legalábbis számomra. Amikor egyedül leül az ember írni, minden az ő erejére, tehetségére van bízva, és pontosan az fog történni, amit ő akar. Viszont a végeredmény tekintetében éppen ezért teljesen magára is van utalva, egyedül rajta múlik, hogy teljesen rossz vagy remekmű lesz. Mivel egyedül, belülről és igen közelről nézi, márpedig prózai szöveget alkotni szerintem így kell – illetve bocsánat, én így csinálom –, így külső kontrollra, előolvasókra van szüksége. Amikor viszont egy zenekar dolgozik együtt, és pont ezért élvezem ezt, az több különféle ember munkájának közös eredménye. Nem tud, és nem is szabad olyannak lennie, hogy bármely tag elképzelése valósuljon meg kizárólagosan az eredeti ötlettől a végeredményig. Hiszen mást tud, más világból jön minden zenész.

Amit a zenekar közösen megalkot, az néha egészen, néha részben, de szükségszerűen más lesz, mint amit egyedül elképzelt egy tagja. Én kifejezetten azt élvezem, ahogy meglepnek a többiek, a nálam többnyire sokkal nagyobb tudású, nagyobb rutinnal rendelkező zenészek. Ha lejátszanák azt, amit otthon egy szál gitárral kitaláltam, elveszne ez az élmény, a közös történet. És a zenélésnek van egy közönséggel együtt megélt jelene is. Engem az alkotásban inkább a folyamat érdekel, a művek utóélete kevéssé. De egy koncerten együtt énekelni, együtt érezni egy dalt, az tényleg katartikus, közösségi élmény.

A kocsmák központi helyszínek történeteidben, az anekdotázás, viccmesélés pedig a tudásátadás egyik legfontosabb alappillére. Mit gondolsz, mi a szerepe, milyen lehetőségei vannak jelenleg a közösségi tereknek, és hogyan alakul majd ez a történelem változásával, a technológia fejlődésével?

Azt hiszem, a közösségi élettér, amelynek egyik fontos helyszíne ma a kocsma, egyidős az emberiséggel. Kezdetben a barlang, egy tisztáson a tábor, később a lakósátor, tipi, iglu, jurta, földház, akármi. Nagyon szoros közelségben éltek az emberek, amely közösség a történelem előrehaladtával a méretét illetően egyre növekedett, a minden pillanatában közös élet pedig megszűnt. Külön házakba szóródtak szét, immár nagyobb településeken, később városokban, ahol már a saját szomszédját sem szükségszerűen ismeri az ember. De a természetes ösztön, igény megmaradt, ami a társas életet, a falkalétet illeti. Ezért vannak kocsmák, művelődési házak, templomok, régebben pedig a fonók. Színdarabot, filmet nézni, imádkozni, énekelni, na és persze berúgni is sokkal jobb másokkal együtt. Beszélgetni és verekedni például nem is lehet egyedül – ja, de lehet: Harcosok klubja, ugye.

Lényeges, hogy a kocsmában még különböző generációk is találkozhattak egymással – mintha ez is kezdene megszűnni –, illetve ugyanez igaz a miénktől eltérő gondolkodású, meggyőződésű, más tapasztalatokkal bíró emberekkel való kapcsolatra is.

Az, hogy különféle emberek elegyedtek beszédbe egymással, lényegesen más tapasztalat, mint hogy ma velünk eleve egyívású, egyet gondoló közösségünkkel érintkezünk, cserélünk gondolatot.

Milyen gondolatot cserélünk, ha egyszer egyet gondolunk? Ez kit szórakoztat? Mondjuk tudom, kiket.

Megváltozott a világ, kényelmesebb az eszközünk számunkra kialakított világába fordulni, mint akár a villamoson a másik utas felé, akár csak egy pillantás erejéig. Ezért aztán, én úgy látom, egyre zárkózottabbak is az emberek. Mindenki az egyre szűkebb társaságába zárul be, nem nyit a másikra, inkább egyre jobban tart és tartózkodik tőle. Régen a véleménycsere lehetősége nagyobb volt, nagyobb hatással voltunk egymásra, pedig sokkal kevesebb embert és véleményt értünk el.

Térey-ösztöndíjasként aláírtad a Bartók Imre cenzúrázása elleni petíciót. Szerinted mi a felelőssége egy szerzőnek, alkotónak, művésznek kora politikai, ideológiai viharaiban? Kell-e állást foglalnia, és ha igen, hogyan?

Ha jól emlékszem, nem cenzúrázták, hanem leszedték egy korábban egyértelműen neki szánt nemzetközi szereplésről. De ez persze mindegy. Szerintem minden írónak, művésznek, minden embernek jogában áll eldönteni, hogy állást foglal-e bármiben, vagy sem. Ahogy Bartók Imrének szíve joga állást foglalni, és az ő csuklóztatása miatt is szíve joga bárkinek szót emelni vagy hallgatni. Sem pártatlannak maradni, sem állást foglalni ne legyen sem kötelező, sem elvárt: senkitől, íróktól sem valamiféle elvárásra, erkölcsi kötelességre hivatkozva. Ez marhaság. Legyünk már túl azon, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van! Nekem – szépen és erősen kérem – ne mondja meg senki, hogy mit kötelességem kimondani vagy elhallgatni.

És azt is bízzák rám, hogy ezt kiáltványokban, interjúkban vagy regényekben és dalokban mondom ki, vagy hallgatom el. Mindkettőért megvethetnek – rendre meg is vetnek, illetve meg is fednek, sőt távolságot tartanak tőlem mindkettő miatt, amit cseppet sem bánok –, de halkan tegyék, mert szívem joga, ahogy bárki másnak is. Ne legyen semmi kötelező. Az irodalmi életben, illetve a művészetekben meg különösen ne legyen az, ugye, nem is kell ragoznom, miért pont ott. A közéletre való figyelemnek van egy egészséges, hogy úgy mondjam, normális mértéke, de én azt javaslom, mindenki élje a saját életét, ne pedig közszereplőkét és azok ellenfeleiét. De tényleg csak javaslom, ha valaki ezt szereti, hát csinálja.

A három összefüggő nagyregényed (Jancsiszög, Kalef és Mit tesz Isten) mindegyikében olyan jellegű sejtetések találhatók, melyek a következő, múltba visszakanyarodó részben nyernek értelmet. Előre tudtad mindegyik regény várható megszületését, tartalmát?

Mindegyik történet valamilyen szinten életrajzi ihletésű, magam vagy környezetem eseményeit bontom ki benne. A Jancsiszög esetében a rengeteg bennem dolgozó történet megírásának vágya indított el. Elkezdtem egy szálra fűzni, regénnyé alkotni, amit megéltem, hallottam, tapasztaltam, de nem tudtam, hova kanyarodik majd a vége, mi fér bele, mi marad ki végül belőle. A Kalefet már úgy írtam meg, hogy tudtam, honnan indul és hova fut ki a történet. A köztes dolgok, az események rendje, az ok-okozati összefüggések pedig már írói döntések eredményei. A szerelmi szálak bonyodalmai például átívelnek a könyveken, amely egy regényes fordulat, de ugyanakkor ez a való élet működésével mutat egyezést.

A mostanában megjelenő Mit tesz Isten főszereplője, Benedek bácsi a Kalef egyik mellékszereplője. Alakja az egyik családtagom, a nagybácsikám – nagyapám testvérének – valós történetével, a Don-kanyarból kimenekített századával érdemelte ki az önálló történetet. Annál regényesebb, mint a valóság, tapasztalatom szerint nincsen. A három kötet tehát nem egy klasszikus trilógia. Három teljesen különálló regény, amelyeknek, ha szereplői rokonságban is vannak, stílusa és módszertana teljesen más. Az elbeszélő és szerző alkatát tekintve van, amelyik a múltat regényben írja meg, van, amelyik a jelen megélését festi meg, míg a legújabb egy úriember stílusában elbeszélt memoár. Eleve a kor, a világ, amelyben ezek a szereplők élnek, gondolkodnak és mesélnek, összehasonlíthatatlanul más.

Miért érezted fontosnak ebben a legújabb regényben, illetve a kötetek végi jegyzetekben tisztázni, hogy a regényben mi a valóság, mi a fikció, illetve, amelyiknek van, mi a valós megfelelője, ihletője?

Fontos lenne, hogy a történelmet mélységeiben mindenki ismerje. Úgy, hogy csak néhányan ismerik, az kevés. Ez személyes vágyálmom, de ezért szívesen bíbelődöm a történelmi részletekkel, ezeknek a legnagyobb szerepe pedig ebben a regényben van, és majdnem ötven évet ölel fel, olyan sűrű események közepette, mint az első világháború, Trianon, a második világháború vagy az ’56-os forradalom. Amikor elkezdtem írni, rájöttem, hogy az elmúlt száz év története jelentősen meghatározza a jelenünket.

Ránk, magyarokra különösen vonatkozik ez, hiszen a jövőnket is predesztinálja, mivel úgy tűnik, nem tudunk túllépni, nem tudjuk meghaladni, megoldani a történelmünk kérdéseit, fájdalmait.

Volt bennem egy vágy, hogy egy kortanú szemén keresztül mutassam be mindezt, persze egy regény kereteihez mérten.

A jegyzetek úgy kezdődtek, hogy írás közben sok mindent tudatosan átvettem, megjelenítettem az elmúlt ötven év művészetéből: filmekből, regényekből, dalokból, közszájon forgó történetekből. Hiszen ez is része annak, ami a történelmet, a közgondolkodást alakítja. Úgy éreztem tisztességesnek, hogy ezeket megnevezzem. Ne csak a művelt olvasó vegye észre, hogy a Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című könyvéből készült film szereplői és környezete köszönnek vissza az én hősöm kalandjában, vagy olyan dolgok, amelyeket másoknál olvastam, Nyáry Krisztián, Salamon Konrád, Ungváry Krisztián írásaiban például.

A regényesített valódi helységnevek, szereplők, események eredetét, ihletőit, már csak azért is fontosnak tartottam nevesíteni, mert, ahogy korábban mondtam, nincs regényesebb a valóságnál. Nem akartam, hogy bárki legyintve letudja a történelem hihetetlen valóságát, fantasztikumát, elvágva magát annak átélésétől, tanulságaitól, mondván, hogy kicsit messzire rúgta a regényíró a pöttyöst.

Tervezed-e a jövőben teljesen fikciós mű megírását? Lesz-e negyedik része a Csekék legendáriumának, és ha igen, az előzőekhez hasonlóan időben visszafelé bomlik-e ki a történelemhez tartozó személyes igazság?

Nem szeretem elkötelezni magam. Van egy ötletem, ami még visszább megy az időben, egy westernregény formájában. Egy másik meg a jövőbe tekint, ami mostanra persze ismét a múlt. Majd a felmerülő történetek eldöntik, van-e szükség onnan folytatni, ahol Cseke András, a Jancsiszög elbeszélője abbahagyta a történetét. Lehet, elég lesz a Csekékből ez a három.